Gyerekkori vasárnap

Vasárnaponkint – így emlékszem – a kis barokk-templomnak kórusán imának szárnyas, fülnek édes hegedűszólót játszott az apám. Izmos ujjából úgy szökött a hang, mint tornyokból madár, ha zeng harang. Imájában rekedt a kontesz, frakkos fecskék, selyemkesztyűs kezek az ő dalával játszadoztak, s áldást szórtak rám festett perjelek. Merengve néztem a nagy baldahint, míg a barátok vártak odakint. S ebéd után velük rohanva gerelyt vetettünk vagy bukfenceket. Virággal ébenszín hajában a lomb alól anyácskánk nevetett. S ha megjelent a Hold, a szépszavú, velünk ült tálhoz az egész falu. Aztán jött szúnyog és sok csillag. Öcsémet ölben vittük már haza. Az ért-gyümölcsnek és virágnak, mint gyógyszertárnak szállt az illata. Ágyunkra a Vénusz húzott lepelt, és altatót a bakter énekelt.