A somogyi klasszikus^*

Hinnéd Horátius földje, oly idilli, méla kép. Halvány pasztell-ruhában lép eléd. A dombháton bicskás gazda szőlőt kötöget, s a naparany hogy beönti a bronz földeket, úgy véled, halk spondeust ringat feléd a szél. A völgyben pásztor tilinkóz és hófehér a nyáj. Az ökrök smaragd-fűbe lépnek, s hogy latin színt adjon az egésznek, Bacchus bordala csendül a présházak felül. És szíved szavával Róma szól, mint ősi himnusz. A völgyben, tán anakronizmus: ott, hol a tér hosszú és szabad, fürdővendégekkel a strandok felé egy kis vicinális szalad. De mint Tyrrenis a Balaton és odébb a domb enyhén, mint a Quirinál ível. Alatta a zsombékok között a csordás tarka ökreivel. A háton ekével Ceres fia szánt és jambusával Rómáig ér. S bár közel egy század óta holt, de Horáci-cédrus, melletted a legnagyobb latin a hétszilvafás Berzsenyi volt.