|
Kiss Tamásnak
| Szalmaaljú széken, kocsmamagányban, |
| így múlik a vasárnap délután. |
| A zalai bor a butykos üvegben, |
| mint kicsiny pórlány, üldögél sután. |
|
| Egy kövér szivar ma egyetlen társam. |
| Teregeti a füstöt szerteszét, |
| s ki felsír árván, kész a kifogása, |
| e keserű füst eszi a szemét. |
|
| Száll… És mint a köd, minden sebet takar. |
| Kitelít csonkot s szép lesz a hiba, |
| s elfelejtem, hogy száműzetve élek, |
| miként társam élt egykor Tomiba, |
|
| az orosz sík alján, Öt-folyók közén. |
| S a képzeletem most, hogy ott kutat, |
| e tájon leli egy bajszos ősömet, |
| ki Hunnországba keresett utat. |
|
| Szállj, szállj füst!… És takarj be minden sebet! |
| És jer magyar orvos, te sűrű bor, |
| hisz akkor boldog e tájon a költő, |
| ha szíve holt s a teste már szobor. |
|
|