| A vándorló családi tűznek lángja |
| most itt lobog e házi mécses táján, |
| hol csendben élek én a vers barátja, |
| s idézgetem egyre a régi otthont, |
| mely hajdanán fölém hűs árnyékot vont. |
|
| Gyalult bükkfák és vén agyagedények, |
| kéztől, szájtól kopott formás ezüstök, |
| és sárkemencénk, melyben vígan égtek |
| szalmák, szőlők guzsalyba préselt szára, |
| emléketek gyűjtöm e vers sodrába. |
|
| A boltíves pincét, hová a mélybe |
| harangszókor nagyapa lassan indult, |
| és hosszú lopó csillogott kezébe… |
| A házfalunkhoz kertről dőlt a támfal, |
| bikák elől elfértünk rajta hárman. |
|
| S te porcellán, kétszázesztendős óra, |
| nevettél hajdanán minden szülésre, |
| és csuklottál föl a halotti szóra! |
| Kimértél földi, földalatti álmot. |
| Derék módon szolgáltad a családot. |
|
| Falvak, sírkertek így jönnek elémbe. |
| A vak idő egymásra húzza őket. |
| A mélybe nézni ballagok a hegybe, |
| s oly messze látom már a régi otthont, |
| mely hajdanán fölém hűs árnyékot vont. |
|
|