| Feljött régen a Hold, és Vénusz, a szép üde csillag |
|
járja az égi tekét. Táncol a tóban a táj. |
| Ég és föld ragyogása között ülök én, a szerelmes, |
|
s várom az órát, mely hozza Ilonka szivét. |
|
| Félted az arcod. Hűs ligetek árnyába pihensz el. |
|
Ott heverészel a part zöldszinü fűzei közt. |
| Már késő, ha tekintsz a szemembe, parázs lesz az arcod |
|
s a hűs lombok alatt is csupa tűz a szived. |
| Lám e levélbe piros tulipán szirmára fölírtad: |
|
– Édesem! – és sírván írtad a többi szavát. |
|
| Vaj! ki lehet nálamnál már vígabb szivü flótás, |
| mint a lasponya héja olyan csuda máris a bőröm. |
| Meztelenül heverészek az ágyban s tónak a partján. |
| Itt álom feketít, vízparton az égi parázstűz, |
| s mint az agyagkorsó, oly barna vagyok. Ragyogó szín |
| tükröz a hátamon és hasamon barnázik az égés. |
| Hej, de az ágyékom! lásd, győzi csudálni a kedves, |
| mint hegyek ormán hó, úgy fénylik az arca előtt föl. |
|
|