Kakuk a dombon

1935–1937

 

 

 

 

Carmen nocturnale

Oly gyáván sápadozik a holdszemű éjfél
fenn a dióknak az ága fölött,
mint távoli lesben a vénség
tarka ruhámnak a ránca között.
A gazda derék vállára nyargal az éj.
Rajta rudon, fityegőn, két vödör víz hintál.
Bamba szemekkel és teli tőggyel
áll a tehén kapuhidnál.
Álmomra borúl a gerendák rácsa.
Máknak az illata hull, mint magja a zsákba
és serceg a sün kinn a sövényben,
perceg a szú benn a szobámban.

 

 

 

Szülőföldem*

Ez itt még Somogy, hol születtem én,
de odébb ki megy, már Tolnába jár,
hol, mint két lány setten egymás elől,
bújósdit játszva, Sió és a Sár.
De itt nálunk, ahány a zsenge völgy,
annyi sok fürge kis patak szalad.
S a nyír és rekettyés sások között
ravaszul fognak szárcsát és halat.
A dombok sárga földje szépívű,
erdőfogta hullámzó sok halom,
vagy eke-bodrozta fodros tenger,
mely fáradt szemnek zsongó nyugalom.
De kék estén dombok, erdők árnyán,
nemrég a fák közt nagy zsivány lapult:
vásáros kasznár és füttyös tyúkász
vére és bankója eléje hullt.
Ma kopott címer árnyán csendesen
fát hordanak vagy némán szántanak,
s a legények vasárnap délután
a szilvafák közt lánnyal játszanak.
És ott, hová a szem aligha lát,
a tónál állnak néma, kék hegyek,
az égnek arcát tartják mellükön,
s hajukban dísznek felhőt rejtenek.
E parton, véled szemben zöld Zala,
itt hevertem át annyi sok nyarat,
indián bőrrel, mezítlen lánnyal
sütkérezvén a tűző nap alatt.
A víz fölött halászsirály kering.
A berken meg gomolygó vak homok,
s e nyárnapok ma úgy állnak körül,
mint Szent Jakabnál omló kőromok,
honnan láthatod a szökő Kapost,
mint nyalja inalva rétek ízét,
megforgatván pár malom kerekén
rémült halacskák süket seregét.
S kis nyegle városomtól délre
az ezeréves vén Zselic remeg.
Makkoló kondák, kanászkirályok
szállták e földet ősidőkben meg.
A vadon alja, mint barlang, setét.
A kan ős oltárnak dönti nyakát.
Szökellő szarvas agancsa tartja
nagy villájában a holdat magát.
S e lomb alól kocsid homokra fut,
hol dohányvetések táblája áll,
de zöldje közül szép magyar fajtám
füstölgő bánata már egyre száll.
És utad végit a Dráva állja,
tölgyes medre, mint ezüst csík hasít,
falutornyok, mint nagy-nyakú gémek
ködben ülnek innen-onnan hasig.
A vén csárda némán áll a révnél.
A pandúrleső nyárfa bólogat.
Agg csapláros fenn a hold az égen,
angyalbutykosból jó bort szopogat.
Szeme villog a horvát hegyeken.
Folyónk jegén néha farkas fut át,
s a fegyveres, fázó őrök fölött
új vetésre szállnak a vadlibák.
Széptájú Somogy! Szívemre nőttél!
S ha lódulok, a lelked visszaránt!
Tölgyeid lombja, mint méhes dönög:
sok emléked hívó kakuk-madár.

 

 

 

Kosárfonó köszönti a tavaszt*

Dalt zengjen államon a sűrű szakáll!
Már fenem a bicskám a szikla kövén,
hisz karikába hajlik a fűzfaág
az apadó csermely tisztuló ölén.
Nyesem az ágát és fonom kosárba!
Puha karján illatok fészke legyen!
Illanva jön már a völgyeknek alján
és ott látták táncolni fönn a hegyen.
Haját a csőrükben madarak tartják.
Szöszfényű fürtje a cserfák közt lebeg,
rügyező ruhája hajadon testén
csillog, mint holdtól a víztócsás berek.
Léptétől ikrásak lesznek a vizek.
A bokroknak gömbje illatos korsó,
és fölpattan a halott erdők zára,
mint tündér szemén az üvegkoporsó.

 

 

 

Somogyi tavasz*

Megnyílt a szántások porhanyó agyagja,
s kerek kis útjait giliszták csapatja
nyálazva készíti jól csúszó simára,
s testüktől csiklandik a gyökerek szára,
amint érdes bőrük kékszínű gyűrűje
remegve vonaglik a gyökér-sűrűbe.
A dombok bányáját langyos szellő fűti.
Penészes homokját sárgára üdíti,
s hol a horhók széle beomlik az útra,
az akác gyökere, mintha légbe futna.
A megindult agyag, mint egy barna medve,
dübörögve indul ki a meredekre.
Puskás őr sem védi már az erdők fáját.
Nem feni tilosra a szegény baltáját.
Megeredt forrásra fut az őzek lába,
jeges víz csörgedez a völgyek árkába.
Már a vadkan orrát gyantaszag csikálja,
araszos agyarát bükkfákon próbálja.
S a hamis déli szél, mint kocsis ostora
a kemencék füstjét északra sodorja…
Már vedlik a kotlós a konyha szegletbe,
nyúl inal kölykezni a fűzfás berekbe!
És a duzzadt patak, kiöntésre készen,
halait szépíti tavaszi medrében.

 

 

 

Zselicség*

Mint édestejű tömlők íve, oly kerek-
hátú hullámos puhák e dombok,
és duzzadt mellükön, mint jóllakott gyerek
pár istállós puszta dorombol,
s hogy nyaggatja ajtajuk a völgy szele,
ijedten izzik a tetők cserepe.
De hol a domb nedves vágásban összeér,
a bozótos ágyékú oldalak
lágyszájú ajakán a zöldtáblás vetés
csírái nyugodtan alszanak.
S míg a dombláb mezítlen vízben üget,
a disznós tölgyes utána füttyöget.

 

 

 

Zselici kanász*

Tenyerétől botja kérge
fénylik, mint a balta éle.
S mint a sikló pikkelye,
bicskás rovások jele
éveinek kerek számát
fütykös nyélen kiszámlálják.
Négy kutyája inas fajta.
A vadkant is messze hajtja,
ha a konda szagára
csattogva jön magába.
S számos vad e rengetegbe
fél fülével les a neszre.
Hetven éve lomb lakója.
Széltől haját csimbók ója,
s míg késivel diszt farag,
négyszáz disznó fűt harap.
Vezérük, a konda kanja,
sűrük vadját beljebb hajtja…
Ólak közül kanász népe,
várva tekint már elébe.
S mire deres lesz a fa,
s dús fején a varkocsa,
aklokhoz ér ép a télre,
s új rovást vés majd a nyélre.

 

 

 

Nyár falun

Ízes halászlé csalogat a hegyből
s a kocsmai illatos ebéd
ajkamon oly lágy, jó zamattal fordul,
mint halászok száján a beszéd.
Velük élek e forró nyárban,
ezen a hőségütötte dombsoron,
hol tűzkakas sül minden zsuppon
s a fa is árnyékra lesve ácsorog.
Most kutyám vezet a hűs után.
Ott fekszem lomhán a szérűskert tövén,
s míg verset számolok ujjamon,
kékeres árnyával takar a sövény.
Délre már lábam térdig lóg a napba,
lomha lassan arrébb fordulok.
Kikerül csendben a halárus engem.
Zsákjából rám olvadt jég csorog.
S míg egy pottyant lila szilvából
a mohó hangyákat fújva kergetem,
a nedves port nyalja vén kutyám,
s a kút felé kullog át a kerteken.
Már korsóm után nézek én is.
Vályúba löttyentem a poshadt vizet,
s szikár kocsmai beszéd után
hasas cseréppel a hegybe bort viszek.
A falu berkén kormos tüzek ülnek.
Szívem székén álom szenderül.
A hold csókolja végig kancsóm száját,
s porcellán méhében elmerül.

 

 

 

Vén halász

Megroggyant térdit pálinkával keni,
konyhája tőle szesz-szaggal van teli,
s a kocsmaudvart álmában is látja,
de csak részegen néz kékvizű kútjára.
Mint a haldögé, hályogos a szeme.
Ravaszság tanyáz nagyorrú képibe…
Holt neje ágyán heverész félnapot,
s emlékétől csuklik fejdöccentő nagyot.
Már rossz lábával nem járja a berket.
Öt fia közül négyet elfelejtett…
Árnyékban hortyog, s csak álmodik vele,
mert süllőt sem evett kerek esztendeje.

 

 

 

A hajnal és a bivalyos*

 

1

Sás berekből csigaháton ringatózik a nap,
mint lápba fúlt cigány dala a nádból, ha kesereg.
Halász les a tótükörbe nyurga bottal kézbe,
s lenn a vízben horga végin réti kukac tekereg.
Béreslányok halkan jöttek s fűzfa mögött csendben
szoknyát levetettek, inget fűre tettek,
berekvízbe belementek, vízitököt szedtek.
Halász szedte ruhájukat – langyos volt még ráncuk –,
s maga alá rakta puha ülőhelynek,
zsíros pontyok kék iszapban most hiába lesnek.
Piros kárász ehetne… Nincs ki horgát vesse,
szittyó között villódzik béreslányok teste.
 

2

Bársonysötét hetven bivaly ballag a kék habba.
Kilenc leány ijedelme tükrét felkavarja.
Ugranak a lányok… – Hol van a ruhájuk? –
Itt áll a bivalyos, szeme tapad rájuk.
– Meztelen lány, a füzesben! – Nosza meg kell nézni!
Szép csizmáit úgy kapkodja, a sárt alig éri.
Már sikítás hallik; serceg, zeng a nádas,
de a szittyók titkosán bivalyos nem jártas.
Káka torzsát nézegeti, nincs-e helye nyomnak?
Irigy békák lespedt szájjal vígan kuruttyolnak.
S a bivalyok nyelve, mint a piros rózsa…
Nyáluk csorog, mint a vágy, a lányt nyelő tóra.
 

3

Jó helye van a halásznak, meleg a sok pruszli.
Zsíros halak káka közül most kezdenek úszni.
Most kezdenek úszni fényes kukac lépre,
naptükrözte arany tálba lóg a zsinór vége.
Éhes compó szopogat… Éles acél kapja!
Arany tányér összetört, csapkod a hal farka,
s a horogról a halász halszedőbe rakja.
Halas kosár tele van. Jó a halász kedve.
Fűzfa, berek összezeng, víg köd zendül messze,
béreslányok meztelen énekelnek benne…
– Halász fogott sok halat… Ihajjári fa alatt…
A bivalyos egyet sem… Ihajjári a lesen… –

 

 

 

Áhítat*

Puffadt hasával ballag a tehén.
A lányka lágy fűzággal hajtja már.
A bokrok közt bolyong a kék homály
s halkan kutat, hol hajtsa meg fejét.
A völgy fölött trágyás selyem úszik.
A jó tehénke tőgye csordogál.
Mohó innyel lesi a dézsaszáj.
A lágytenyér húsán vigan cicáz.
Akár a bűn, konyhán úgy ég a tűz,
s amint a kéményen lyukat talál,
akár az áhítat magasba száll,
s kényes derékkal leng a drága füst.

 

 

 

Téli készülődés*

A tél kék szeme pislog a magtár nagyürü résén
s kinn a gyepen a tökök kupacokba kirakva pihennek,
sült húsuk illata szálldos, ahol a gereblye szemetje
és a szaladni-igyekvő tökszár serceg a tűzben.
Julcsa elásta a szép tulipán hagymáit a földbe.
Hó-liliom mellett kipirult gyökerekkel alusznak.
Vén egerek szava cincog álmukhoz szerenádot,
s macska nem éri el őket. Földben a téli tanyájuk.
Mint lehelet gőzöl haloványan a trágya melegje.
Vérszinű tengeritől zsirosodnak az ólban a disznók.
Itt-ott csóka kering és játszi csapatba verődnek.
A violák szeme könnyes. Térdel a földön a szöllő.
Kútba zuhant a heves nyár, s rája az ősz vigan ült föl.
S ott heverészik a kút tetején ködfüstü pipával.

 

 

 

Jeges táj

A nap vörös korong e jégvidék fölött,
s a hópalást színén fagyott zúzos virág
a nyúl alatt halkan zizeg, amint szárára lép.
A tükrös völgyek oldalán ragyog az ég.
A táj előtt egy árva nyírfa ága áll
és puskapor szagát teríti szét a tiszta szél.
Fénylő csukák húsára les a vidra hím.
A jég alatt álmos halak uszása leng,
s a lék metszett falán gyöngyözve száll a búborék.
Egy vén fűz odvas rejtekén az est lapul,
s akár a vércse, úgy kering a téli csend,
míg némán, mint a diadém a táj hajába ül.

 

 

 

Disznóölés*

Jégből csillog a fáknak levele.
Seprik alattuk a havat,
mint kismadár, zeng a szánkócsengő,
amint a ló vígan szalad.
Ily időre várt régtől a gazda.
Pipázva áll az ól előtt…
Zizegő szalmát szórnak széjjel
és ringatják a tekenőt.
Üstökben zubog a forrázó víz.
Gyújtót sercegtet a gyerek.
Szép kövér hentes pengeti késit,
ajka közt víg füttyszó remeg.
Nagy áldomás lesz este a falun!…
A hideg hold kéklőn ragyog,
s a fehér hóból, mint piros lányok,
csudálják véres csillagok.

 

 

 

Esti látomások*

Holdtól világít a kemence fala.
Gazból a tücskök dicsérik fényit,
s halk danájuk, mint a kék homály úgy leng,
elrejtve az est táruló mélyit.
A présház mögött a végtelen guggol.
Vágyától fénylik a baglyok szeme,
s titka kilóg a zöldes éji zugból.
Már csak köd mintázza a konok valót.
Test nélkül lengnek dombok és a fák,
s mint kit az óra egy új elembe szült,
anyagán, mint üvegen nézek át.
A távol, mint hű kutya közelbe jött,
s a sok titok, mint tarka csirkeraj,
tenyeremből eszik a palánk mögött.

 

 

 

Költői titok

Tőlem ne kérd, hogy verseim miként irom.
 
 S hogyan múlnak már napjaim!
Az ágy bizalmasom és egyben jó tanyám,
 
 ha kérded, tán elmondja majd,
hogy verseim, mint őszi fán az ért gyümölcs,
 
 ágyam táján úgy ringanak.
S fogam között úgy lóg a karcsú szál irón,
 
 mint vizslaszájban tarka vad.
És délután?… Zörgő szekér fonott kasán
 
 kényelmesen pihenve el,
barátommal lassan a hegybe hajtatunk,
 
 hol pincék szellőzőlyukán
az új borok édes, gomolygó gőze száll…
 
 S ha már a nap csalitba bujt,
s az erdők őze gyors patak vizére megy,
 
 a hold lovával indulunk.
Hátunk megett hordónk velünk kotyogva zeng,
 
 és otthon rám már vár az ágy!
Ha kérded, hogy mint írtam én e verset
 
 s fedjem fel sorra titkait,
csak annyit mondhatok, délig heverni szép!
 
 A verseim szülője ez!
S e langyosöblü ágy nekem bizalmasom,
 
 szólítsd meg őt te jó barát,
s a többi titkom is bizony elmondja majd.

 

 

 

Visszhang tavaszi erdőn

Fénylik a rét és ragyog a cserje.
Mint vizsla fut fürge szemem.
Kutatja nyomod, gyermeteg leány.
Négykarú szerelem.
Száll, mint kakuk a bokrok alján,
hol selyem sálad elveszett.
Mint csermely árkán kékajkú visszhang,
kiáltja nevedet.
– Itt hevert ő is. – Emlékszel rája? –
A sás hegye némán izen…
– Itt lépett által. – Súgja a patak.
– Térdit láttuk a vízen…
Szeme könnyes volt, mint az őzé.
Nézett a levelek közén.
– Szállj messze! – szóltam. – Fénylő kincseid
csak ragyogtasd felém,
mint hegy havat!… S ha érted esdve
kitárom egykor két kezem,
fonjál szívedre, mint a borostyán
négykarú szerelem.

 

 

 

Sugár

Hajnalban kertünkben róka járt.
Rémülten sápogtak a kacsák,
s hogy átnéztem a bokrok fölött
őt láttam jönni a réten át.
Gondolta, hogy még alszom!
Ajkára tette ujjait,
s érett almáim sárga bőrét
megérintette sorra mind.
Majd a kéklő erdőre nézett,
hol a fehér szent-ember lakik,
s egy szerelmes rigó-hírnököt
küldött a táruló ablakig…

 

 

 

Kis alkonyi vers

Meleg vérünknek jó e liget árnya.
Tenyerem szoknyád ráncát kergeti.
Lágy gyíktojást érlel a langyos homok,
s a hold sugárszakállát lengeti.
A fák árnyán a válás órája ring.
S míg a rét fölött formálom arcodat,
messze futsz tőlem, akár a gyorslábú őz,
s mint rőt erdő száll közénk az alkonyat.

 

 

 

Októberi melankólia

A rigók kiszórták a mákot.
A ringlók kék hamva szertefolyt.
Arcodra a köd fátyla szállott
s szemed sarkán nem lelek mosolyt.
Az ősz megint félszemmel néz rám…
Kutyám búvik a kazlak alá,
macskám ijedten ül a létrán,
s kakasaim ki ne hallaná?
Ijedt szavukra korán kelek.
A kopár kerten bolyongok át,
mint hold az üres csűr felett,
s kérőn kongatom pincém falát.
Egy zsákban fát küldött a szomszéd.
A másik apró nyulat hozott…
Házadtól idefut az ösvény,
de pora sarudtól nem kopott.
Egy szakasztó szilva csak kevés,
már annyit sem küldöttél nekem.
Egy piros kis szalag csak csekély,
könyvemben hiába keresem.
A dér megülte kinn a kertet.
Házamhoz bús vándor érkezett…
Ágyba ült és máris vetkezett
s a tél dúdolta kint az éneket.

 

 

 

Egy nyugágyra

Nemrég még meleg fészek volt e nyugágy.
Hol szép nyarunk emlékei,
mint pelyhes madarak csipogtak velem.
S az ősz, mint vörös suhanc, a réteken
víg lábbal még messze bandukolt…
Ajkadnak szirma rózsáim dísze volt.
Hajadnak kényes illata,
mint cinketoll ringott fáim ága közt…
S ma? – Hült helyem vánkosán a sárga szöszt
fázós kandúr körme szórja szét,
és múlt nyarunkból kisért a messziség…
Fagy tépi a fák ruháját.
Körme zöld húsúk pirosra vájta,
s mint ágra fagyott jégmadár szárnya,
szemed íve úgy villan felém.
Fönt a régi hold száll az ég tetején,
de arcának ezüst ívét
szilaj vadludak nyila repíti meg,
s mint nyáremlékeink vére, úgy csepeg
ezüst fénye e nyugágyra le.

 

 

 

Késő ősz*

A dombok leve hordókban mormol,
forog medrében a duzzadt patak.
Kopik az erdő, résein átlátsz.
Csillog a réten a nyírkos csatak.
Elsuhant lopva, szép forró időnk.
A cserjék titkos búvója néma,
mint surranó őz végtelen időn,
nagy sétáink úgy tűnnek föl néha.
Most vak kedvem szűk falak közt mormol.
Forgok ágyamban, mint lompos patak.
Kopik a lelkem, résein átlátsz,
bozótján csillog a nyírkos csatak.

 

 

 

Mint kagyló

A szemed zöld és az ajkad piros.
Szádban a szerelem madara zeng.
Melleid hófehér tüzes hegyek,
hűs völgyein tested illata leng.
S most, hogy az emlékek kéklő taván
ringó csípődön elakad szemem,
magányos órám vérző percein
tested illatát újra érezem.
Szemed zöld és az ajkad piros volt!
A szívemen aludt fehér kezed,
s ma, mint kagyló a szép kerek gyöngyöt
zárom be kövülő emlékedet.

 

 

 

A kétezeréves költő tanácsa*

Barátom, ne sírj a nyár mulásán,
mint tolvaj cigány, oly messze szaladt.
S szép napjaid, mint drága ékszerek,
már úgy sem díszítik fel dús hajad.
Hidd el, az emlék mind csalfa barát!
Szolgáld helyette a kancsós papot!
Homlokán ragyog a próféta láng,
s szemében égnek szüreti napok.
A völgyet hangos vadászok járják.
Az ijedt nyúl lába szántást legyez.
Sercegve sül az illatos fácán,
s étvágyat hint a serpenyő-lemez.
S ha jő a tél; lesz jó meleg szobád,
hol mélázhatsz agg költőid szaván.
Vagy kedvesed bársony ölébe ülsz,
s láncával játszol hófehér nyakán.
A tavasz majd, mint szűz parasztleány,
földedre rakja pozsgás lábait,
s csecseskorsóból olajat cseppent.
– Megnyitja mind a rügyek zárait.
Vetésed dús lesz! Nemes fáidnak
sok gyümölcse lábadhoz hullni fog…
Az idő zsákja, hidd el, bőkezü!
A bölcs kezébe drága kincs potyog.
S hidd el, az emlék mind csalfa barát!
Szeresd a nyárt, őszt, telet és tavaszt!
Becsüld az időt és kedvesed ölét!
Késő bánni, mit kedved elszalaszt.

 

 

 

Vers a magányból

Fejem fölött egy faggyúszál,
a zsírját égetem.
Repkedő lángja úgy lobog,
akár az életem.
Ködös homályban élek itt
egy horpadt domb ölén,
s míg csillagok közt száll a vers,
a gazban fekszem én.
A völgyet árvíz lepte meg.
Bedőlt a régi kút.
Fénylik már minden ösvényünk,
s e tájról nincs kiút.
S míg ágyam szélin tespedek,
és lábam lógatom,
öregapámnak szelleme
elvonul a falon.
Ő is így élt itt egykoron!
Ma mégis messze jár…
Mögöttem az órainga,
mint kivont kard, kaszál.

 

 

 

Holdkóros álma

Megindulnak a bokrok a réten.
Tornyon hintál a falu bolondja.
Fénylő fészek a kenderáztató,
s mélye a titkok fonalát ontja.
Félszemével ma elrabolt az éj!
De utolján még reád gondolok…
A szikla már nyújtja mutatóujját,
s lábánál gyönyörű örvény forog.

 

 

 

A pécsi Flórián kocsmában

Jó szent Flórián, büszke égi szent,
neved kocsmánk cégére volt:
római díszben, ős rangod szerint,
védted a káptalani bort.
Dús köpenyed, mint kotlós szárnya
fölöttünk hűsen szétszaladt,
s néma bánatunkat halkan nyeltük
e szentfényű cégér alatt.
Úgy néztük félőn poharunk alját,
hogy uram, van-e benne még?
mint rémült útjainkon a Sárköz
kiömlő szittya szögletét.
Köröttünk svábok és büszke rácok
épp számlálták hányan vagyunk,
s mi mint fuldoklók a sűrű árban,
kaptuk meg fenyőasztalunk.
Fölöttünk fojtó, nagy füst gomolygott,
mint hajdan az azóvi köd;
és szemünk, mint hat keleti madár,
benne ijedten röpködött.
Előttünk az éj vad steppéje szállt.
A holdból sós patak szaladt,
s szikes vizével folyta be a lelkünk,
s villánkon az oroszhalat.
Távol a fák, vagy tán ezüst agancs
rontó koronája égett,
mint e vaspántú magyar kelepcén
rossz-isten küldte csalétek…
Almazöld lett kint az égnek alja.
Hajnal tündére virrogat,
de pejszín réten már a vakondnép
ásta az apró sírokat.
S mit a sváb püspökről zengtünk fennen,
dermedt szívünkre visszaszállt,
és a korcsmaőrző szobor előtt
így kértük hárman Flóriánt:
„Majd, ha kigyúl fölöttünk a sorsunk,
s bennünket már senkise szán,
Te öntsd ránk az első csöbör vizet
tűzoltó égi Flórián!”

 

 

 

Csöngei emlék*

Jékely Zoltánnak és Weöres Sándornak

 
A Lánka sása közt liliomok ültek.
Kacsák csőre csergett vizének vánkosán,
kék gyíkok körme szólt a száraz nádtorzsán,
s mint ezüst pohárban, halak hegedültek.
S mint költő, ha szavait tüzére rakja;
ujjunkon zenélve pattogtak az ágak.
Tejfehér tengerit nyújtottunk a lángnak,
s keserűn könnyezett akácnyársunk habja.
A füst az égből csüngött, mint ringó selyem.
Kék díszén át madarak, pásztorok jöttek.
A fűzfa kontya közt leányok fürödtek,
s tüzünk fészkén kikelt a hamvas sejtelem.
Az est, mint rókafark, súrolta a vetés fejét.
S mint gyertya, melyet kivájt tökbe rejtenek,
oly ferde szemmel szálltak ránk a szellemek,
s köd pólyázta orvul a templom tetejét.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]