Egy nyugágyra

Nemrég még meleg fészek volt e nyugágy. Hol szép nyarunk emlékei, mint pelyhes madarak csipogtak velem. S az ősz, mint vörös suhanc, a réteken víg lábbal még messze bandukolt… Ajkadnak szirma rózsáim dísze volt. Hajadnak kényes illata, mint cinketoll ringott fáim ága közt… S ma? – Hült helyem vánkosán a sárga szöszt fázós kandúr körme szórja szét, és múlt nyarunkból kisért a messziség… Fagy tépi a fák ruháját. Körme zöld húsúk pirosra vájta, s mint ágra fagyott jégmadár szárnya, szemed íve úgy villan felém. Fönt a régi hold száll az ég tetején, de arcának ezüst ívét szilaj vadludak nyila repíti meg, s mint nyáremlékeink vére, úgy csepeg ezüst fénye e nyugágyra le.