Visszhang tavaszi erdőn

Fénylik a rét és ragyog a cserje. Mint vizsla fut fürge szemem. Kutatja nyomod, gyermeteg leány. Négykarú szerelem. Száll, mint kakuk a bokrok alján, hol selyem sálad elveszett. Mint csermely árkán kékajkú visszhang, kiáltja nevedet. – Itt hevert ő is. – Emlékszel rája? – A sás hegye némán izen… – Itt lépett által. – Súgja a patak. – Térdit láttuk a vízen… Szeme könnyes volt, mint az őzé. Nézett a levelek közén. – Szállj messze! – szóltam. – Fénylő kincseid csak ragyogtasd felém, mint hegy havat!… S ha érted esdve kitárom egykor két kezem, fonjál szívedre, mint a borostyán négykarú szerelem.