Egy víg barát

János fráter kemény bűnben újra. A bőjt elől inalva, megszökött. Velünk iszik, de szentesen nyögi, a csend kell csak neki, a bőjti csönd. A hegy szive, hol béke s ég honol! Hol angyalok és Szent Ferenc lakik, mert itt tud ő magába nézni csak, s a példákon épülni hajnalig. Fejét jeges forrásban mártja meg, ha sok volt már a bor s az áhitat… A rendház és a vén pince között szeretne rakni megértés-hidat. Ilyenkor föl, a hegy ormára lép, s mint nagy szószékről fellengzőn dörög a városra, hol szegény társait a rendház fogja és a mély ködök. Aztán magába roskad és zokog, János fráter, a hívő remete, de gazdánk bükkfa és hiába sír, az áhitatba nem olvad bele. Szalonna, bor közt kopnak napjaink. Még mentség, hogy velünk e szent barát… Az éghöz véle így közelb vagyunk, mert értünk is mond majd imát, ha visszatért, mert rendházuk ölén, idézgetvén a borpincés hegyet, gyertyákat gyujt majd lelkünk üdviért, s imában tölti mind az éjeket…