Imatra zuhatagnál
| Alkonyodik. Az erdők zöldje |
| a sudarak végin szőkülni kezd. |
| Lóg a fenyő. Mélyül a szikla, |
| az Imatra medre füstöt ereszt, |
|
| s az alkonyi zúgás hatszoros. |
| Az örvényen reszketve áll a híd. |
| Mint bömbölő, megvadult medvék |
| vad hullámok rágják pilléreit. |
|
| Gyomrod, füled iszonyul belé, |
| hogy csikorgatja fogát a gránit. |
| A megrepedt gnejszen a végzet ül, |
| s a halál mossa itt bokáit… |
|
| Tücsök és szálfa semmi, pehely. |
| Az erő, mint mágnes, mélybe csábít, |
| s míg izzadó partjain lépkedsz, |
| már hűs mohákra szórod ruháid. |
|
|
|