| Mosták a lábad szép menyecskék, |
| formás és oly fehér kezek, |
| hogy most is elönt az irigység, |
|
| Aztán vígan a kádba léptél. |
| Akár egy antik görög isten, |
| ringtál a mustoskád felett. |
|
| Zománcos ujjaid alól csak |
| csurgott a cukros, drága lé, |
| s lábad, oly rózsásan piros volt, |
|
| De szép voltál, Sándor barátom. |
| Lányok csipkedték bőrödet. |
| Feszült a nagy hegy páros melle, |
| s dalolva fejte a szüret. |
|
| Azóta minden telt pohárban |
| s ott úszol minden mámoromban, |
|
| Meg kéne venni, – így tünődöm, – |
| Húsz kék esztendőt vennék vissza |
| a kormos jövendő helyett. |
|
|