Félálomban

Egy pohár víz asztalomon. Ágyfejemnél somfabotom. Lámpám lelke alig lobog, lassan éjfél, elfújhatom. Sávos holdfény ül a földön. Hozzám már be senki sem jön. Dalába kezd kormos tücsköm. Kitárul az éji börtön. A hold az est porkolábja, láncot ver a futó fákra, s nyög a hegyláb, mintha fájna ködbepólyált szép bokája. És a szálfás cserjés alja fejét réti fűre hajtja. Setteg a tó nádas martja, sásos berkünk alszik rajta… Csak az ágyon én nem alszom, pedergetem kajla bajszom, mint csatatér barna arcom: mindent itt kellene hagynom. El is hagynám már e tájat, lassan hűlő kis hazámat, hol mint búza nő a bánat, s nézni kell a Máriákat! Az út végén mohos kereszt. Rajta függ a krisztusi test… Fia vagyok! Ő nem ereszt… Eső sajgó testünk fereszd!