Május

1937–1939

 

 

 

 

Ecce*

Vár bizvást az akác. Zöldül a bodzafa.
Már aljukba tövis-fonta bozót közül
kék-kendős ibolyák küldik a csokrukat,
 
 s dallal vált a tücsök tanyát.
Már a kajla gazok tejleve is szökik.
Színt ölt ágon a rügy. Földben a kis gyökér
mozdul célja felé. Alkot a méh, darázs,
 
 s zöld színt áldoz a sarju rét.
A zord tél hova lett? Torz disze szertehullt.
Kis csermely viszi szét a lavinák havát.
Tőlük duzzad a tó. Pajkosan égre les,
 
 s nem hord gyors fakutyát jegén.
Mint héjából a mag a kalapács vasán,
kattan szívem elő s szólok ekép feléd:
Fuss csontváz hitem el! Itt örök élet jő,
 
 s minden érte bukott alá.
Zeng a víg csalogány, kinn a liget ölén.
Zöldül, újul a táj, érte a tél kimúlt.
Szirmot ringat a sír a lugos oldalon,
 
 s lombból sző a tavasz reményt.

 

 

 

Csak nézz reá

Ha jő a csendes alkony,
egy kis tűz gyúl az éren.
Csónakján leng a pákász,
és fenn a hold az égen
bolyongva jő.
Csitulj magányos lelkem!
Békélj az esti tájon,
akár e néma tópart,
és bármiként is fájjon,
e példa szent!
Hisz nincs vattásabb kórház,
mely mint e láp, úgy bódít.
A hold bolyongó orvos
és biztos szerrel gyógyít.
Csak nézz reá!
Fehér ruhája ködből.
A homlokán a tükre.
Az altatói prücskök,
s szavuktól jő szemünkre
az álomír.
A fűre dől a boglya.
A fű fejét lehajtja,
s a szívünk, mint a fürjek,
és fűzfák, sások alja
álomba ring.

 

 

 

Magányosan*

 

1

Mint tengerből, ha jő a kék öböl,
Tihany felől úgy jő felénk a tó.
A tükre most opálos szürkeség,
de zöld, ahol hasítja a hajó.
E nagy tálból merem ebédemet.
Nádas mellé vetem ki horgomat,
és az aranyszínű puliszka rajt
öblünkbe csalja a szép pontyokat.
És délre nyárson vagy a tepsiben
sercegve sül a hófehér falat.
A jó vörös bor róluk álmodik
kulacsbölcsőn szundítva fák alatt.
 

2

Így űzik egymást csendes napjaim
e kis homok-sziget szűk partjain,
hol csendben én és egy család rigó
oly vígan élünk, mint pólyás papin.
Anyánk a nappal, és apánk az éj,
mindegyik csak nekünk kedveskedik.
Hol a hűs Holdat, hol a tűz Napot
a fűzfáink fölött ellengetik.
 

3

A hegy alatt kalászos már a rozs.
Kakuk számol a kis akácoson.
A percek úgy szöknek dalával szét,
hogy észre sem veszem s az est oson.
És most látom, tarló már rég a rozs.
A víg szüret lassacskán itt topog.
A hegy olyan, mint puttonyos legény,
kit földhöz vertek már az új borok.
Tepsinkben egyre kevesebb a hal.
Málé, kukac elől a mélyre megy.
A nád-kunyhóm résén eső pereg.
Falunkból zeng az őszi egyszeregy…

 

 

 

Az életről*

Az új gazda forog a házban,
mint fecskefészekben veréb.
És arról füstölög magában,
mit kóstál tégla és cserép,
hogy mennyi lesz a mívesek bére?
Mert újat épít házunk helyére.
E ház volt a családunk fészke.
Itt főzött három nemzedék.
S innen mentek a dombi részbe,
kiket hívott a pajkos ég…
Versbe-szedni, mi emlék megmaradt,
a sírjaikra dőlök lustán, hanyatt.
És felhőinktől halkan kérdezem,
hol zár be majd a szerelem?
Fészkelő tanyámat hol lelem?
Hol nemzek, alszom, Istenem?
Már szállnak az évek, biztos jelek
felétek visznek tündöklő egek.

 

 

 

Nagyapám*

Igaz magyar ház törvénye ez:
a konyha családi szentély legyen!
Mert csak telt gyomorral szép a világ,
s ki róla beszél, az előbb egyen,
s meglátja, szava bölcs lesz és derűs!
Így vallotta bibliás nagyapám,
ki bölcsebb volt, mint próféták hada,
hirdeti róla e versben a szám.
De volt is konyhánk s kemencénk olyan,
hogy hét kenyér sült egyszerre benne,
s a mázas tűzhely lángján a fácán
kéményen át nézett az egekbe.
Tállal, lábassal víg leány szaladt,
de nagyanyó, ki hét nyelven beszélt,
a szép fehér asztalnál reszketett,
amint nagyapánk kanálhoz ért.
Mert úr csak egy volt: nagyapám gyomra,
s miként szultán a paradicsomban,
csak intett és szalvétája nyomán
égi vihar kerekedett nyomban…
Aztán gőggel átment a hűs szobán,
s míg szép nagyanyánk halkan zokogott,
egy Boszniát járt legényhez méltón,
szájába jó cigarettát fogott.
S a porcellángombos diványra ült,
mely ott trafikja sarkában hevert,
s pár ráérő úrral fürge kártyát
s illatos, imbolygó tervet kevert…
Térdükön ülve, hallgattam őket.
Szemem sétált a gerendák rácsán,
s kinn az est finom vonója játszott
falunk szívén, mint cigány a brácsán.

 

 

 

Hajdani ház*

A vándorló családi tűznek lángja
most itt lobog e házi mécses táján,
hol csendben élek én a vers barátja,
s idézgetem egyre a régi otthont,
mely hajdanán fölém hűs árnyékot vont.
Gyalult bükkfák és vén agyagedények,
kéztől, szájtól kopott formás ezüstök,
és sárkemencénk, melyben vígan égtek
szalmák, szőlők guzsalyba préselt szára,
emléketek gyűjtöm e vers sodrába.
A boltíves pincét, hová a mélybe
harangszókor nagyapa lassan indult,
és hosszú lopó csillogott kezébe…
A házfalunkhoz kertről dőlt a támfal,
bikák elől elfértünk rajta hárman.
S te porcellán, kétszázesztendős óra,
nevettél hajdanán minden szülésre,
és csuklottál föl a halotti szóra!
Kimértél földi, földalatti álmot.
Derék módon szolgáltad a családot.
Falvak, sírkertek így jönnek elémbe.
A vak idő egymásra húzza őket.
A mélybe nézni ballagok a hegybe,
s oly messze látom már a régi otthont,
mely hajdanán fölém hűs árnyékot vont.

 

 

 

Vidék

Egyre távolabb minden, minden.
A por nő a sárga kilincsen.
Bizony egészen árva lennék,
de velem van kutyám s az árnyék.

 

 

 

Félálomban

Egy pohár víz asztalomon.
Ágyfejemnél somfabotom.
Lámpám lelke alig lobog,
lassan éjfél, elfújhatom.
Sávos holdfény ül a földön.
Hozzám már be senki sem jön.
Dalába kezd kormos tücsköm.
Kitárul az éji börtön.
A hold az est porkolábja,
láncot ver a futó fákra,
s nyög a hegyláb, mintha fájna
ködbepólyált szép bokája.
És a szálfás cserjés alja
fejét réti fűre hajtja.
Setteg a tó nádas martja,
sásos berkünk alszik rajta…
Csak az ágyon én nem alszom,
pedergetem kajla bajszom,
mint csatatér barna arcom:
mindent itt kellene hagynom.
El is hagynám már e tájat,
lassan hűlő kis hazámat,
hol mint búza nő a bánat,
s nézni kell a Máriákat!
Az út végén mohos kereszt.
Rajta függ a krisztusi test…
Fia vagyok! Ő nem ereszt…
Eső sajgó testünk fereszd!

 

 

 

Tatár alkonyat

Fönt a dombon kapások serege
hallgatja a harangláb dalát.
A napra néz a lombos gesztenye.
Árnyék támasztja meg a ház falát.
A csősz kilép… Puskája, mint a bot…
Rozsdás csövéről fény se lobban el.
Fejére tol egy zsíros kalapot,
s lovát-vesztett harcosként útrakel.
Így jár a völgyben és hegyen…
Botlik… Ügyel, tűnődve nézeget
s nem tudja, róla népünk szobra nő!
Árnyéka átfogja a fél eget.
Amint fordul, látja tüzes fiát.
Nyugatnak épp most vágtat le a nap!
Szegény, kiáltana egy vad megálljt,
s torkára rőt nyilak szakálla csap.

 

 

 

Vidéki vasárnap*

Kiss Tamásnak

 
Szalmaaljú széken, kocsmamagányban,
így múlik a vasárnap délután.
A zalai bor a butykos üvegben,
mint kicsiny pórlány, üldögél sután.
Egy kövér szivar ma egyetlen társam.
Teregeti a füstöt szerteszét,
s ki felsír árván, kész a kifogása,
e keserű füst eszi a szemét.
Száll… És mint a köd, minden sebet takar.
Kitelít csonkot s szép lesz a hiba,
s elfelejtem, hogy száműzetve élek,
miként társam élt egykor Tomiba,
az orosz sík alján, Öt-folyók közén.
S a képzeletem most, hogy ott kutat,
e tájon leli egy bajszos ősömet,
ki Hunnországba keresett utat.
Szállj, szállj füst!… És takarj be minden sebet!
És jer magyar orvos, te sűrű bor,
hisz akkor boldog e tájon a költő,
ha szíve holt s a teste már szobor.

 

 

 

Inaséveimből*

Tatár bácsi, a részeges cipész,
az erdők titkának mestere volt.
Csak addig kalapált, míg jött a hír,
s a cégért hagyva, máris bandukolt.
Az akácillat tanúja lehet,
hogyan kutatta ágak lombjait.
S estére előtte nem volt titok,
a fülemüle vajjon hol lakik.
Hol jár a rigó? Merre költ a csíz?
S mire fölszállt vón a fészekalja,
az ég helyett, madárral lett teli
Tatár bácsi zsebe és kalapja …
S otthon külön kalitba rakta mind!
Mint költő a trillát, ha dal terem,
s így lett – hiába szidott nagyapám –
a részeges cipész a mesterem.

 

 

 

Őszköszöntő*

Itt van, itt van a szeptember,
föllélegzik most az ember:
ki kertjében néz körül,
más a fáinak örül,
vagy vizslával cserkészgetve
fürjezni jár a rétekre.
Szeptemberben, nem is régen,
pótvizsgázni jártam szépen,
de ez idő elmúlt már,
akár az idei nyár,
s nemsokára itt van az ősz,
szőlők között ballag a csősz.
Érik, barnul a lasponya,
seregély száll csapatokba.
Csak mi járunk kettesbe,
az örökzöld fenyvesbe,
pedig hervad, lásd Ilonka,
már a többi erdők lombja.
Még magát a szőlő tartja,
hősen villog karókardja,
s ha elmúlik a szüret,
dér lepi be a füvet.
A szobákban alsós járja,
tél a kártya iskolája.

 

 

 

Puritán vers*

A szerelmedről szólva
az erdőt említhetem,
mely égető nyaramban
a leghűsebb kincs nekem.
Mint az erdő! Mert szebbet
hasonlatnak venni is
hiába űznék képet,
elnyűtt már mind és hamis.
De pázsit… Hűs és lombok…
Kunyhó… Forrás és patak,
a szerelmedről szólva
egyszerű, igaz szavak.
Átlátszók és tiszták, miként
a dal és a messzeség,
ha szárnyát paskolja könny,
és a szemhatárt az ég!

 

 

 

Dal a tél elé*

Szobámba űz a lompos ősz.
Az eső egyre csak csurog.
Fölfalnak kertek, zöld színek.
Kígyó emészt: a ködburok.
A harkály és a víg kakuk
letört költők, nincsen szavuk.
Így ülnék én is hallgatag.
Zárnának a meszelt falak,
ha nem lennél most énvelem,
te csók után könnyes-szemű,
kíváncsi, rezzent őzikém,
minden egeknél szebb szemű.
Neved lágyan leng nyelvemen,
– Ilonka – szálló lepke te.
Tested a forma és a dal
fonódó édes éneke.
Csodállak és másollak én,
mint árny, kit áttűzött a fény.
S a nyirkos őszi alkonyat,
festheti már a falakat,
ez ősz úgy száll a télbe át,
mint kócsagpár a tó felett,
s cirmos szemed fészkéből rám,
Ilonka, ezer dal nevet.

 

 

 

Márciusi erdőn

Dolgozik a fakopács.
Kopog a kis kalapács.
Szorgos legény, kicsi ács,
csak úgy hullik le a háncs.
Rikkant olykor éleset,
mintha szólna: – szép eset –,
s ahogy szeme ránk esett,
szinte imígy kérdezett:
– Fiú, leány, kettesbe,
mit keres a tölgyesbe? –
Te-te, hi-hi, tetete,
föl-lefutva nevette.
Tütü, tütü itt a rügy!
Hajló ágról szállt a fütty.
– Komolyodik már az ügy,
és a séta jó ürügy. –
– Kip-kop, kip-kop kalapács,
ne haragudj kicsi ács.
Állj meg te kis kalapács,
nyakunkba hull mind a háncs! –

 

 

 

Görög cserepek*

 

I

Feljött régen a Hold, és Vénusz, a szép üde csillag
 
 járja az égi tekét. Táncol a tóban a táj.
Ég és föld ragyogása között ülök én, a szerelmes,
 
 s várom az órát, mely hozza Ilonka szivét.
 

II

Félted az arcod. Hűs ligetek árnyába pihensz el.
 
 Ott heverészel a part zöldszinü fűzei közt.
Már késő, ha tekintsz a szemembe, parázs lesz az arcod
 
 s a hűs lombok alatt is csupa tűz a szived.
Lám e levélbe piros tulipán szirmára fölírtad:
 
 – Édesem! – és sírván írtad a többi szavát.
 

III

Vaj! ki lehet nálamnál már vígabb szivü flótás,
mint a lasponya héja olyan csuda máris a bőröm.
Meztelenül heverészek az ágyban s tónak a partján.
Itt álom feketít, vízparton az égi parázstűz,
s mint az agyagkorsó, oly barna vagyok. Ragyogó szín
tükröz a hátamon és hasamon barnázik az égés.
Hej, de az ágyékom! lásd, győzi csudálni a kedves,
mint hegyek ormán hó, úgy fénylik az arca előtt föl.

 

 

 

Egy lány nyomán*

Jöttem a szőlők közt. A mély horhóúton
s dőlni láttam a sárgaarcú löszfalat.
Kerekfejű had kapált ingó üstökén,
és igen gyengének éreztem magamat.
Mint vonuló tábor, olyan volt a táj most.
A tarka sátrakat ledobták mind a fák.
Pörköltet főztek itt. Karót hegyeztek ott,
s a mokány lovakat málhákkal megrakták.
Némán intettek kopjáikkal vissza csak.
A sok csilló hegy erdőnk ágán tükrözött,
s mint ki ősszel jár a tájon ibolyázni,
fűbehulló szemmel mentem a fák között…
Hol lelek rád megint? Ki itt jártál velem.
E tatár had közt egyetlen vígasztalóm.
Illat lettél? Vagy virág, kit elvitt az ősz?
S lábam alatt omlott a lösz a kaptatón…

 

 

 

Suomi utazás előtt*

Mint a szőke lány epres erdőre,
mint a csikó sarjadó mezőre,
úgy vágyom jó rokon nézőre,
észak-erdőre, tavas mezőre.
Észak-erdőben surgyó legényke
vad fenyőt hasogat szegényke.
Csattan a fejsze tüzes kezében,
visszhang szólal nagy messzeségben.
Kék messzeség tükör tavában
kondor gácsér bukdácsol magában.
Nézi a part öreg halásza,
kis cseles halat dob víznek alája.
Kis horog forog víznek alája,
halász vágyik csuka húsára.
Kéregkürt szól nyírerdők zúgába,
gyors őzet űz vadász kutyája.
Mint halász halra, vadász őzre,
mint csodamén sarjadó mezőre,
úgy vágyom jó rokon nézőre,
észak-erdőre, tavas mezőre.

 

 

 

Finn tanyán*

Derék parasztok… Oly nagyok, mint a medvék.
Ujjuk bökésétől bizony hanyattesnék.
Tejen, vajon nőnek és esznek sok halat.
Forró gőzben hetente kétszer mosdanak,
és meztelen járnak az udvaron, miként
a szellő! – Látod a tónál a sok legényt? –
Szégyenük nincs. Meleg gyerekszemmel állnak.
Maguk gazdája mind. Nem csoda, ha bátrak…
Itt még fénylik az ég. Otthon sötét lehet.
Nyársként álló erdők tartják fenn az eget.
 

Jäppilä

 

 

 

Fenyőcske*

Nincs hold, se nap és mily csoda,
tündöklő mély az éjszaka.
A fákon fény a glória,
s mint tömjén száll a füst szaga.
Bátyád tüzéhez jer velem.
Melledig ér a margarét.
Tested ölembe emelem,
hol vizenyősre vál a rét.
Fenyőcske jer! Ott ég a tűz…
Bátyád fogott pisztráng-halat.
Egyet nekünk is nyársra fűz.
Parázson sült hal jó falat.
Fenyőcske jer, Te kékszemű.
Kicsiny finn lány, szép szöszhajú.
Hallod, hogy hív a hegedű,
s az éj dúdol, mint méhodú.
Ha vélem jössz az epresen,
borókák, fenyők illatát
palástként húzva csendesen,
hajadba fonják karcsú fák.
Törzsüknél sziklaóriás
hamvas mohában heverész.
Árnyéka, mintegy kék forrás
a föld fészkéről égre néz.
S e föld puha, akár a rét.
Mohás mellére dőlj velem.
Itt ránk hajlik a margarét
s a hold úgy kél, mint szerelem.
 

Jäppilä

 

 

 

Világos éjszaka

Vemhes a kancánk… Lassan haladunk.
A szénaszag, mint az árnyék követ.
Vízesés dala bújkál a fák közt.
A holddelej borzolja a füvet.
Fölöttünk dereng az északi este.
Erdők és tavak fürdenek benne,
s mintha a táj az égi sugárhoz
patyolat ruhában emelkedne.
A nefelejcs közt várt ránk a komp.
Ott, hol a folyó alszik a sziklán.
Reccsent a sodrony és zenélve
lovastól úsztunk, habot hasítván…
Aztán csend… Még a nyírfa se mozdul.
A szép Viánó alszik a házban.
Csak a rönkök úsznak a folyókon,
tenger felé a kéklő homályban.

Jäppilä

 

 

 

Kymi folyónál*

Szellőcske, csitt! Csak lábujjhegyen!
Lányruha villog a parton.
Fürdeni, most jöttek ide.
Szennyes a kék ruha, karton.
A málna közé beinalnak.
Nincs vége, se hossza a dalnak.
Mezítelen, szappan a kézben,
így jönnek ők újra elő.
Bőrük hava csillog a napban,
és fénylik a parti mező.
Szamóca közül lesem őket.
Száradnak a tiszta ruhák.
Fejükre terítik az inget,
és visszacsap, újra az ág…
Mennek a sziklán. Hej, biza kár!
Olyanok, mint a hattyúmadár.
 

Jäppilä

 

 

 

Villámfénynél

Hogy értetek szóljak, szegények,
nem itthon döntöttem én!
Messze kellett szállnom e görbe,
víz, hegy-szabdalta földtekén.
Bejárni a tavas északot.
Látni tiszta kis házakat.
Enni fenyőfa-asztalon,
és nyelni keserű nyálamat…
– Miért? – Mindent megád a földem! –
Szólt s rámnézett a finn rokon.
S úgy fénylett felém e szó,
mint villámcsapás a dombokon.
 

Jäppilä

 

 

 

Késő tanács a hóhatárról

Jönnek a fák közt a sziklás úton.
A sarujuk piros dísze
fénylik a mohán, miként az eper
fénylik a napban messzire.
Réncsordás Lappföld a hátuk mögött.
Elhagyták bőrös sátraik.
Gyalogolnak az illatos őszben
a legelső finn városig.
Megállnak majd a szatócsbolt előtt.
Vásálnak port, srétet, szeget,
és leülnek a nagykocsma kövén,
s nézik a hófelhős eget…
Imígyen nézték, húsz őssel előbb
Volgánál egymást őseink,
aztán vonultak északnak, délnek…
S egy vén lapp most ekképpen int:
– Néked is kéne, kalandos rokon,
vásálni port, srétet, szeget,
s futni haza, mert úgy jó, ha télen
a gazda ül nyája megett. – …
De ki védi már karámunk falát?
Betörtek rég a farkasok!
Lábuknál vér és méz csorog… S amott
két éhes medve andalog.
 

Oulu

 

 

 

Imatra zuhatagnál

Alkonyodik. Az erdők zöldje
a sudarak végin szőkülni kezd.
Lóg a fenyő. Mélyül a szikla,
az Imatra medre füstöt ereszt,
s az alkonyi zúgás hatszoros.
Az örvényen reszketve áll a híd.
Mint bömbölő, megvadult medvék
vad hullámok rágják pilléreit.
Gyomrod, füled iszonyul belé,
hogy csikorgatja fogát a gránit.
A megrepedt gnejszen a végzet ül,
s a halál mossa itt bokáit…
Tücsök és szálfa semmi, pehely.
Az erő, mint mágnes, mélybe csábít,
s míg izzadó partjain lépkedsz,
már hűs mohákra szórod ruháid.
 

Imatra

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]