Családfa helyett – Hold és hárs

1940–1943

Néma délután^*

Dsida Jenő és József Attila emlékének

Máringó füttyöget a kert zugán,

a ház körül sétál a délután.

Pár holt barátom versét olvasom.

Sötét a fenyvesünk, mint fájdalom.

Már értem lassacskán az éveket,

úgy vesznek körül, mint a gyászkeret,

és a lugasnak mélyén látom őt,

az évszakokat forgató időt.

Zöld almalombbal felém integet.

Ropog a lépte, mint korállsziget,

s e verset rovó ceruzám hegyén

sugallata izzik, akár a szén.

Vígasztalj Múzsám! Fáradt homlokom

engedd anyás öledbe hajtanom,

mint tincseit kuszáló kis gyerek,

melled epresén tán békét lelek.

Munkács

Szerelemhez^*

Dallal szólítgatlak.

Hajlékony szavakkal,

miként a csalogány

párját, ha hívja.

Fák közt lenne fészkünk,

mily jó heverésznünk,

illatos csalitba.

Sokszor elküldtelek.

Miatta szenvedek.

Most érted könyörgök.

Egyedül oly rossz!

Megosztanám veled

jövendő tervemet,

csak körülfodrozz.

Szerelem? Fuss, mondtam.

Magamban pusmogtam,

meg is szenvedtem,

s hozzád esengek.

Engedj egy hajnalon

lábadhoz hajlanom.

Ne vess meg engem!

Békés szüret

Tib-lábok én, vagy verset olvasok,

és faggatom a lehullt lombokat.

Pirul-kékül lassan már a gyümölcs.

Kosaras asszonyt látok oly sokat.

Anyám már vár reátok: jöjjetek!

Üres oly rég a lekvárosbödön.

Szikráznak a befőttes-üvegek.

Cserlombos kalappal az ősz köszön.

Illan a megpörkölt cukor szaga,

a száraz ág-bog kék lánggal lobog,

fortyogó lábas párfőmje fölött

hervadnak el a kábult alkonyok.

Lassan nem írok én se balladát

a hőségről, mely piros vért apaszt.

Sövényünk rázva jön a fürge szél,

s fölém egy felhő árnyékot akaszt.

A tó színe is pikkelyesre vál.

Kedves bizsergés fut a bőrömön.

Ínyemre must, karomba lány szalad,

– hírét postás hozza – hallom köszön.

És száguld is kerékpárján tovább.

Jó hírt hozó, kékszínbe bújt herold:

– Békés szüretre hozzád eljövök! –

szerény postájában csak ennyi volt.

Erdőirtás után^*

Tavaly még akácos volt e domboldal,

s tavaszra már nem lesz illat!

Rönkön ülök. Száraz tövis vesz körül.

Kivágták zöld bokrainkat.

Kopáran áll, akár magam, a hajlat.

Elfúlva nézem ösvényét.

Egy lepke száll, az ő ruháját látom.

A füvön favágó-szemét:

üszök, papír, szalonnabürke széjjel,

hol tenyeremben szép fejed

hanyatt pihent s pillás szemeddel néztél,

s csak rajtam át láttál eget.

A száraz fű tücskök tanyája régen.

Kicsiny vermekben bújnak el.

S a földet súrló esti szélben halkan

barlangjuk szája énekel.

Farigcsálás

Csak alszom és a terveim

oly óriások, mint a hegy.

Tenni, nem tenni, nálam

fura törvény, de egyre megy.

Ha alszom, akkor is teszek,

s ha dolgozom, látszatja nincs.

Nyitogatom a végtelent,

pedig kezemben semmi sincs.

Minden ősöm, érzem, így élt.

Vérem, tagom velük mozog.

Magamban sem vagyok az úr.

Ez örökség furcsa dolog.

Be kéne már e verset is

fejezni, hosszú ne legyen.

Könnyű, eltűnt a gondolat,

mint vándor a ködös hegyen.

Gyerekkori vasárnap

Vasárnaponkint – így emlékszem –

a kis barokk-templomnak kórusán

imának szárnyas, fülnek édes

hegedűszólót játszott az apám.

Izmos ujjából úgy szökött a hang,

mint tornyokból madár, ha zeng harang.

Imájában rekedt a kontesz,

frakkos fecskék, selyemkesztyűs kezek

az ő dalával játszadoztak,

s áldást szórtak rám festett perjelek.

Merengve néztem a nagy baldahint,

míg a barátok vártak odakint.

S ebéd után velük rohanva

gerelyt vetettünk vagy bukfenceket.

Virággal ébenszín hajában

a lomb alól anyácskánk nevetett.

S ha megjelent a Hold, a szépszavú,

velünk ült tálhoz az egész falu.

Aztán jött szúnyog és sok csillag.

Öcsémet ölben vittük már haza.

Az ért-gyümölcsnek és virágnak,

mint gyógyszertárnak szállt az illata.

Ágyunkra a Vénusz húzott lepelt,

és altatót a bakter énekelt.

Reménykedés^*

Mosták a lábad szép menyecskék,

formás és oly fehér kezek,

hogy most is elönt az irigység,

e napra, ha emlékezek.

Aztán vígan a kádba léptél.

Tapostad a gerezdeket.

Akár egy antik görög isten,

ringtál a mustoskád felett.

Zománcos ujjaid alól csak

csurgott a cukros, drága lé,

s lábad, oly rózsásan piros volt,

mint a kelő új hajnalé.

De szép voltál, Sándor barátom.

Lányok csipkedték bőrödet.

Feszült a nagy hegy páros melle,

s dalolva fejte a szüret.

Azóta minden telt pohárban

látom vidám kis lábadat,

s ott úszol minden mámoromban,

ringatva mustoskádadat.

Meg kéne venni, – így tünődöm, –

e hajdani vidám helyet.

Húsz kék esztendőt vennék vissza

a kormos jövendő helyett.

Hárfások falun^*

Mikor a széna illatába lágyan

a szilva is belévegyült:

– Hárfások jönnek. – Mesélték a házban,

és minden jó előkerült.

Az ősz pompában állt. Teli gyümölccsel.

Cukros-rétest sütött anyám.

S míg én vitáztam egy merész tücsökkel

az őszi versek dallamán,

addig, akár a gerle olyan búgón,

ha izzítja fehér szívét,

megszólalt a hárfa a poros úton,

megsajdítva mindenkiét.

És ahogy jött a bokron, kerten által

a méla dal s a két olasz,

virág s az ég nagyot döbbent a házzal,

mint lány láttán a kis kamasz…

Hárfások, mily szép lenne mostan is,

ha eljönnétek még közénk

e korba, melyben minden hang hamis,

s pár órát együtt töltenénk!

Egy estét, mikor sárgán száll a Hold,

akár egy éhes nagy darázs,

s idéznénk, ami szép és drága volt,

dalolva róluk, mint a hárs.

Ajánlás „A Hold és hárs” elé

Már itt vagytok kalitba zárva mind,

s mint hársfa néz a holdsütésbe halkan,

az arcotok még épp hogy rámtekint,

de szárnyatok már leng az égi habban.

Hát szálljatok s mert vérben áll a föld,

példátok a hársfa és a hold legyen!

Az egyik árnnyal, illattal köszönt,

a másik meg sötétet űz a réteken.

A gazdátok meg dolgozik tovább.

Egy tiszta csűrt ácsol a táj fölött.

Szegények, jóknak meghitt templomát,

hol várra lel s tán enyhet kap az üldözött.

Nevem után^*

Nevem után menve vissza az időbe,

őseim takácsok lehettek,

mint képeken csudált lenszövő flamandok,

tán ők is akképp szövögettek.

Mert Tolna és Somogy árnyas szögletiben

a völgyek jó kenderáztatók,

s a szállás-földeken tanyáztak ősjogon

sarkantyús szűcsök és szűrszabók.

Vásznukra nem lestek kalmárok és hajók,

mint a zajgó angol partokon.

Füzes Sió mentén földbe horgonyozva

szőttek az ormos tornácokon.

Így képzelem őket az omló századok

ködében, mely nevünket szülte,

s szövőszékük dalát, mint csendes hárfadalt,

ma is sejtem a szürkületbe.

És zengő fonaluk – hiába dúlta rác

és török – hozzájuk visszavitt.

Takács vagyok ma is! Két zengő szárny közé

szövögetem fajtám dalait.

Lantom a dalszövő. Csak hárfázom rajta,

a költők céhébe lépve át,

s bátor kézzel vetve víg rímekhez kötöm

az égnek lehulló fonalát.

Menny kardos angyala, ki tartod a szépet,

így könyörgök: mutassál nekem

egy ütemet, mellyel széthullt szálainkat

egyetlen keretbe terelem!

Egy dalt, mely hogyha zeng, nádak pákászai

és földön ért nagyölű hadak,

a zászlós mesterek és pipázó megye

dalolva eggyé-ízzanak.

Ez lenne itt a mű! A tarka Duna-táj

beteg szívén a mesterremek.

Takácsok, Dalszövők, a népeink fölé

ha tudtok hát, ily verset szőjetek!

Szigetvár^*

Szállj, hírnév, tőlem messzire!

Ne bolygassátok napjaim,

féltő barátok, jó fiúk,

csak hagyjatok magányom partjain!

Tudom, mi az, hogy becsület:

hogy legyen házam és hazám!

De árnyék után nem futok,

ma-tetsző szépet nem villant a szám.

Forogjatok hát fönt ti csak!

Haza és nép cégérre jó,

de tett kell már, költők, ide!

Földrengés közben szánandó a szó.

Kancsóval és kenyérrel én

süket magányban lent lakom.

Példával, tettekkel csupán

építgetek a málló falakon.

Szégyenlem ezt is már nagyon,

hogy leírtam kegyetlenül.

Egymást dícsérve éljetek!

Véghelyről fénybe korcs szív menekül.

Sziget a példa itt nekem,

hol Zrínyi és a nagyapám

tettel beszélve vesztek el!

Képük díszíti házam és hazám.

Mint bölcs hadsereg

Hét kastély állt a faluban.

Egyik roggyantabb, mint a másik.

Nem ül inas a kapuban.

Minden kopott és minden vásik.

Szemeddel látod és füled

a nélkül, hogy fülelne jobban,

hallja, amint a szú siet,

s pereg a sár e dűlt falakban.

Mit a törvény tartott csupán,

és negyvennyolc bölcsen eltörölt,

lám, az igazság asztalán

lehajlik hozzád sárga föld.

A gyors idő és fürge nép

kiszabta telkét s házát rakva,

magának lévén már cseléd,

fészket rakott az ó alapra.

Tábort vertek és őrseik

fürgén most városunkba járnak,

mint egykor lovas őseik,

mindenhez jó utat találnak.

Kezük nyomán a címerük

állatjaik bőrén ragyogva,

szekeres, lovas seregük

vonul nagy bőgő csapatokba.

Mint vándorló, bölcs hadsereg,

kígyóznak szét a honi tájba.

Kezemben tollam megremeg,

kurjantva vág a zöld tintába.

Kétségek között^*

Halak még lesznek. Apró vad is akad,

s ha üres lesz kamránk, élünk, mint hajdan:

horoggal, csővel, ravasz türelemmel

lapulva sás közt, őzes csalitokban.

Nem félünk, éhség! Erőszak! Vad pokol!

Mert sosem pólyált a büszkeszájú rend,

de sejtjük millión, a kín öléből

jő még a zászló, mely bölcs rendet teremt.

Addig kutass, keress! Nomád ösztönöd

legyen a csillag, őrlődő, bús fajom,

s a példa: szabadság, rút mocsárban is,

és dolgos puszta békés domboldalon!

Így várunk szorító kétségek ölén

bástyáid közt szűkölve, kettős partvidék,

Somogyból feléd suhanva, szép Zala,

hol vulkán sisakján kék virág az ég.

De béke, hol libegsz? Kőtörők zaja,

lila por kering a meghitt zugokon,

bércünk orma szűz arcával mélybe rogy,

s hajóra rakja kincseit a vak haszon.

Testedről így lopják a szépet!

S ha árván állsz majd, mint a Ság-tető,

hazám, kikezdik ők a múltad is,

és híred rongyként rángatnák elő.

De állj! Elég volt, nyurga idegen!

Oltár nekünk ez omló várfal itt!

Kövéből ház lesz és pusztulva rakja

széttört díszével jövőnknek tornyait.

Lapulj hát, szűk honom! Dús ötvösremek.

Most híred árán is, de béke kell!

Égi pásztor, langyos subáddal takarj!

Reményünk zsengéje tán majd égre kel…

A tihanyi szirtről

Hadd lássák újra, hogy kik voltatok,

kiizzott, szép, csúcsos hegyek!

Lobbantsátok föl szőlős ormotok,

dübörgő dalba kezdjetek!

A jámbor nép csudálva nézzen rád,

boröntő, lávázó vidék!

S te vers, tüdődbe szippantsd föl dalát,

s visszhangod verje boltos ég!

A vak kovács, míg izzad műhelyén,

gomoly felhőket fúva,

korunk ködéből végre szárnyasan

repülj vállamra, Múzsa!

Segíts, Múzsánk! Hadd nézzen föl reánk

a nép és kéktavas vidék.

Cserdítsük hát az igazság dalát,

mely úgy csattan le, mint az ég!

S ti széllel zúgó hárfás omlatok,

zendüljetek velünk! Hegyek,

lobbantsátok fel füstös ormotok,

lávázó dalba kezdjetek!

Harmincadik esztendő

Oly árva és olyan szegény

a táj, mint egy kopott legény…

Se bunda rajt, se zöld kabát.

Elmúlt a tél, de nincs tavasz…

Vacog… Érzem s hallom fogát…

Mint kő fekszem hideg szívén,

egy fordulón… Egy út felén,

melyen először ma vagyok.

Előttem hét dühös bika,

mögöttem könnyű angyalok.

Arckép

Az ing nyitott, mint röppenésre szárny.

Egy enyhe ív hajlítja számat.

Bal szememben ferde bánat ül.

Kékszínű a táj, csupa alázat.

Mögöttem ép zendül a szilva.

Nem érleli, csak süti már a nap.

Kávészínű arcom halványodik,

s dértől csillog a karimás kalap.

Sárgul lassan barna kezem feje.

Visszanyeri színét szemöldököm.

Mögöttem karcsú erdei templom.

Hordót cipel, ki útján rámköszön.

Újbor kerül a sekrestyékbe már.

S előttem, lángján egy bokornak

szalonnáját pirítgatja Ceres,

s Szent Józseffel együtt borozgatnak.

Noénak szobrot

Mit ősszel a lányok puttonyba raktak

s tüzzé derült a pince-alkonyon,

bíbor lángokkal táncol bennem

s átsüt rajtam, mint nap az ablakon.

Hálátlan nagyvilág! Noénak szobrot

szegény poéta én emeltetek,

hogy álljon őrt a szőlőskertek útján

s lábát díszítsék majd a részegek.

Egy víg barát

János fráter kemény bűnben újra.

A bőjt elől inalva, megszökött.

Velünk iszik, de szentesen nyögi,

a csend kell csak neki, a bőjti csönd.

A hegy szive, hol béke s ég honol!

Hol angyalok és Szent Ferenc lakik,

mert itt tud ő magába nézni csak,

s a példákon épülni hajnalig.

Fejét jeges forrásban mártja meg,

ha sok volt már a bor s az áhitat…

A rendház és a vén pince között

szeretne rakni megértés-hidat.

Ilyenkor föl, a hegy ormára lép,

s mint nagy szószékről fellengzőn dörög

a városra, hol szegény társait

a rendház fogja és a mély ködök.

Aztán magába roskad és zokog,

János fráter, a hívő remete,

de gazdánk bükkfa és hiába sír,

az áhitatba nem olvad bele.

Szalonna, bor közt kopnak napjaink.

Még mentség, hogy velünk e szent barát…

Az éghöz véle így közelb vagyunk,

mert értünk is mond majd imát,

ha visszatért, mert rendházuk ölén,

idézgetvén a borpincés hegyet,

gyertyákat gyujt majd lelkünk üdviért,

s imában tölti mind az éjeket…

Légy áldott^*

Mint izzó máglya, már olyan a lég.

Kék lángja vibrál s ízes illatok

gomolyba főnek, ámde jő a szél

és válogatva szárnya felragyog,

amint behozza fürgén: készen ám

a bárányfarkú-körte kinn a fán.

És új hírrel mozdul megint a lomb!

Így bontja szét a szél a táj ízét.

A szilva jó! S az érő erjedés

az ég falát tág gömbbé fújja szét,

és benne, mint zenés burok alatt,

úgy döngicsél, táncol a méhcsapat.

A vágott nád s a vén mozsár öle

a darazsak jó csárdázó helye,

s az ősz libegve csúcsról-csúcsra,

a völgy üstjébe cukrot szór bele.

A fény, a hő, a tündér levegő

együtt dolgozva villannak elő.

Patak-malmunkba öntsétek búzánk!

A présbe szőlők cukros fürtjeit!

A zsák, a hordó és az asztalok

hadd nyögjenek a régi rend szerint!

Az ég s a föld bő násza mit fogant,

csurogjon hegyből, völgyből boldogan.

A cséplés álmos bőgőző dala

nem leng, de jobb cigány a víg szüret:

magán kacag, de mást is tűzbe ránt,

és mustba fürdik szoknya, szürkület.

Aztán a szél, a fürge és deli,

ezt is dúdolva köddé lengeti.

Szép ősz! Kék tűzben ért ezüst-kehely,

sehol sem fénylesz úgy, mint ép nekünk.

Dús gyantaszag s ciklámen-illatú

a hegy, amint a nyáj után megyünk.

Nap és a víz lábunknál versenyez!

Ez lombra színt, gyümölcsbe ízt szemez;

az kék fátyolba mártja völgyeink

és bajszos harcsákat hálónkba csap!

Mint kertész és halász perelnek ők,

melyik munkája szebb és hasznosabb.

Döntsétek el hát, költők és papok,

tündérek járnak itt vagy angyalok?

Mert itt lengsz, bár szép testté vált titok,

de hol van az, ki otthonodba lép,

és csengő rím dalába fonja majd,

hogy olvad eggyé égi jó s a szép!

Hiába ülsz, ragyogsz az ajkakon,

titkod csak nézzük szótlan és vakon.

Kék ősz, légy áldott! Dolgozók s henyék,

magtárak, kamrák téged áldanak.

S hogy szóljak én? – Mint gyűlő fecskeraj,

úgy jőjjetek tollamra, szép szavak!

Hadd küldjem ezt, mert szótlan lépsz tova,

szemednek hamvad édes mosolya!…

Hol éltek?

Hol éltek? Nem tudom, mely barlangok ölén?

S hozzátok szólok én, kiket nem ismerek,

hegyek s kamrám zugán bolyongó szellemek.

Álmot, derűt hozók! Virágot öntözők!

Parázs mellett tűnődve, csendes éjbe

sejtem csupán, amint a messzeségbe

nagy kancsóval mentek és szárnyatok után

kéken sűrül a tej, a vén cser nyögdicsél,

s a változó, a kész álmában fölbeszél!

Hol éltek? – Nem tudom, mely barlangok ölén? –

Négy évszak vagytok?… Vagy csak váltó napszakok?

De lábatok nyoma mindenben ott ragyog!

Rejtett ország

– És szőttek benn a kis szobába,

– mesélt tovább a bükkfa lángja! –

– S a rétisas, melyet meglőtt apád,

mint bús kakas, úgy üldögélt a fán… –

Szólott a hold s a lombon által

mézillat hullott sugarával.

– Nyúlj hozzánk, ember, régen itt vagyunk!

Csillámlik talpunk, hullámzik hajunk.

Odunk falából szöktessél elő,

ha titkunk égi pillanatja jő! –

Súgott az udvar, kancsó és az ág,

sóhajtozott a formás kis világ.

És szólt, hívott a tárgyak lelke,

mint tornyon a titok keresztje

hozzá, hol lisztből és a borbul

a lényeg tükre felénk fordul…

Nincs holt világ, már minden így tanít!

S e rejtett ország tája andalít.

Egy galambra

Amely Picasso előtt négyszáz éve röpködött

Ez itt az anyámék címere.

Jelképül szebb nem kell énnekem.

Koronáján és pajzsa mezőjén

merengve ül meg énekem.

Sisakján egy hófehér galamb,

mint erőszak felett a béke,

csőrében smaragdszín babérral

repül a kéklő messzeségbe.

Pajzsa, mint a lant, úgy hajlik el,

és fodrozza kék-ezüst szalag,

mintha húrverő szél feszítné,

díszei oly ívben hajlanak.

Zöld mezőjén könyök behajtva,

ludtollat tartó deák keze.

Derűsen néz a színes üveg

ónnal befoglalt lemeze.

Hullt fejek, kard és vészek nyomát

rajzán még keresve sem lelem.

Galambja smaragd kincse után

merengve száll az énekem.

Egy rokonról

Hajnalban kelt. Gyékényt teríttetett,

sajtárban fürdött talpig meztelen,

s a hamvasfürtű szilvafák alatt

mezítláb sétált kinn a réteken.

Pipája száján és oldalán az eb

míg lázzal túrta föl a bokrokat,

ő ment az erdő néma csarnokán

az ég felé, mely kincset tartogat.

Messze volt… Hát visszatért és a ház

örömmel várta léptét, bölcs szavát,

s míg mesélt a messzi csillagokról,

pipát tömött s az égbe füstje szállt.

Így csattan föl

Más volt az nagyapám korába…

Puskája volt és jó vizslája.

Kalapján makk és zöld lebernyeg

a vállán, mely a szélben lengett.

Tavasz-alkony fuvallatába

kiült az erdei mohára,

s ahogy lappogva jött az első

szalonka, eldördült a kék cső,

s a visszhangzó, hűvös homályba

már hozta is ügyes kutyája.

Halakkal, nádközt üldögélve,

váratlan így csattan föl képe,

a szittyók rámájába vágva,

rámcsillog szép ezüst szakálla.

Dalolva állsz^*

Hajdanában kripta állott itten,

de szétszedték s a szúvas csontokat

közös sírba rakták szunyókálni

a döngicsélő hárserdő alatt.

Egy szőlőtő maradt mutatni csak,

hogy itt pihent a pusztuló család.

Fonódó jel a hullámzó időn,

mely tornyosul, takar, mint víz s a nád.

Légy üdvözölt hát, bajszos, vad borág!

Porukból nőtt szép, közvetlen rokon.

A véneink derűs vonásait

mintha látnám suttogó lombodon.

Dalolva állsz az elmúlás fölött.

Az életed dús fürtbe ringatod.

A vándor és madár úgy gondol rád,

mint kedves házra, hol már jóllakott…

Légy üdvözölt hát, enyhítő borág!

Kettősen is kedves rokon velem,

ki úgy élem, mint te sírunk fölött,

a vak halál tövén az életem.

Kriptaajtóra

Bedőlt a vén kripta… Kiröppent az angyal.

Suhogó szárnyain elvitte a titkot.

A lármás valónak odvába tekinthetsz

e meglazult résen, mit az idő bontott.

Itt vesződtek ők is, nem is olyan régen.

Csemetefáik még árnyalják a házad,

de már egyre ritkul tornyos koronájuk,

s öregedő törzsük gazdájukkal szárad.

Avas csizmájukban tört csontjuk harangoz.

A rokon gyerekhad elcsente gombjukat.

Gyűrűjüket cigány, s mi hajdan villogott,

tervező agyukban féreg rág már lyukat.

Vágyaik velük és együtt kopnak velünk.

Süllyed, keveredik a változó világ.

Méhesük szénáján az elmúlás hortyog,

s hulló életünket beszövik a mohák…

Egyre fényesebben^*

1

A hajnal itt van, int nekem,

s az alkony árnya elsuhan.

Lobogva bont a szerelem

jó fényt és tükrözi utam.

Amerre fordul most e sor,

zománcba öntve meglelem;

nem veszhet el, mint a csokort,

mi elmúlik, örökbe fektetem.

2

Hálóval vontál be engemet,

mint Diána hajdan a vadat,

mégis fürgébbek lábaim,

minden lépésem víg, szabad.

Járok, kelek szép ligetedben.

Házam lett tested temploma.

Szépséged hűvös kék tavában

telik meg vágyam korsaja.

A hold sem szebb a homlokodnál.

Boltján mint felhő csüngök én.

A céljaim ott keresgetem

szemednek tükröző egén.

3

Esztendeje, hogy iszapban éltem.

Nád, berek és fullasztó hínárba.

Gond és a munka széjjeláztatott.

A halálhoz jártam iskolába.

S mint hullócsillag, egyre fényesebben

ragyogtad által fátylas kárpitom.

Örvényből húztál illatos öledre.

A szárnyamat napodban szárítom.

4

Vidéki parkban, a színház körül,

hol lant és pálma áll az ormon,

sokszor megálltunk magasba nézve,

s szemed tüzét magamban hordom,

amint a vers kinyílt az ajkadon,

szép papnő, s a büszke timpanon

Somogy egére szétterülve

hasalt, mint Vénusz kék habon.

5

A bazalt rózsaszín. Gálicos a szőlő,

s a réten álló karcsú jegenyék

úgy osztják részekre útmentin a tájat,

mint bányánk kövét az éles ék.

A borhasú vulkán víg, kótyagos fején

ülök egy várnak ablakán.

Mily jó lenne, Eszter, ha itt lennél velem!

Arcom öledbe hajtanám.

Térdeid öblében, mint jó kikötőben

pihenne elfáradt hajóm.

Édes bort kortyolva fonott üvegünkből,

egy bölcsődalt dúdolnál altatón.

Itt-ott szigetekbe kerekül a nádas.

Tornyos házunk alig látszik ide.

A világ, mint gémeskút durva kölönce,

elmerül az alkonyi semmibe.

6

Csendes délután szobád sarkában

fejed könyvem s arcom közé hajtva,

beárnyalod halkuló szívem, mint

parázs helyét zöld erdő harasztja.

S mit könyvekben hiába lestem,

a mellemen pihenve itt lelem,

villantva gazdag titkait

szemedből rám a szerelem.

Mint tavasszal, futó felhők után

a tág vidék értelmesen ragyog,

suhogva hozzák most e kincseket

pillád fölött a szárnyas angyalok.

Jóságod, mint egy kékörves madár,

tejes gyümölccsel táplálja szívem.

Kit így szeretnek s véled így hever,

boldogabb annál nincsen, Eszterem.

7

Szeretnék tükröd lenni én,

melyben mindennap nézed arcodat,

s elrejteni, ne vesszen el,

mint szobrász köve, minden vonalad.

Hadd lássák késő századok

szépségedet, mely szárnyakat adott,

hogy csontból és húsodból én

rakjak felhőkkel játszó templomot!

Lábad, gerinced szép ívét,

mely városunk fölé tornyot ível,

szeretném tested porcait

egünkbe vésni bő csipkéivel…

Ajkad a legmívesb harang.

Melled lankáin hallgatom szavát,

melyből – finomöntésű kincs –

vágy lengeti gyümölcsök illatát.

Szeretném dalba rejteni

az ajkad föl-lebiggyenő ívét,

melybe zablát nem tett a pénz,

s koldus fejemre szórja mindenét.

8

Levelet írtál. Vidékre jönnél.

De hogy hívnálak én ide?

Egy vándorló berek és furcsa hegy

homokba-hajló végibe.

Tüzes bor és cigány talán akad,

és részegszemű alkonyat,

de jól tudom, megátkoznád nagyon

várhegyszerű magányomat.

Hol lenne kádad? Szép zománcfehér,

fürdetni fényes testedet.

Vizünk kevés. Hordóba gyűjtjük azt

egy száraz, vén dió megett.

Maradj! Ne lásd, hogy nékem ez a szép!

S csalódva fordulj tőlem el.

Ha elhagynál te is, már nem tudom,

mi lenne, ami fölemel.

9

Fogadjad, Eszter, most e verseket.

Tűnő kedvem tán újra elborul,

s szakállt növesztve, mint a remeték,

egy új szerzetbe lépek jámborul.

Vagy tán Zalában hegypásztor leszek.

Vándorló árnyék völgybe s hegyre föl.

Egy gerle lesz a földi kincsem és

vágyam hívón az égi kék öböl.

S ha hallanád, hogy népe sorsa mint

kötél nyakára hullt és függ a fán,

tedd verseit szívedre csendesen,

tűnődj el arcán, ennyit kér csupán.

Magányos volt és te is az leszel,

ha hangod és a bőröd meglazul,

de szépséged az űrben tovaszáll

s örök anyagba omlik hanyagul.

Rajzok lobogóra^*

1

Nem tarthat tőled senki távol.

Zászlómra írtam arcodat.

Csapkodva ott lobogsz fölöttem,

mint a legtisztább gondolat.

A mérce lettél, dús aranyból

mérték és egyetlen keret.

Kék ormon izmos ébenág,

érintve földet és eget.

2

Hajók járnak az ablakom előtt.

Vitorlájuk nagy pilleként suhan.

Egyikkel egyszer elmegyek, tudom,

s a kék víz nem mutatja meg utam.

Mert cinkosom régtől a tó s a nád.

Bőgőjük, sípjuk lágyan csalogat.

A pákász már sarlózza fekhelyem,

s a hold ígér elbűvölt lányokat.

Suhanj, hajóm s mint kék hegyet a rom,

idézze tornyom hajdani helyem!

A verseim és Eszter jó szívét

kedves anyám kezébe fektetem.

3

Barátaim, ha egykor kérditek,

ki volt e lány, kit nagyon szeretek,

elmondom néktek, hogy innen való,

hol hermelint von dombokra a hó,

s a tó, berek és nádasok hona

elrejtett álmok titkos otthona.

A legnagyobbak itt a piktorok!

A tájunk lelke rajtuk átcsorog,

s a szép borától részegült kezük

szárnnyá hasadva, elrepül velük.

De őhozzá, mi félig is vezet,

színekbe vinni gyenge az ecset.

4

Rippl-Rónai emlékének

Hozzád elhoztam volna őt.

Dombok közé, festő-tanyádra,

pasztellek földi mestere,

lila felhők rég-holt barátja.

Szeme alatt és hó kezén

a lágy kékben lüktető eret

az égbe loptad volna Te,

megejtvén a négyszögű teret.

De alszol rég a fák tövén.

Róla képet nem festesz nekem.

Vénségem füstös napjait

szép arca nélkül tengetem.

Mert elhagy engem, mint madár.

A babér csak ritka-árnyú fa.

Előtte száll és húzza őt

pálmásabb tájak csapata.

Rózsáló arca, lágy nyaka,

képedről vigasztalt volna még.

Üres tornácom végibe

árván tündöklik majd a vég.

5

Az őszi háború bömbölve csépel.

Szüretjén vér és könny csurog.

Felajzott vággyal, izzó szenvedéllyel

száguld a megveszett tulok.

A nagyvilág szarvát, patáját lesve,

nem látja, hallja, mint fogyunk.

Úgy hittük, mi vagyunk az Isten terve,

s bűn nélkül már mi sem vagyunk…

Hogy el ne vesszek, tán az ég kegyelme

küldött szüretre énnekem,

te legszebbik leány, az életembe.

Ajkadba rejtem énekem.

Láng és felperzselt húsok illatában

mélyül e megszentelt szüret.

Az én szőlőm te vagy s az őszi tájban

borunknak verme kis füzet,

hol fürtjeink mind tüzesebbre érnek!

Úgy hajlunk össze, mint lugas,

és eggyé-indáznak a múló évek.

Mézestálunk a szalmakas.

A századok lemossák majd a vért és

ki látja, mily őszben fogant?

Diónk alá ül a csendes megértés

s lábunknál márvány lesz a hant.

Neki^*

Te voltál a legszebbik kedvesem.

Jó voltál hozzám, mint anyám.

Szent asszonyok közé sorozlak én

s idézlek minden éjszakán.

Mint estetájt a szundizó gyerek

imát gagyog és elpihen,

a férfikor delén akképpen én

tehozzád hajlok csendesen.

A tenger tér és hullámzó idő

nem ellenség, de jóbarát.

Magamba loptalak, mint szőtt selyem

gazdája illatát.

Anyám – imígyen szólítgatlak én,

kinek szerető anyja van.

Öled, kezed után kívánkozom,

mint árva és boldogtalan.

Csípőd bölcsőm emlékét hozza föl.

Védettnyugalmú álmokat.

Ajkad ínyemnek első ízeit,

mit majszoltak a kis fogak.

Mert gyermek marad az, kit anya szült.

Simító kézre vágyik.

Anyja szemét és kedvese ölét

idézi mindhalálig.

Őszi uzsonna

Hófehér papírra nevetve irom:

ajkad a kék tejben piros rózsaszirom.

Szemed szittyók közé iramodott nyár.

Pilláid fészkében két szép színes madár.

Mint márványszikláról halvány homlokodra

kunkori levéllel borul hajad bokra.

Arcod két halma közt fitos kápolna,

kertjén szemöldököd, mintha lugas volna.

S hogy csészédre hajlasz, a tükröző tejben

színes tájkép ragyog porcelán keretben.

Tavasz

A lányok villanón szemembe néznek

és kettesével heverésznek.

Mit elhullattak a szerelmes-párok,

letépett ibolyákon járok.

A hegypásztor, mint huncut Boccaccio,

titkát lotyogja, mint a kancsó.

Magas az ég

Mereng a kápolnánk a hegytetőn.

Csipkésen leng az őszi ég.

Hálójában csendesen remeg

a szétfolyó vidék.

Hamuszürke kétség permetez,

és minden emlék ellibeg.

Lelkem csapkodva nekiszáll

a zúgó semminek.

Magas az ég és a lélek

az élet és szerelem rabja,

mint vésett gondolat zihál

tornyos falakba.

Pince előtt^*

Nyár van még, de szebb az őszi

béke, mely a télt előzi.

Aszal a nyár. A tél dermeszt.

Zamatot a szép ősz erjeszt.

Könnyű bort és könnyű verset

küldj ajkamra, víg szeptember,

hisz álmomból máris reggel

ízeiddel ébredek fel.

A kóbor nap délre ballag.

Langyosul a pince-barlang,

s lassan nyírkos erdő, hajna1

hidegtestű sugarakkal.

Új jegyébe vele mentél.

Nem melegszem a szemednél.

Eszter, fényes, mint a gerle

sírok rámmért ketrecedbe.

Mint a felhő napos csúcson,

térded kettős halmán úszom.

Tündérsziget, kies tájban,

tó és szőlő magányában.

Úgy élek, mint omladó fal,

tűnt-idejű diadallal.

Romjainkból még jó hogyha

futja majd szűk pince, konyha.

Orma elé – tán az idő

hogyha megszán – diófa nő.

Kedves árnyék, később csónak,

szebb tájékra indulónak.

Carmen lugubre^*

Beteg, beteg, beteg, beteg:

a függő-órám így ketyeg,

és rézlapján a sárga fény

maga az ingatag remény.

Komor világ… A vak idő

mindent oly egyhangúra sző.

S a napjaim, mint lenge füst

folynak, mint hangtalan ezüst.

Dermedt vagyok és hallgatag,

mint rácsos kolostorfalak,

melyek mögött egy templom ég.

Szívemnek sehol menedék.

Beteg, beteg e furcsa rend,

kék űrben céltalan mereng,

s velünk az óramutató

jár, mint eltévedt kutató.

Merengő

Hátam mögött kozákok járnak.

Előttem áll egy néma vár.

Hová léphetnék önmagamból,

egyre szűkül már a határ.

Mint őrségen a sivatagban,

csak áll és néz a katona,

ily értelmetlenül vigyázok:

öt lépés ide és oda.

Mit kutattam, megnyúlt fölöttem,

de tartalma lassan szűkül

– az ég –, mint cső végén a tájék;

s vonzó, nagy rendje egyre hűl.

Könyvtárak sűrű őszi csendje,

s a versszülő présházszoba

ledőlt és nem maradt belőlük,

csak a munkácsi iskola,

meg az, hogy enni s inni kell még,

hogy éhen ne vesszen a rab!

S a költőt őrző régi vár áll,

mint síkságon a kődarab.

Munkács

Őszi hatsorosok

1

Olykor cseperészik. Néha meg süt a nap.

A szőlő tőgyes lesz. Már cukros a gyümölcs.

És biztatom magam: igyál és újra tölts,

mert hegyi pásztorom, virágod ágra kap

s magányos ajtódon a hírnév bekopog!

Elreppent verseid fénylik az alkonyok.

2

Reggel a mézesbáb édes szaga ébreszt.

Nem kell a kandalló, de elkél a szoba,

s egyre nyersebb a nap, mint az új mostoha…

Hová megyünk innen? – tőlem ne is kérdezd.

Versem csak elrepül. Senki sem emleget,

borzasfejű felhők hozzák künn a telet.

3

Átlátszó lett a víz. Kékebb a hegygerinc.

Írunk irón nélkül. Szüretelünk némán…

Hold a bicskánk éle. Macska ül a létrán…

Valaki messziről kendővel integet,

talán a kedvesem, talán a képzelet,

tán a halál maga, Istenkém, meglehet.

Majális vége

Tisztázni kell, barátom, merre menj!

Villám hasít és bömböl kinn az ég.

A hűs erdőt, a sört inalva hagyd!

Vad felhőket csattant a messzeség.

Isten veled, szép táj! Telt dombjaim!

Pávázzatok másoknak versibe!

Tollam, te edzett bükkfanyárs, repülj

a nagy hegyeknek csontos mellibe!

A Dorottya háza mellett^*

1

Tudod, mi az, hogy környezet?

Ha nem, hát olvasd versemet,

s valót találsz minden során,

mint díszt a lepke hímporán.

2

Ez itt az inasiskola.

Szinte megroggyan vén fala,

és összeépült már vele

a szomszéd kastély teteje,

hol hajdan Múzsa furulyált,

s fogadták fényes Karnevált.

Ma is, ha holdas este van,

cincogva, majd meg hangosan,

hallod, mint zeng a bál dala,

s a vén kastély empire fala

ábrándosan a mennyre néz,

hol felhő-fodron ül Vitéz,

s játékos, kedves szelleme

a parkba libben, mint zene.

3

Balról laknak a jó papok.

Élnek dús égi abrakon,

de inkább sültön és boron.

Ruhájuk olyan, mint korom,

s arcukba pulykaszín vegyül,

ha néha labda átrepül,

s szegény inaskánk sírdogál,

játéka vissza sose száll.

4

Mert kert van ott és drága fák.

Szemezgetik szűz apácák,

s a rózsák közt úgy lengenek,

mint lepkeszárny vagy fellegek…

Ily kertben élni, jaj, de szép!

De nézz odébb és más a kép!

A kastély és torony között

megannyi rosszulöltözött

hentes, kádár, kovácsinas

izzik sűrűn, mint rozsdavas.

Arcuk sápadt, körmük kopott,

agyukra munka köt bogot,

s hol vagytok, tollas szép szavak

felkölteni, kik alszanak?

De a fodrászlányok haja,

mint porcelántál pamacsa,

úgy illatoz s csípőjük ring,

gyümölcsükön sok szem kering.

Tarkább már ennél nincs bazár,

mit udvarunk magábazár.

5

Én három évet éltem itt,

csiszolva sok legény eszit.

Szagolva jól kevert csirízt.

Ismerve minden földi ízt.

6

A vers volt csak a zöld bokor,

hogy nem takart el sárga por,

s nem lettem csont e Szaharán.

Kivitt a könyves karaván!

Byron és Dante, mint sziget

vettek berkükbe engemet.

És Berzsenyi, az ős rokon,

velem sétált e dombokon.

S ti tengert járó angolok,

hálával rátok gondolok,

mert Shakespeare lelke, mint galamb

búgott fölöttem, mint a lant.

S ki itt járt árván hajdanán,

mint példa állt a kert zugán,

s fülembe zengve jóslata,

szárnyat kapott az Iskola;

s míg szállt a szárnyas épület,

szórván a csillagbetűket

Somogynak hányódó egén,

Vitéz vezette könnyedén!

7

S ki itt jártam az elemit,

a Gondolat szárnyalva vitt,

s miként az eszme mestere

törtem az égő cél fele.

De most, hogy egyre itt vagyok,

s izmomban három év ragyog,

mint rossz színész az arcokat,

úgy faggatom e padokat:

mi lesz velem? mi lesz velünk?

Hová siet az életünk?

Örökre itt, vagy egykoron,

mint fecske, szállunk szabadon,

s az érdem márvány homlokán

még fészket rakhatunk talán?

Mert fogynak lám a téreink,

és száguldó-legényeink,

és omlanak a véghelyek,

zászlóink itt-ott lengenek.

Segítsetek, egy lélek esd,

kit omló porba zárt a test!

8

A templom és kastély közén

sötét kétség borul fölém.

Odva süket és fénytelen,

állok sután, reménytelen.

– Torony, küldj zengő szárnyakat! –

szólnék, de nyelvem elakad.

Szívem és lábam nehezül,

csizmámban mázsás ólom ül.

S az ég kemény, a láp puha!

De zeng az égi furulya,

s kit tenni hív, az indul már.

Sorsa babér, vagy mély hínár.