| Barátom, ne sírj a nyár mulásán, |
| mint tolvaj cigány, oly messze szaladt. |
| S szép napjaid, mint drága ékszerek, |
| már úgy sem díszítik fel dús hajad. |
|
| Hidd el, az emlék mind csalfa barát! |
| Szolgáld helyette a kancsós papot! |
| Homlokán ragyog a próféta láng, |
| s szemében égnek szüreti napok. |
|
| A völgyet hangos vadászok járják. |
| Az ijedt nyúl lába szántást legyez. |
| Sercegve sül az illatos fácán, |
| s étvágyat hint a serpenyő-lemez. |
|
| S ha jő a tél; lesz jó meleg szobád, |
| hol mélázhatsz agg költőid szaván. |
| Vagy kedvesed bársony ölébe ülsz, |
| s láncával játszol hófehér nyakán. |
|
| A tavasz majd, mint szűz parasztleány, |
| földedre rakja pozsgás lábait, |
| s csecseskorsóból olajat cseppent. |
| – Megnyitja mind a rügyek zárait. |
|
| Vetésed dús lesz! Nemes fáidnak |
| sok gyümölcse lábadhoz hullni fog… |
| Az idő zsákja, hidd el, bőkezü! |
| A bölcs kezébe drága kincs potyog. |
|
| S hidd el, az emlék mind csalfa barát! |
| Szeresd a nyárt, őszt, telet és tavaszt! |
| Becsüld az időt és kedvesed ölét! |
| Késő bánni, mit kedved elszalaszt. |
|
|