A pécsi Flórián kocsmában

Jó szent Flórián, büszke égi szent, neved kocsmánk cégére volt: római díszben, ős rangod szerint, védted a káptalani bort. Dús köpenyed, mint kotlós szárnya fölöttünk hűsen szétszaladt, s néma bánatunkat halkan nyeltük e szentfényű cégér alatt. Úgy néztük félőn poharunk alját, hogy uram, van-e benne még? mint rémült útjainkon a Sárköz kiömlő szittya szögletét. Köröttünk svábok és büszke rácok épp számlálták hányan vagyunk, s mi mint fuldoklók a sűrű árban, kaptuk meg fenyőasztalunk. Fölöttünk fojtó, nagy füst gomolygott, mint hajdan az azóvi köd; és szemünk, mint hat keleti madár, benne ijedten röpködött. Előttünk az éj vad steppéje szállt. A holdból sós patak szaladt, s szikes vizével folyta be a lelkünk, s villánkon az oroszhalat. Távol a fák, vagy tán ezüst agancs rontó koronája égett, mint e vaspántú magyar kelepcén rossz-isten küldte csalétek… Almazöld lett kint az égnek alja. Hajnal tündére virrogat, de pejszín réten már a vakondnép ásta az apró sírokat. S mit a sváb püspökről zengtünk fennen, dermedt szívünkre visszaszállt, és a korcsmaőrző szobor előtt így kértük hárman Flóriánt: „Majd, ha kigyúl fölöttünk a sorsunk, s bennünket már senkise szán, Te öntsd ránk az első csöbör vizet tűzoltó égi Flórián!”