Készülődés favágásra

Sercegve sűrűsödnek a rögök. Az udvarunk földje göbörödött. A bokrokba már beült a hideg. Az ágakon dérlángok lengenek. A kocsikról holt-erdők tagjait zord, faklumpás legények cipelik, s hogy ringatják ölükben a fákat, a csonkított erdők megbocsátnak. S míg a sok fejszecsapta bűnjelet ölekbe rakják a pólyás kezek egymásra fektetve a másikat, kályhánk éhesen rájuk tátogat. Favágónk a kecskelábú bakon, mint szakállas szatír a kínpadon fűrésze fogát ráspollyal reszeli s örömmel hagyja úgy üvölteni, hogy az ijedt kapor száraz feje minden hajával megborzadt bele, és könyörgőn az égre esdenek a dermedt-ujjú rémült ágkezek… Fent sovány varjú ült az ághegyen s lakatosfente fejszém éhesen mint ki három napja szikrát sem evett a tönkből bő falással étkezett. És mintha pénzért sújtó vad kezet kérlelne kint a fészkes tölgyesen, – tán bükkirtás kínját hallotta még –, öcsém a rönkre tette kézfejét, de fejszém a csonk-derékba szisszent! Az éhes varjú magasba libbent, s keringve nézte, milyen jó falat a véresen lötyögő ujjdarab…