Magány

Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett. Csobogó léptemre széthajlott a berek. A vizitök kelyhe kék italt kinált, s a nád cirmán felejtett emelőhálómba várt reám a magány ezüstlábú pókja. Árva szöcske sírt kajla kalapomba… Oly békén éltem itten egykoron, mint kék vizek mellén a napkorong… Most iszapos kezemmel csak a vizet merem, s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem, a parázs nap előtt estig gém kering, és én vígan halászok árnyas szárnya alatt, s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad, kibontják szépen a jószívű halak… Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok. És arcomnak vízből szobrot faragok…