Nyár falun

Ízes halászlé csalogat a hegyből s a kocsmai illatos ebéd ajkamon oly lágy, jó zamattal fordul, mint halászok száján a beszéd. Velük élek e forró nyárban, ezen a hőségütötte dombsoron, hol tűzkakas sül minden zsuppon s a fa is árnyékra lesve ácsorog. Most kutyám vezet a hűs után. Ott fekszem lomhán a szérűskert tövén, s míg verset számolok ujjamon, kékeres árnyával takar a sövény. Délre már lábam térdig lóg a napba, lomha lassan arrébb fordulok. Kikerül csendben a halárus engem. Zsákjából rám olvadt jég csorog. S míg egy pottyant lila szilvából a mohó hangyákat fújva kergetem, a nedves port nyalja vén kutyám, s a kút felé kullog át a kerteken. Már korsóm után nézek én is. Vályúba löttyentem a poshadt vizet, s szikár kocsmai beszéd után hasas cseréppel a hegybe bort viszek. A falu berkén kormos tüzek ülnek. Szívem székén álom szenderül. A hold csókolja végig kancsóm száját, s porcellán méhében elmerül.