Dal a tél elé^*

Szobámba űz a lompos ősz. Az eső egyre csak csurog. Fölfalnak kertek, zöld színek. Kígyó emészt: a ködburok. A harkály és a víg kakuk letört költők, nincsen szavuk. Így ülnék én is hallgatag. Zárnának a meszelt falak, ha nem lennél most énvelem, te csók után könnyes-szemű, kíváncsi, rezzent őzikém, minden egeknél szebb szemű. Neved lágyan leng nyelvemen, – Ilonka – szálló lepke te. Tested a forma és a dal fonódó édes éneke. Csodállak és másollak én, mint árny, kit áttűzött a fény. S a nyirkos őszi alkonyat, festheti már a falakat, ez ősz úgy száll a télbe át, mint kócsagpár a tó felett, s cirmos szemed fészkéből rám, Ilonka, ezer dal nevet.