Nevem után^*

Nevem után menve vissza az időbe,   őseim takácsok lehettek, mint képeken csudált lenszövő flamandok,   tán ők is akképp szövögettek. Mert Tolna és Somogy árnyas szögletiben   a völgyek jó kenderáztatók, s a szállás-földeken tanyáztak ősjogon   sarkantyús szűcsök és szűrszabók. Vásznukra nem lestek kalmárok és hajók,   mint a zajgó angol partokon. Füzes Sió mentén földbe horgonyozva   szőttek az ormos tornácokon. Így képzelem őket az omló századok   ködében, mely nevünket szülte, s szövőszékük dalát, mint csendes hárfadalt,   ma is sejtem a szürkületbe. És zengő fonaluk – hiába dúlta rác   és török – hozzájuk visszavitt. Takács vagyok ma is! Két zengő szárny közé   szövögetem fajtám dalait. Lantom a dalszövő. Csak hárfázom rajta,   a költők céhébe lépve át, s bátor kézzel vetve víg rímekhez kötöm   az égnek lehulló fonalát. Menny kardos angyala, ki tartod a szépet,   így könyörgök: mutassál nekem egy ütemet, mellyel széthullt szálainkat   egyetlen keretbe terelem! Egy dalt, mely hogyha zeng, nádak pákászai   és földön ért nagyölű hadak, a zászlós mesterek és pipázó megye   dalolva eggyé-ízzanak. Ez lenne itt a mű! A tarka Duna-táj   beteg szívén a mesterremek. Takácsok, Dalszövők, a népeink fölé   ha tudtok hát, ily verset szőjetek!