Kút

1930–1935

 

 

 

 

Kora ébredés

Fehér gyolcson merev derékkal,
akár egy buddha szent,
nézem a szürkület kilenc ujját,
amint a szögletes plafónt kisérti.
Csak rossz szemem szaladgál végig
a négy vonal négy szögletén,
amíg lefut a karcsú székig,
melyen ruhám pihen.
A jobb szemem pillám alatt ragyog.
Egy szebb világra váratom.
S ha jő a Nap, akárcsak Buddha,
szememnek szőrét szétnyitom.
A két szememmel nézem azt!

 

 

 

Magány

Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett.
Csobogó léptemre széthajlott a berek.
A vizitök kelyhe kék italt kinált,
s a nád cirmán felejtett emelőhálómba
várt reám a magány ezüstlábú pókja.
Árva szöcske sírt kajla kalapomba…
Oly békén éltem itten egykoron,
mint kék vizek mellén a napkorong…
Most iszapos kezemmel csak a vizet merem,
s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem,
a parázs nap előtt estig gém kering,
és én vígan halászok árnyas szárnya alatt,
s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad,
kibontják szépen a jószívű halak…
Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok.
És arcomnak vízből szobrot faragok…

 

 

 

Keleti rózsafüzér

Gyűlöltök engem, mert magányosan élek.
Tanácsot tőletek csak nagy ritkán kérek,
s ha rosszat szóltok rám, csak meghajtom magam.
Eltakarja arcom a leliffent hajam.
Kivetett horgotok, mint a csókot veszem.
A csalétket róla, mint a mézet eszem,
s tőle bölcsen alszom… S ha rágnak a nyüvek,
ott lent sem mozdítom meg kikezdett fülem.

 

 

 

Lápi remete-zsoltár

Kék nádasban élek… Sátram a nádi csend…
Lent, szittyók résein békák brummogása zeng.
Lábam sár-vízbe lóg. Takaróm a zöld bozót.
Szent-könyvem a méla, kígyószemű holt-berek.
Lidércek fényinél öreg bölcsesség brekeg.
Mély áhítat tesped e lencsés hínár ölén.
A zöld vizek álma némán szenderül fölém.
Ölemben hal forog… Szájába nádméz csorog,
s egy liliomnál majd ha földugom fejem,
ajkamra koccint a kristályszín holdkehely.

 

 

 

Balatonparton*

Kosztolányi Dezsőnek

 
Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,
és én játékosan a vízre hullatom.
S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring
a badacsonyi kőszállító hajó,
s fölöttünk halkan egy gém kering.
Zöld szittyó, színes vadkacsák.
A tóról halkritmusú zenék,
mintha Po Csüi verset hallanék.
Szemközt az üvegégre karcsún
a Gulács finoman ível,
mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel.
Napalkonyán a tó Sárga Tenger.
S a pókháló, mint szűz japáni selyem
kopott ruhámra akad a kócsaglesen.
Fehér szirmok, sárga csodák,
fekete bárkák, bordó nádasok,
s az alkonyat rám úgy oson,
mint sárkányt leső gyerekre
egy kínai mese…

 

 

 

Fonyód-hegyi est…

Biczó Ferencnek

 
A lila tóról szökött
körém a sűrű kék alkonyat,
s a párolgó berekből,
mint égi nyakék kerítettek a vadludak.
A hegy lábánál halk susogással
liliput dombokká sorakozik
a gőzölgő homok
és eltünnek belőle vizi muzsikára
a csillaglábú bíbicnyomok.
Aztán a tó és az óriás berek
opálszőtt estbe szendereg,
de mint himzésből arany csillagok,
hercegi Keszthely lámpásain
Helikonok fénye úgy ragyog,
s a heggyel, velem szemben át
Badacsony domboritja kék hasát.
A költő mélázva nézte hajdanán,
s Himfy-versével enyelgett talán,
és várta, szinházas Füred,
honnan várhegyes Fonyód felé
halszagú szellő hozza át
lankás Somogyba Tagore tompa ritmusát…
És Tihany felől
csendesen Csokonai tündére riog…

 

 

 

A Gitándzsali ciklusból

Rabindranath Tagore után
 

1

Mesterem! dalom egyszerű,
mint a nádi cirom szava.
Cicomáját a szél vitte el.
Díszeit a hold sarlója.
Eléd, mint kék semmi úgy lebeg.
Fehér talára porba hull,
de földiszíti virágkezed,
s a rím alatta meglapul…
 

2

Szerteszáll költőhiúságom,
mert sarud talpáig se lát,
s míg szám, mint nyitott kehely remeg,
ringasd belé lágy muzsikád.
Az életem legyen nádsipod!
Egyenes, egyszerű csoda.
Méznyelvű ajkad ha nyitod,
lengje át jázmin illata.
 

3

És én csak némán hallgatok…
De ajkam beteg vágy eszi
fénylő zenéddel együtt kezdeni.
Zsongó vizedbe szállani…
Versed fénye csüng a Napból.
Muzsikád ékíti az Eget.
Börtönéül nincsenek hegyek,
mint sasok szárnya, oly szabad!
De szívem kákához köti
és dalodig nem ér a kínja sem.
Hálód réseit hiába lesem…
Zenédhez néma hal vagyok…

 

 

 

Májusi kórus*

A vörös dombok árnya alatt
a völgy, mint lusta zöld kígyó henyél.
Sziromszín farka a berekbe lóg,
s egy dombpárnán ringatja fejét.
Fűszínű, álmos szeme fölött
kilencágú gyöngyporos szilvafa
mézszagot ring pikkelyes homlokán,
mint ráhullott méhes korona.
Nyelvén villogón vibrál a por.
Halkan sziszeg a tölgyes rügye,
s mint jószívű rím a sorok végin,
hajlik a tulipán a fűre.
A lila kolostor rom-hegyén
egy víg nótát hegedűl Szent Jakab,
s a virágruhás gyümölcsfapárok
rá tavaszi táncot ringanak.
A vörösfenyő sötét lombja
a legelő árnyán selymet motoz,
rajta hortyog a pásztor és tehén,
s lágyan zeng a szélben a toboz.
Száz hullám a homok alattuk,
s míg a rozs vizét szellő tereli,
a holdbicska a hegyek csipkéjét
harsogó tépéssel lenyesi.

 

 

 

A somogyi klasszikus*

Hinnéd Horátius földje,
oly idilli, méla kép.
Halvány pasztell-ruhában lép eléd.
A dombháton bicskás gazda
szőlőt kötöget,
s a naparany hogy beönti
a bronz földeket,
úgy véled, halk spondeust
ringat feléd a szél.
A völgyben pásztor tilinkóz
és hófehér a nyáj.
Az ökrök smaragd-fűbe lépnek,
s hogy latin színt adjon az egésznek,
Bacchus bordala csendül
a présházak felül.
És szíved szavával
Róma szól, mint ősi himnusz.
A völgyben, tán anakronizmus:
ott, hol a tér hosszú és szabad,
fürdővendégekkel a strandok felé
egy kis vicinális szalad.
De mint Tyrrenis a Balaton
és odébb a domb enyhén,
mint a Quirinál ível.
Alatta a zsombékok között
a csordás tarka ökreivel.
A háton ekével Ceres fia
szánt és jambusával Rómáig ér.
S bár közel egy század óta holt,
de Horáci-cédrus, melletted
a legnagyobb latin
a hétszilvafás Berzsenyi volt.

 

 

 

Alkonyóra*

A kancsó csókjáról
méláz a pohár szája,
s a langyos láng fölé
fut az edények lába.
A zsíros arcokon
ablak-szűrte alkonyok,
s a bíborszin róluk
a mély-tányérba csorog.
A szomszéd kéményből
fáinkra folyik a füst.
A hold pengéje még
hüvelyébe bújt ezüst.
A jámbor, jó tyúkok
az akácágra ülnek.
A csillag-sarkantyúk
még messze hegedűlnek.
Kinn a macska száján
egy cserebogár ropog.
A kék alkony keze
az ajtó szárnyán kopog,
s míg homálya lágyan
langyos vacsorára nyit,
sercenve gyújtják meg
az olajosmécs belit.

 

 

 

Kút*

Százéves béka
ünget a mélyin,
s esténkint néha
arc himbál a szélin.
Lilaszín vize
ráhajló lepel.
A kerék íve
nyöszörgőn kelepel.
Titkát a kanna
már jól ismeri…
Néha az alja
szöszhajjal van teli.
A jószág búvik…
Lejár a tóra,
s a kancsó csuklik
már holdtölte óta.
Vizét hiába
tömik be sárral,
nyögő sírása
a kerti fákra szárnyal,
mint ázott madár…
S ha béka brekeg,
a vizespohár
borzadva megremeg.

 

 

 

Reggeli szendergés

Mint süllyedt hajó imbolyog az ágyam.
Fölötte tíz láb magasan a reggel,
ezüst iszappal befoly mindent lágyan,
s langyos vizétől piroslik a talpam.
A lila álom csörgedez alattam.
Valaki suhan az előszobába.
Karcsú lakk sarka üveghangra pattog,
s mint kígyó sziszeg selymének uszálya…
A konyha forgácsán kékes láng lobog,
s huzat tereli be a gyantás füstszagot.
A rézcsőrű ajtó nyitott szárnya mögött,
a néma órát valaki tekeri,
szegény beteg halkan ötvenet ütött,
s mindegyik koccanva szememre csöppen.
Ébredés vibrál rajt piros körökben.
Az udvar-lépcsőn konyhakést reszelnek.
Utolsót rikolt a sarkantyús kakas,
s a füvön táncol kínjában fejetlen.
Nyakéke megszaladt, szárnya leesett.
Kék tálba folynak a kármin gyöngyszemek.
S szememből az álom itt benn úgy pereg,
mint kék zománc az ébredés falára,
s míg kristály pohárból napfény issza meg,
addig hűvös fák alatt szorgos kezek
már illatos reggelit terítenek.

 

 

 

Cyclus ruptus

1
Hajnal
Homályban melled, mint két türkisz ég.
Kezemből hullott ikres drága ék.
Párnámról hívnak irigy hajnalok.
Langyos tested reszketve takarod,
s lábadra míg lágy selymet húz kezed,
kéklő ágyékoddal a hold perel.
Mint hiúz les a kisváros szeme.
A kert bársonyán suhansz sebtibe!
Kutyám szájában bízhatsz. Nem ugat!
S liliom viszi tovább az utadat…
2
Éjjel
Szétremeg lassan a jószívű éj.
Nárciszok közt a hold sarlója kél,
s cipőd sarka távolból úgy kopog,
mintha jóság verné az ablakot.
Kart karodba öltve már az éj vezet.
Kapumat lágyan érinti kezed
s a kertet féltő palánk szétszalad.
Csipőd selyme vibrál a fák alatt.
Az ős delej húzza össze kezünk.
A fű fölött hintálva lépkedünk.
Az ajtóm retesze magától tárul,
és gyűrűdet teszed reája zárul.
Gyémántja angyal… Kulcslyukban fészkel,
Zsongó köddel, piros zenével
s fényt vetni rád míg lámpám keresem,
párnák közt vársz már kedvesem,
s vérem csalitján hangod úgy fút át,
mint kéményem kormán a holdsugár.

 

 

 

A szomszéd macska

Négy lába palánk élibe mered.
Vadul ugatják az irigy ebek,
de horgas lábán bátran lépeget.
Meg sem hallja csahos beszédjüket.
A télmart bunda, mint tépett gomoly,
mégis királyi gőggel imbolyog…
Megáll… Alatta kertünk mély verem.
Tündér szökéssel lent terem.
A gallyak közt szellőként surran át
s megcélozza a diófánk csúcsát.
Érdes nyelvével feni tű-fogát.
Körmét meresztve dagaszt tomporán,
s hogy elröppent a célbavett veréb,
farkát lágy-hirtelen kígyózza szét
s felsült hévvel a konyhánkhoz szalad.
Ott lejjebb is akad olcsóbb falat.
S hogy ajtónkon lőtt foglyot ráz a szél,
fénylő, lila orral a lányra néz,
s hullalopásra szánja rá magát,
a bíbor sebbe marva hó fogát.
Mint gyilkos lesi még a kócot is.
Kivágja szőttiből a pókot is.
Féltő dühhel mered a farka végire.
Foglyostól röppen palánk élire,
de kertünkben bűnjelt sehogyse hagyna,
rózsaszín talpával szépen bekaparja…

 

 

 

Faluvég

Mint ugrásra fölhúzódott borzasfejű szellemek,
úgy ülnek a szarkafészkek a temető-kert felett.
Alattuk egy nőstény macska lágy léptekkel andalog,
s izmos innal átcsapódik a hullaház ablakon.
Bent a bíró kandúrjának kilenc kölyke szendereg.
Lent a házak kertes végit földuzzasztja a ragya.
Bársony puckok piros lába fészkelődik alatta.
Tyúkól alszik… S egy vágással éber szarka gyors csőre
kiüti a vakondokot a szőkülő új fűre,
mint verméből cigány fejét a tavasz zöld illata.

 

 

 

Készülődés favágásra

Sercegve sűrűsödnek a rögök.
Az udvarunk földje göbörödött.
A bokrokba már beült a hideg.
Az ágakon dérlángok lengenek.
A kocsikról holt-erdők tagjait
zord, faklumpás legények cipelik,
s hogy ringatják ölükben a fákat,
a csonkított erdők megbocsátnak.
S míg a sok fejszecsapta bűnjelet
ölekbe rakják a pólyás kezek
egymásra fektetve a másikat,
kályhánk éhesen rájuk tátogat.
Favágónk a kecskelábú bakon,
mint szakállas szatír a kínpadon
fűrésze fogát ráspollyal reszeli
s örömmel hagyja úgy üvölteni,
hogy az ijedt kapor száraz feje
minden hajával megborzadt bele,
és könyörgőn az égre esdenek
a dermedt-ujjú rémült ágkezek…
Fent sovány varjú ült az ághegyen
s lakatosfente fejszém éhesen
mint ki három napja szikrát sem evett
a tönkből bő falással étkezett.
És mintha pénzért sújtó vad kezet
kérlelne kint a fészkes tölgyesen,
– tán bükkirtás kínját hallotta még –,
öcsém a rönkre tette kézfejét,
de fejszém a csonk-derékba szisszent!
Az éhes varjú magasba libbent,
s keringve nézte, milyen jó falat
a véresen lötyögő ujjdarab…

 

 

 

A „Zrinyihez”

A költő cégére imbolyog.
Jég mintázza ki az ablakot.
Szódánk nyelve vadul sziszeg
s a sűrű füst a söntésben zizeg.
Tölgy ajtó csenget s ahogy nyítva áll,
elnézheted a belga mén farát.
Pompás testén a szőre csupa dér.
A pára róla kék gomolyba kél.
Itt csapról kap jeges vizet
s míg gazdánk vásár-pénzt fizet,
hentesek járnak a kocsik között.
Csizmaszárukban hideg kés zörög,
és zsírszagot röpít felém a szél.
Néma szájuk is üzletről beszél
s a jámbor borjak ártatlan szeme,
mint könny dermed fehér kötényükre,
s ahogy simítják a piros kezek,
a hasukon vonagló görcs remeg
s mint a végzet süket harangja
kopog-kopog a klumpák talpa.
Az asszonynép meg fázva félnapot
a kórház előtt némán ácsorog,
s amig arcuk egy ablakra mered,
a söntésben mind sorra részegek.
A kocsi három keréken kepeszt.
A gazdának is eggyel kevesebb.
A rúdtörésből egyetlen kiút
„sors bona, nihil aliud”…

 

 

 

Pirkadás

Opálos vizek folynak széjjel
az ősz ingujjából éjjel,
s míg a rét álmosan füstölög
pillájára szállnak a ködök.
Fent a hajnalcsillag ül sután,
egy délceg jegenye gomblyukán.
Most fölsercen a hajnal lángja.
Kigyúl a nedves kórók szára
s hamujuk füstöl, mint a köd.
Tűz-kányák úsznak fák között
s csőrükben víg reggeli dísznek,
csupasz verébcsicsergést visznek…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]