Késő tanács a hóhatárról

Jönnek a fák közt a sziklás úton. A sarujuk piros dísze fénylik a mohán, miként az eper fénylik a napban messzire. Réncsordás Lappföld a hátuk mögött. Elhagyták bőrös sátraik. Gyalogolnak az illatos őszben a legelső finn városig. Megállnak majd a szatócsbolt előtt. Vásálnak port, srétet, szeget, és leülnek a nagykocsma kövén, s nézik a hófelhős eget… Imígyen nézték, húsz őssel előbb Volgánál egymást őseink, aztán vonultak északnak, délnek… S egy vén lapp most ekképpen int: – Néked is kéne, kalandos rokon, vásálni port, srétet, szeget, s futni haza, mert úgy jó, ha télen a gazda ül nyája megett. – … De ki védi már karámunk falát? Betörtek rég a farkasok! Lábuknál vér és méz csorog… S amott két éhes medve andalog. Oulu