Felhők Árkádiából

Összegyűjtött versek
1930–1967

Kút

1930–1935

Kora ébredés

Fehér gyolcson merev derékkal,

akár egy buddha szent,

nézem a szürkület kilenc ujját,

amint a szögletes plafónt kisérti.

Csak rossz szemem szaladgál végig

a négy vonal négy szögletén,

amíg lefut a karcsú székig,

melyen ruhám pihen.

A jobb szemem pillám alatt ragyog.

Egy szebb világra váratom.

S ha jő a Nap, akárcsak Buddha,

szememnek szőrét szétnyitom.

A két szememmel nézem azt!

Magány

Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett.

Csobogó léptemre széthajlott a berek.

A vizitök kelyhe kék italt kinált,

s a nád cirmán felejtett emelőhálómba

várt reám a magány ezüstlábú pókja.

Árva szöcske sírt kajla kalapomba…

Oly békén éltem itten egykoron,

mint kék vizek mellén a napkorong…

Most iszapos kezemmel csak a vizet merem,

s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem,

a parázs nap előtt estig gém kering,

és én vígan halászok árnyas szárnya alatt,

s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad,

kibontják szépen a jószívű halak…

Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok.

És arcomnak vízből szobrot faragok…

Keleti rózsafüzér

Gyűlöltök engem, mert magányosan élek.

Tanácsot tőletek csak nagy ritkán kérek,

s ha rosszat szóltok rám, csak meghajtom magam.

Eltakarja arcom a leliffent hajam.

Kivetett horgotok, mint a csókot veszem.

A csalétket róla, mint a mézet eszem,

s tőle bölcsen alszom… S ha rágnak a nyüvek,

ott lent sem mozdítom meg kikezdett fülem.

Lápi remete-zsoltár

Kék nádasban élek… Sátram a nádi csend…

Lent, szittyók résein békák brummogása zeng.

Lábam sár-vízbe lóg. Takaróm a zöld bozót.

Szent-könyvem a méla, kígyószemű holt-berek.

Lidércek fényinél öreg bölcsesség brekeg.

Mély áhítat tesped e lencsés hínár ölén.

A zöld vizek álma némán szenderül fölém.

Ölemben hal forog… Szájába nádméz csorog,

s egy liliomnál majd ha földugom fejem,

ajkamra koccint a kristályszín holdkehely.

Balatonparton^*

Kosztolányi Dezsőnek

Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,

és én játékosan a vízre hullatom.

S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring

a badacsonyi kőszállító hajó,

s fölöttünk halkan egy gém kering.

Zöld szittyó, színes vadkacsák.

A tóról halkritmusú zenék,

mintha Po Csüi verset hallanék.

Szemközt az üvegégre karcsún

a Gulács finoman ível,

mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel.

Napalkonyán a tó Sárga Tenger.

S a pókháló, mint szűz japáni selyem

kopott ruhámra akad a kócsaglesen.

Fehér szirmok, sárga csodák,

fekete bárkák, bordó nádasok,

s az alkonyat rám úgy oson,

mint sárkányt leső gyerekre

egy kínai mese…

Fonyód-hegyi est…

Biczó Ferencnek

A lila tóról szökött

körém a sűrű kék alkonyat,

s a párolgó berekből,

mint égi nyakék kerítettek a vadludak.

A hegy lábánál halk susogással

liliput dombokká sorakozik

a gőzölgő homok

és eltünnek belőle vizi muzsikára

a csillaglábú bíbicnyomok.

Aztán a tó és az óriás berek

opálszőtt estbe szendereg,

de mint himzésből arany csillagok,

hercegi Keszthely lámpásain

Helikonok fénye úgy ragyog,

s a heggyel, velem szemben át

Badacsony domboritja kék hasát.

A költő mélázva nézte hajdanán,

s Himfy-versével enyelgett talán,

és várta, szinházas Füred,

honnan várhegyes Fonyód felé

halszagú szellő hozza át

lankás Somogyba Tagore tompa ritmusát…

És Tihany felől

csendesen Csokonai tündére riog…

A Gitándzsali ciklusból

Rabindranath Tagore után

1

Mesterem! dalom egyszerű,

mint a nádi cirom szava.

Cicomáját a szél vitte el.

Díszeit a hold sarlója.

Eléd, mint kék semmi úgy lebeg.

Fehér talára porba hull,

de földiszíti virágkezed,

s a rím alatta meglapul…

2

Szerteszáll költőhiúságom,

mert sarud talpáig se lát,

s míg szám, mint nyitott kehely remeg,

ringasd belé lágy muzsikád.

Az életem legyen nádsipod!

Egyenes, egyszerű csoda.

Méznyelvű ajkad ha nyitod,

lengje át jázmin illata.

3

És én csak némán hallgatok…

De ajkam beteg vágy eszi

fénylő zenéddel együtt kezdeni.

Zsongó vizedbe szállani…

Versed fénye csüng a Napból.

Muzsikád ékíti az Eget.

Börtönéül nincsenek hegyek,

mint sasok szárnya, oly szabad!

De szívem kákához köti

és dalodig nem ér a kínja sem.

Hálód réseit hiába lesem…

Zenédhez néma hal vagyok…

Májusi kórus^*

A vörös dombok árnya alatt

a völgy, mint lusta zöld kígyó henyél.

Sziromszín farka a berekbe lóg,

s egy dombpárnán ringatja fejét.

Fűszínű, álmos szeme fölött

kilencágú gyöngyporos szilvafa

mézszagot ring pikkelyes homlokán,

mint ráhullott méhes korona.

Nyelvén villogón vibrál a por.

Halkan sziszeg a tölgyes rügye,

s mint jószívű rím a sorok végin,

hajlik a tulipán a fűre.

A lila kolostor rom-hegyén

egy víg nótát hegedűl Szent Jakab,

s a virágruhás gyümölcsfapárok

rá tavaszi táncot ringanak.

A vörösfenyő sötét lombja

a legelő árnyán selymet motoz,

rajta hortyog a pásztor és tehén,

s lágyan zeng a szélben a toboz.

Száz hullám a homok alattuk,

s míg a rozs vizét szellő tereli,

a holdbicska a hegyek csipkéjét

harsogó tépéssel lenyesi.

A somogyi klasszikus^*

Hinnéd Horátius földje,

oly idilli, méla kép.

Halvány pasztell-ruhában lép eléd.

A dombháton bicskás gazda

szőlőt kötöget,

s a naparany hogy beönti

a bronz földeket,

úgy véled, halk spondeust

ringat feléd a szél.

A völgyben pásztor tilinkóz

és hófehér a nyáj.

Az ökrök smaragd-fűbe lépnek,

s hogy latin színt adjon az egésznek,

Bacchus bordala csendül

a présházak felül.

És szíved szavával

Róma szól, mint ősi himnusz.

A völgyben, tán anakronizmus:

ott, hol a tér hosszú és szabad,

fürdővendégekkel a strandok felé

egy kis vicinális szalad.

De mint Tyrrenis a Balaton

és odébb a domb enyhén,

mint a Quirinál ível.

Alatta a zsombékok között

a csordás tarka ökreivel.

A háton ekével Ceres fia

szánt és jambusával Rómáig ér.

S bár közel egy század óta holt,

de Horáci-cédrus, melletted

a legnagyobb latin

a hétszilvafás Berzsenyi volt.

Alkonyóra^*

A kancsó csókjáról

méláz a pohár szája,

s a langyos láng fölé

fut az edények lába.

A zsíros arcokon

ablak-szűrte alkonyok,

s a bíborszin róluk

a mély-tányérba csorog.

A szomszéd kéményből

fáinkra folyik a füst.

A hold pengéje még

hüvelyébe bújt ezüst.

A jámbor, jó tyúkok

az akácágra ülnek.

A csillag-sarkantyúk

még messze hegedűlnek.

Kinn a macska száján

egy cserebogár ropog.

A kék alkony keze

az ajtó szárnyán kopog,

s míg homálya lágyan

langyos vacsorára nyit,

sercenve gyújtják meg

az olajosmécs belit.

Kút^*

Százéves béka

ünget a mélyin,

s esténkint néha

arc himbál a szélin.

Lilaszín vize

ráhajló lepel.

A kerék íve

nyöszörgőn kelepel.

Titkát a kanna

már jól ismeri…

Néha az alja

szöszhajjal van teli.

A jószág búvik…

Lejár a tóra,

s a kancsó csuklik

már holdtölte óta.

Vizét hiába

tömik be sárral,

nyögő sírása

a kerti fákra szárnyal,

mint ázott madár…

S ha béka brekeg,

a vizespohár

borzadva megremeg.

Reggeli szendergés

Mint süllyedt hajó imbolyog az ágyam.

Fölötte tíz láb magasan a reggel,

ezüst iszappal befoly mindent lágyan,

s langyos vizétől piroslik a talpam.

A lila álom csörgedez alattam.

Valaki suhan az előszobába.

Karcsú lakk sarka üveghangra pattog,

s mint kígyó sziszeg selymének uszálya…

A konyha forgácsán kékes láng lobog,

s huzat tereli be a gyantás füstszagot.

A rézcsőrű ajtó nyitott szárnya mögött,

a néma órát valaki tekeri,

szegény beteg halkan ötvenet ütött,

s mindegyik koccanva szememre csöppen.

Ébredés vibrál rajt piros körökben.

Az udvar-lépcsőn konyhakést reszelnek.

Utolsót rikolt a sarkantyús kakas,

s a füvön táncol kínjában fejetlen.

Nyakéke megszaladt, szárnya leesett.

Kék tálba folynak a kármin gyöngyszemek.

S szememből az álom itt benn úgy pereg,

mint kék zománc az ébredés falára,

s míg kristály pohárból napfény issza meg,

addig hűvös fák alatt szorgos kezek

már illatos reggelit terítenek.

Cyclus ruptus

1

Hajnal

Homályban melled, mint két türkisz ég.

Kezemből hullott ikres drága ék.

Párnámról hívnak irigy hajnalok.

Langyos tested reszketve takarod,

s lábadra míg lágy selymet húz kezed,

kéklő ágyékoddal a hold perel.

Mint hiúz les a kisváros szeme.

A kert bársonyán suhansz sebtibe!

Kutyám szájában bízhatsz. Nem ugat!

S liliom viszi tovább az utadat…

2

Éjjel

Szétremeg lassan a jószívű éj.

Nárciszok közt a hold sarlója kél,

s cipőd sarka távolból úgy kopog,

mintha jóság verné az ablakot.

Kart karodba öltve már az éj vezet.

Kapumat lágyan érinti kezed

s a kertet féltő palánk szétszalad.

Csipőd selyme vibrál a fák alatt.

Az ős delej húzza össze kezünk.

A fű fölött hintálva lépkedünk.

Az ajtóm retesze magától tárul,

és gyűrűdet teszed reája zárul.

Gyémántja angyal… Kulcslyukban fészkel,

Zsongó köddel, piros zenével

s fényt vetni rád míg lámpám keresem,

párnák közt vársz már kedvesem,

s vérem csalitján hangod úgy fút át,

mint kéményem kormán a holdsugár.

A szomszéd macska

Négy lába palánk élibe mered.

Vadul ugatják az irigy ebek,

de horgas lábán bátran lépeget.

Meg sem hallja csahos beszédjüket.

A télmart bunda, mint tépett gomoly,

mégis királyi gőggel imbolyog…

Megáll… Alatta kertünk mély verem.

Tündér szökéssel lent terem.

A gallyak közt szellőként surran át

s megcélozza a diófánk csúcsát.

Érdes nyelvével feni tű-fogát.

Körmét meresztve dagaszt tomporán,

s hogy elröppent a célbavett veréb,

farkát lágy-hirtelen kígyózza szét

s felsült hévvel a konyhánkhoz szalad.

Ott lejjebb is akad olcsóbb falat.

S hogy ajtónkon lőtt foglyot ráz a szél,

fénylő, lila orral a lányra néz,

s hullalopásra szánja rá magát,

a bíbor sebbe marva hó fogát.

Mint gyilkos lesi még a kócot is.

Kivágja szőttiből a pókot is.

Féltő dühhel mered a farka végire.

Foglyostól röppen palánk élire,

de kertünkben bűnjelt sehogyse hagyna,

rózsaszín talpával szépen bekaparja…

Faluvég

Mint ugrásra fölhúzódott borzasfejű szellemek,

úgy ülnek a szarkafészkek a temető-kert felett.

Alattuk egy nőstény macska lágy léptekkel andalog,

s izmos innal átcsapódik a hullaház ablakon.

Bent a bíró kandúrjának kilenc kölyke szendereg.

Lent a házak kertes végit földuzzasztja a ragya.

Bársony puckok piros lába fészkelődik alatta.

Tyúkól alszik… S egy vágással éber szarka gyors csőre

kiüti a vakondokot a szőkülő új fűre,

mint verméből cigány fejét a tavasz zöld illata.

Készülődés favágásra

Sercegve sűrűsödnek a rögök.

Az udvarunk földje göbörödött.

A bokrokba már beült a hideg.

Az ágakon dérlángok lengenek.

A kocsikról holt-erdők tagjait

zord, faklumpás legények cipelik,

s hogy ringatják ölükben a fákat,

a csonkított erdők megbocsátnak.

S míg a sok fejszecsapta bűnjelet

ölekbe rakják a pólyás kezek

egymásra fektetve a másikat,

kályhánk éhesen rájuk tátogat.

Favágónk a kecskelábú bakon,

mint szakállas szatír a kínpadon

fűrésze fogát ráspollyal reszeli

s örömmel hagyja úgy üvölteni,

hogy az ijedt kapor száraz feje

minden hajával megborzadt bele,

és könyörgőn az égre esdenek

a dermedt-ujjú rémült ágkezek…

Fent sovány varjú ült az ághegyen

s lakatosfente fejszém éhesen

mint ki három napja szikrát sem evett

a tönkből bő falással étkezett.

És mintha pénzért sújtó vad kezet

kérlelne kint a fészkes tölgyesen,

– tán bükkirtás kínját hallotta még –,

öcsém a rönkre tette kézfejét,

de fejszém a csonk-derékba szisszent!

Az éhes varjú magasba libbent,

s keringve nézte, milyen jó falat

a véresen lötyögő ujjdarab…

A „Zrinyihez”

A költő cégére imbolyog.

Jég mintázza ki az ablakot.

Szódánk nyelve vadul sziszeg

s a sűrű füst a söntésben zizeg.

Tölgy ajtó csenget s ahogy nyítva áll,

elnézheted a belga mén farát.

Pompás testén a szőre csupa dér.

A pára róla kék gomolyba kél.

Itt csapról kap jeges vizet

s míg gazdánk vásár-pénzt fizet,

hentesek járnak a kocsik között.

Csizmaszárukban hideg kés zörög,

és zsírszagot röpít felém a szél.

Néma szájuk is üzletről beszél

s a jámbor borjak ártatlan szeme,

mint könny dermed fehér kötényükre,

s ahogy simítják a piros kezek,

a hasukon vonagló görcs remeg

s mint a végzet süket harangja

kopog-kopog a klumpák talpa.

Az asszonynép meg fázva félnapot

a kórház előtt némán ácsorog,

s amig arcuk egy ablakra mered,

a söntésben mind sorra részegek.

A kocsi három keréken kepeszt.

A gazdának is eggyel kevesebb.

A rúdtörésből egyetlen kiút

„sors bona, nihil aliud”…

Pirkadás

Opálos vizek folynak széjjel

az ősz ingujjából éjjel,

s míg a rét álmosan füstölög

pillájára szállnak a ködök.

Fent a hajnalcsillag ül sután,

egy délceg jegenye gomblyukán.

Most fölsercen a hajnal lángja.

Kigyúl a nedves kórók szára

s hamujuk füstöl, mint a köd.

Tűz-kányák úsznak fák között

s csőrükben víg reggeli dísznek,

csupasz verébcsicsergést visznek…

Kakuk a dombon

1935–1937

Carmen nocturnale

Oly gyáván sápadozik a holdszemű éjfél

fenn a dióknak az ága fölött,

mint távoli lesben a vénség

tarka ruhámnak a ránca között.

A gazda derék vállára nyargal az éj.

Rajta rudon, fityegőn, két vödör víz hintál.

Bamba szemekkel és teli tőggyel

áll a tehén kapuhidnál.

Álmomra borúl a gerendák rácsa.

Máknak az illata hull, mint magja a zsákba

és serceg a sün kinn a sövényben,

perceg a szú benn a szobámban.

Szülőföldem^*

Ez itt még Somogy, hol születtem én,

de odébb ki megy, már Tolnába jár,

hol, mint két lány setten egymás elől,

bújósdit játszva, Sió és a Sár.

De itt nálunk, ahány a zsenge völgy,

annyi sok fürge kis patak szalad.

S a nyír és rekettyés sások között

ravaszul fognak szárcsát és halat.

A dombok sárga földje szépívű,

erdőfogta hullámzó sok halom,

vagy eke-bodrozta fodros tenger,

mely fáradt szemnek zsongó nyugalom.

De kék estén dombok, erdők árnyán,

nemrég a fák közt nagy zsivány lapult:

vásáros kasznár és füttyös tyúkász

vére és bankója eléje hullt.

Ma kopott címer árnyán csendesen

fát hordanak vagy némán szántanak,

s a legények vasárnap délután

a szilvafák közt lánnyal játszanak.

És ott, hová a szem aligha lát,

a tónál állnak néma, kék hegyek,

az égnek arcát tartják mellükön,

s hajukban dísznek felhőt rejtenek.

E parton, véled szemben zöld Zala,

itt hevertem át annyi sok nyarat,

indián bőrrel, mezítlen lánnyal

sütkérezvén a tűző nap alatt.

A víz fölött halászsirály kering.

A berken meg gomolygó vak homok,

s e nyárnapok ma úgy állnak körül,

mint Szent Jakabnál omló kőromok,

honnan láthatod a szökő Kapost,

mint nyalja inalva rétek ízét,

megforgatván pár malom kerekén

rémült halacskák süket seregét.

S kis nyegle városomtól délre

az ezeréves vén Zselic remeg.

Makkoló kondák, kanászkirályok

szállták e földet ősidőkben meg.

A vadon alja, mint barlang, setét.

A kan ős oltárnak dönti nyakát.

Szökellő szarvas agancsa tartja

nagy villájában a holdat magát.

S e lomb alól kocsid homokra fut,

hol dohányvetések táblája áll,

de zöldje közül szép magyar fajtám

füstölgő bánata már egyre száll.

És utad végit a Dráva állja,

tölgyes medre, mint ezüst csík hasít,

falutornyok, mint nagy-nyakú gémek

ködben ülnek innen-onnan hasig.

A vén csárda némán áll a révnél.

A pandúrleső nyárfa bólogat.

Agg csapláros fenn a hold az égen,

angyalbutykosból jó bort szopogat.

Szeme villog a horvát hegyeken.

Folyónk jegén néha farkas fut át,

s a fegyveres, fázó őrök fölött

új vetésre szállnak a vadlibák.

Széptájú Somogy! Szívemre nőttél!

S ha lódulok, a lelked visszaránt!

Tölgyeid lombja, mint méhes dönög:

sok emléked hívó kakuk-madár.

Kosárfonó köszönti a tavaszt^*

Dalt zengjen államon a sűrű szakáll!

Már fenem a bicskám a szikla kövén,

hisz karikába hajlik a fűzfaág

az apadó csermely tisztuló ölén.

Nyesem az ágát és fonom kosárba!

Puha karján illatok fészke legyen!

Illanva jön már a völgyeknek alján

és ott látták táncolni fönn a hegyen.

Haját a csőrükben madarak tartják.

Szöszfényű fürtje a cserfák közt lebeg,

rügyező ruhája hajadon testén

csillog, mint holdtól a víztócsás berek.

Léptétől ikrásak lesznek a vizek.

A bokroknak gömbje illatos korsó,

és fölpattan a halott erdők zára,

mint tündér szemén az üvegkoporsó.

Somogyi tavasz^*

Megnyílt a szántások porhanyó agyagja,

s kerek kis útjait giliszták csapatja

nyálazva készíti jól csúszó simára,

s testüktől csiklandik a gyökerek szára,

amint érdes bőrük kékszínű gyűrűje

remegve vonaglik a gyökér-sűrűbe.

A dombok bányáját langyos szellő fűti.

Penészes homokját sárgára üdíti,

s hol a horhók széle beomlik az útra,

az akác gyökere, mintha légbe futna.

A megindult agyag, mint egy barna medve,

dübörögve indul ki a meredekre.

Puskás őr sem védi már az erdők fáját.

Nem feni tilosra a szegény baltáját.

Megeredt forrásra fut az őzek lába,

jeges víz csörgedez a völgyek árkába.

Már a vadkan orrát gyantaszag csikálja,

araszos agyarát bükkfákon próbálja.

S a hamis déli szél, mint kocsis ostora

a kemencék füstjét északra sodorja…

Már vedlik a kotlós a konyha szegletbe,

nyúl inal kölykezni a fűzfás berekbe!

És a duzzadt patak, kiöntésre készen,

halait szépíti tavaszi medrében.

Zselicség^*

Mint édestejű tömlők íve, oly kerek-

hátú hullámos puhák e dombok,

és duzzadt mellükön, mint jóllakott gyerek

pár istállós puszta dorombol,

s hogy nyaggatja ajtajuk a völgy szele,

ijedten izzik a tetők cserepe.

De hol a domb nedves vágásban összeér,

a bozótos ágyékú oldalak

lágyszájú ajakán a zöldtáblás vetés

csírái nyugodtan alszanak.

S míg a dombláb mezítlen vízben üget,

a disznós tölgyes utána füttyöget.

Zselici kanász^*

Tenyerétől botja kérge

fénylik, mint a balta éle.

S mint a sikló pikkelye,

bicskás rovások jele

éveinek kerek számát

fütykös nyélen kiszámlálják.

Négy kutyája inas fajta.

A vadkant is messze hajtja,

ha a konda szagára

csattogva jön magába.

S számos vad e rengetegbe

fél fülével les a neszre.

Hetven éve lomb lakója.

Széltől haját csimbók ója,

s míg késivel diszt farag,

négyszáz disznó fűt harap.

Vezérük, a konda kanja,

sűrük vadját beljebb hajtja…

Ólak közül kanász népe,

várva tekint már elébe.

S mire deres lesz a fa,

s dús fején a varkocsa,

aklokhoz ér ép a télre,

s új rovást vés majd a nyélre.

Nyár falun

Ízes halászlé csalogat a hegyből

s a kocsmai illatos ebéd

ajkamon oly lágy, jó zamattal fordul,

mint halászok száján a beszéd.

Velük élek e forró nyárban,

ezen a hőségütötte dombsoron,

hol tűzkakas sül minden zsuppon

s a fa is árnyékra lesve ácsorog.

Most kutyám vezet a hűs után.

Ott fekszem lomhán a szérűskert tövén,

s míg verset számolok ujjamon,

kékeres árnyával takar a sövény.

Délre már lábam térdig lóg a napba,

lomha lassan arrébb fordulok.

Kikerül csendben a halárus engem.

Zsákjából rám olvadt jég csorog.

S míg egy pottyant lila szilvából

a mohó hangyákat fújva kergetem,

a nedves port nyalja vén kutyám,

s a kút felé kullog át a kerteken.

Már korsóm után nézek én is.

Vályúba löttyentem a poshadt vizet,

s szikár kocsmai beszéd után

hasas cseréppel a hegybe bort viszek.

A falu berkén kormos tüzek ülnek.

Szívem székén álom szenderül.

A hold csókolja végig kancsóm száját,

s porcellán méhében elmerül.

Vén halász

Megroggyant térdit pálinkával keni,

konyhája tőle szesz-szaggal van teli,

s a kocsmaudvart álmában is látja,

de csak részegen néz kékvizű kútjára.

Mint a haldögé, hályogos a szeme.

Ravaszság tanyáz nagyorrú képibe…

Holt neje ágyán heverész félnapot,

s emlékétől csuklik fejdöccentő nagyot.

Már rossz lábával nem járja a berket.

Öt fia közül négyet elfelejtett…

Árnyékban hortyog, s csak álmodik vele,

mert süllőt sem evett kerek esztendeje.

A hajnal és a bivalyos^*

1

Sás berekből csigaháton ringatózik a nap,

mint lápba fúlt cigány dala a nádból, ha kesereg.

Halász les a tótükörbe nyurga bottal kézbe,

s lenn a vízben horga végin réti kukac tekereg.

Béreslányok halkan jöttek s fűzfa mögött csendben

szoknyát levetettek, inget fűre tettek,

berekvízbe belementek, vízitököt szedtek.

Halász szedte ruhájukat – langyos volt még ráncuk –,

s maga alá rakta puha ülőhelynek,

zsíros pontyok kék iszapban most hiába lesnek.

Piros kárász ehetne… Nincs ki horgát vesse,

szittyó között villódzik béreslányok teste.

2

Bársonysötét hetven bivaly ballag a kék habba.

Kilenc leány ijedelme tükrét felkavarja.

Ugranak a lányok… – Hol van a ruhájuk? –

Itt áll a bivalyos, szeme tapad rájuk.

– Meztelen lány, a füzesben! – Nosza meg kell nézni!

Szép csizmáit úgy kapkodja, a sárt alig éri.

Már sikítás hallik; serceg, zeng a nádas,

de a szittyók titkosán bivalyos nem jártas.

Káka torzsát nézegeti, nincs-e helye nyomnak?

Irigy békák lespedt szájjal vígan kuruttyolnak.

S a bivalyok nyelve, mint a piros rózsa…

Nyáluk csorog, mint a vágy, a lányt nyelő tóra.

3

Jó helye van a halásznak, meleg a sok pruszli.

Zsíros halak káka közül most kezdenek úszni.

Most kezdenek úszni fényes kukac lépre,

naptükrözte arany tálba lóg a zsinór vége.

Éhes compó szopogat… Éles acél kapja!

Arany tányér összetört, csapkod a hal farka,

s a horogról a halász halszedőbe rakja.

Halas kosár tele van. Jó a halász kedve.

Fűzfa, berek összezeng, víg köd zendül messze,

béreslányok meztelen énekelnek benne…

– Halász fogott sok halat… Ihajjári fa alatt…

A bivalyos egyet sem… Ihajjári a lesen… –

Áhítat^*

Puffadt hasával ballag a tehén.

A lányka lágy fűzággal hajtja már.

A bokrok közt bolyong a kék homály

s halkan kutat, hol hajtsa meg fejét.

A völgy fölött trágyás selyem úszik.

A jó tehénke tőgye csordogál.

Mohó innyel lesi a dézsaszáj.

A lágytenyér húsán vigan cicáz.

Akár a bűn, konyhán úgy ég a tűz,

s amint a kéményen lyukat talál,

akár az áhítat magasba száll,

s kényes derékkal leng a drága füst.

Téli készülődés^*

A tél kék szeme pislog a magtár nagyürü résén

s kinn a gyepen a tökök kupacokba kirakva pihennek,

sült húsuk illata szálldos, ahol a gereblye szemetje

és a szaladni-igyekvő tökszár serceg a tűzben.

Julcsa elásta a szép tulipán hagymáit a földbe.

Hó-liliom mellett kipirult gyökerekkel alusznak.

Vén egerek szava cincog álmukhoz szerenádot,

s macska nem éri el őket. Földben a téli tanyájuk.

Mint lehelet gőzöl haloványan a trágya melegje.

Vérszinű tengeritől zsirosodnak az ólban a disznók.

Itt-ott csóka kering és játszi csapatba verődnek.

A violák szeme könnyes. Térdel a földön a szöllő.

Kútba zuhant a heves nyár, s rája az ősz vigan ült föl.

S ott heverészik a kút tetején ködfüstü pipával.

Jeges táj

A nap vörös korong e jégvidék fölött,

s a hópalást színén fagyott zúzos virág

a nyúl alatt halkan zizeg, amint szárára lép.

A tükrös völgyek oldalán ragyog az ég.

A táj előtt egy árva nyírfa ága áll

és puskapor szagát teríti szét a tiszta szél.

Fénylő csukák húsára les a vidra hím.

A jég alatt álmos halak uszása leng,

s a lék metszett falán gyöngyözve száll a búborék.

Egy vén fűz odvas rejtekén az est lapul,

s akár a vércse, úgy kering a téli csend,

míg némán, mint a diadém a táj hajába ül.

Disznóölés^*

Jégből csillog a fáknak levele.

Seprik alattuk a havat,

mint kismadár, zeng a szánkócsengő,

amint a ló vígan szalad.

Ily időre várt régtől a gazda.

Pipázva áll az ól előtt…

Zizegő szalmát szórnak széjjel

és ringatják a tekenőt.

Üstökben zubog a forrázó víz.

Gyújtót sercegtet a gyerek.

Szép kövér hentes pengeti késit,

ajka közt víg füttyszó remeg.

Nagy áldomás lesz este a falun!…

A hideg hold kéklőn ragyog,

s a fehér hóból, mint piros lányok,

csudálják véres csillagok.

Esti látomások^*

Holdtól világít a kemence fala.

Gazból a tücskök dicsérik fényit,

s halk danájuk, mint a kék homály úgy leng,

elrejtve az est táruló mélyit.

A présház mögött a végtelen guggol.

Vágyától fénylik a baglyok szeme,

s titka kilóg a zöldes éji zugból.

Már csak köd mintázza a konok valót.

Test nélkül lengnek dombok és a fák,

s mint kit az óra egy új elembe szült,

anyagán, mint üvegen nézek át.

A távol, mint hű kutya közelbe jött,

s a sok titok, mint tarka csirkeraj,

tenyeremből eszik a palánk mögött.

Költői titok

Tőlem ne kérd, hogy verseim miként irom.

S hogyan múlnak már napjaim!

Az ágy bizalmasom és egyben jó tanyám,

ha kérded, tán elmondja majd,

hogy verseim, mint őszi fán az ért gyümölcs,

ágyam táján úgy ringanak.

S fogam között úgy lóg a karcsú szál irón,

mint vizslaszájban tarka vad.

És délután?… Zörgő szekér fonott kasán

kényelmesen pihenve el,

barátommal lassan a hegybe hajtatunk,

hol pincék szellőzőlyukán

az új borok édes, gomolygó gőze száll…

S ha már a nap csalitba bujt,

s az erdők őze gyors patak vizére megy,

a hold lovával indulunk.

Hátunk megett hordónk velünk kotyogva zeng,

és otthon rám már vár az ágy!

Ha kérded, hogy mint írtam én e verset

s fedjem fel sorra titkait,

csak annyit mondhatok, délig heverni szép!

A verseim szülője ez!

S e langyosöblü ágy nekem bizalmasom,

szólítsd meg őt te jó barát,

s a többi titkom is bizony elmondja majd.

Visszhang tavaszi erdőn

Fénylik a rét és ragyog a cserje.

Mint vizsla fut fürge szemem.

Kutatja nyomod, gyermeteg leány.

Négykarú szerelem.

Száll, mint kakuk a bokrok alján,

hol selyem sálad elveszett.

Mint csermely árkán kékajkú visszhang,

kiáltja nevedet.

– Itt hevert ő is. – Emlékszel rája? –

A sás hegye némán izen…

– Itt lépett által. – Súgja a patak.

– Térdit láttuk a vízen…

Szeme könnyes volt, mint az őzé.

Nézett a levelek közén.

– Szállj messze! – szóltam. – Fénylő kincseid

csak ragyogtasd felém,

mint hegy havat!… S ha érted esdve

kitárom egykor két kezem,

fonjál szívedre, mint a borostyán

négykarú szerelem.

Sugár

Hajnalban kertünkben róka járt.

Rémülten sápogtak a kacsák,

s hogy átnéztem a bokrok fölött

őt láttam jönni a réten át.

Gondolta, hogy még alszom!

Ajkára tette ujjait,

s érett almáim sárga bőrét

megérintette sorra mind.

Majd a kéklő erdőre nézett,

hol a fehér szent-ember lakik,

s egy szerelmes rigó-hírnököt

küldött a táruló ablakig…

Kis alkonyi vers

Meleg vérünknek jó e liget árnya.

Tenyerem szoknyád ráncát kergeti.

Lágy gyíktojást érlel a langyos homok,

s a hold sugárszakállát lengeti.

A fák árnyán a válás órája ring.

S míg a rét fölött formálom arcodat,

messze futsz tőlem, akár a gyorslábú őz,

s mint rőt erdő száll közénk az alkonyat.

Októberi melankólia

A rigók kiszórták a mákot.

A ringlók kék hamva szertefolyt.

Arcodra a köd fátyla szállott

s szemed sarkán nem lelek mosolyt.

Az ősz megint félszemmel néz rám…

Kutyám búvik a kazlak alá,

macskám ijedten ül a létrán,

s kakasaim ki ne hallaná?

Ijedt szavukra korán kelek.

A kopár kerten bolyongok át,

mint hold az üres csűr felett,

s kérőn kongatom pincém falát.

Egy zsákban fát küldött a szomszéd.

A másik apró nyulat hozott…

Házadtól idefut az ösvény,

de pora sarudtól nem kopott.

Egy szakasztó szilva csak kevés,

már annyit sem küldöttél nekem.

Egy piros kis szalag csak csekély,

könyvemben hiába keresem.

A dér megülte kinn a kertet.

Házamhoz bús vándor érkezett…

Ágyba ült és máris vetkezett

s a tél dúdolta kint az éneket.

Egy nyugágyra

Nemrég még meleg fészek volt e nyugágy.

Hol szép nyarunk emlékei,

mint pelyhes madarak csipogtak velem.

S az ősz, mint vörös suhanc, a réteken

víg lábbal még messze bandukolt…

Ajkadnak szirma rózsáim dísze volt.

Hajadnak kényes illata,

mint cinketoll ringott fáim ága közt…

S ma? – Hült helyem vánkosán a sárga szöszt

fázós kandúr körme szórja szét,

és múlt nyarunkból kisért a messziség…

Fagy tépi a fák ruháját.

Körme zöld húsúk pirosra vájta,

s mint ágra fagyott jégmadár szárnya,

szemed íve úgy villan felém.

Fönt a régi hold száll az ég tetején,

de arcának ezüst ívét

szilaj vadludak nyila repíti meg,

s mint nyáremlékeink vére, úgy csepeg

ezüst fénye e nyugágyra le.

Késő ősz^*

A dombok leve hordókban mormol,

forog medrében a duzzadt patak.

Kopik az erdő, résein átlátsz.

Csillog a réten a nyírkos csatak.

Elsuhant lopva, szép forró időnk.

A cserjék titkos búvója néma,

mint surranó őz végtelen időn,

nagy sétáink úgy tűnnek föl néha.

Most vak kedvem szűk falak közt mormol.

Forgok ágyamban, mint lompos patak.

Kopik a lelkem, résein átlátsz,

bozótján csillog a nyírkos csatak.

Mint kagyló

A szemed zöld és az ajkad piros.

Szádban a szerelem madara zeng.

Melleid hófehér tüzes hegyek,

hűs völgyein tested illata leng.

S most, hogy az emlékek kéklő taván

ringó csípődön elakad szemem,

magányos órám vérző percein

tested illatát újra érezem.

Szemed zöld és az ajkad piros volt!

A szívemen aludt fehér kezed,

s ma, mint kagyló a szép kerek gyöngyöt

zárom be kövülő emlékedet.

A kétezeréves költő tanácsa^*

Barátom, ne sírj a nyár mulásán,

mint tolvaj cigány, oly messze szaladt.

S szép napjaid, mint drága ékszerek,

már úgy sem díszítik fel dús hajad.

Hidd el, az emlék mind csalfa barát!

Szolgáld helyette a kancsós papot!

Homlokán ragyog a próféta láng,

s szemében égnek szüreti napok.

A völgyet hangos vadászok járják.

Az ijedt nyúl lába szántást legyez.

Sercegve sül az illatos fácán,

s étvágyat hint a serpenyő-lemez.

S ha jő a tél; lesz jó meleg szobád,

hol mélázhatsz agg költőid szaván.

Vagy kedvesed bársony ölébe ülsz,

s láncával játszol hófehér nyakán.

A tavasz majd, mint szűz parasztleány,

földedre rakja pozsgás lábait,

s csecseskorsóból olajat cseppent.

– Megnyitja mind a rügyek zárait.

Vetésed dús lesz! Nemes fáidnak

sok gyümölcse lábadhoz hullni fog…

Az idő zsákja, hidd el, bőkezü!

A bölcs kezébe drága kincs potyog.

S hidd el, az emlék mind csalfa barát!

Szeresd a nyárt, őszt, telet és tavaszt!

Becsüld az időt és kedvesed ölét!

Késő bánni, mit kedved elszalaszt.

Vers a magányból

Fejem fölött egy faggyúszál,

a zsírját égetem.

Repkedő lángja úgy lobog,

akár az életem.

Ködös homályban élek itt

egy horpadt domb ölén,

s míg csillagok közt száll a vers,

a gazban fekszem én.

A völgyet árvíz lepte meg.

Bedőlt a régi kút.

Fénylik már minden ösvényünk,

s e tájról nincs kiút.

S míg ágyam szélin tespedek,

és lábam lógatom,

öregapámnak szelleme

elvonul a falon.

Ő is így élt itt egykoron!

Ma mégis messze jár…

Mögöttem az órainga,

mint kivont kard, kaszál.

Holdkóros álma

Megindulnak a bokrok a réten.

Tornyon hintál a falu bolondja.

Fénylő fészek a kenderáztató,

s mélye a titkok fonalát ontja.

Félszemével ma elrabolt az éj!

De utolján még reád gondolok…

A szikla már nyújtja mutatóujját,

s lábánál gyönyörű örvény forog.

A pécsi Flórián kocsmában

Jó szent Flórián, büszke égi szent,

neved kocsmánk cégére volt:

római díszben, ős rangod szerint,

védted a káptalani bort.

Dús köpenyed, mint kotlós szárnya

fölöttünk hűsen szétszaladt,

s néma bánatunkat halkan nyeltük

e szentfényű cégér alatt.

Úgy néztük félőn poharunk alját,

hogy uram, van-e benne még?

mint rémült útjainkon a Sárköz

kiömlő szittya szögletét.

Köröttünk svábok és büszke rácok

épp számlálták hányan vagyunk,

s mi mint fuldoklók a sűrű árban,

kaptuk meg fenyőasztalunk.

Fölöttünk fojtó, nagy füst gomolygott,

mint hajdan az azóvi köd;

és szemünk, mint hat keleti madár,

benne ijedten röpködött.

Előttünk az éj vad steppéje szállt.

A holdból sós patak szaladt,

s szikes vizével folyta be a lelkünk,

s villánkon az oroszhalat.

Távol a fák, vagy tán ezüst agancs

rontó koronája égett,

mint e vaspántú magyar kelepcén

rossz-isten küldte csalétek…

Almazöld lett kint az égnek alja.

Hajnal tündére virrogat,

de pejszín réten már a vakondnép

ásta az apró sírokat.

S mit a sváb püspökről zengtünk fennen,

dermedt szívünkre visszaszállt,

és a korcsmaőrző szobor előtt

így kértük hárman Flóriánt:

„Majd, ha kigyúl fölöttünk a sorsunk,

s bennünket már senkise szán,

Te öntsd ránk az első csöbör vizet

tűzoltó égi Flórián!”

Csöngei emlék^*

Jékely Zoltánnak és Weöres Sándornak

A Lánka sása közt liliomok ültek.

Kacsák csőre csergett vizének vánkosán,

kék gyíkok körme szólt a száraz nádtorzsán,

s mint ezüst pohárban, halak hegedültek.

S mint költő, ha szavait tüzére rakja;

ujjunkon zenélve pattogtak az ágak.

Tejfehér tengerit nyújtottunk a lángnak,

s keserűn könnyezett akácnyársunk habja.

A füst az égből csüngött, mint ringó selyem.

Kék díszén át madarak, pásztorok jöttek.

A fűzfa kontya közt leányok fürödtek,

s tüzünk fészkén kikelt a hamvas sejtelem.

Az est, mint rókafark, súrolta a vetés fejét.

S mint gyertya, melyet kivájt tökbe rejtenek,

oly ferde szemmel szálltak ránk a szellemek,

s köd pólyázta orvul a templom tetejét.

Május

1937–1939

Ecce^*

Vár bizvást az akác. Zöldül a bodzafa.

Már aljukba tövis-fonta bozót közül

kék-kendős ibolyák küldik a csokrukat,

s dallal vált a tücsök tanyát.

Már a kajla gazok tejleve is szökik.

Színt ölt ágon a rügy. Földben a kis gyökér

mozdul célja felé. Alkot a méh, darázs,

s zöld színt áldoz a sarju rét.

A zord tél hova lett? Torz disze szertehullt.

Kis csermely viszi szét a lavinák havát.

Tőlük duzzad a tó. Pajkosan égre les,

s nem hord gyors fakutyát jegén.

Mint héjából a mag a kalapács vasán,

kattan szívem elő s szólok ekép feléd:

Fuss csontváz hitem el! Itt örök élet jő,

s minden érte bukott alá.

Zeng a víg csalogány, kinn a liget ölén.

Zöldül, újul a táj, érte a tél kimúlt.

Szirmot ringat a sír a lugos oldalon,

s lombból sző a tavasz reményt.

Csak nézz reá

Ha jő a csendes alkony,

egy kis tűz gyúl az éren.

Csónakján leng a pákász,

és fenn a hold az égen

bolyongva jő.

Csitulj magányos lelkem!

Békélj az esti tájon,

akár e néma tópart,

és bármiként is fájjon,

e példa szent!

Hisz nincs vattásabb kórház,

mely mint e láp, úgy bódít.

A hold bolyongó orvos

és biztos szerrel gyógyít.

Csak nézz reá!

Fehér ruhája ködből.

A homlokán a tükre.

Az altatói prücskök,

s szavuktól jő szemünkre

az álomír.

A fűre dől a boglya.

A fű fejét lehajtja,

s a szívünk, mint a fürjek,

és fűzfák, sások alja

álomba ring.

Magányosan^*

1

Mint tengerből, ha jő a kék öböl,

Tihany felől úgy jő felénk a tó.

A tükre most opálos szürkeség,

de zöld, ahol hasítja a hajó.

E nagy tálból merem ebédemet.

Nádas mellé vetem ki horgomat,

és az aranyszínű puliszka rajt

öblünkbe csalja a szép pontyokat.

És délre nyárson vagy a tepsiben

sercegve sül a hófehér falat.

A jó vörös bor róluk álmodik

kulacsbölcsőn szundítva fák alatt.

2

Így űzik egymást csendes napjaim

e kis homok-sziget szűk partjain,

hol csendben én és egy család rigó

oly vígan élünk, mint pólyás papin.

Anyánk a nappal, és apánk az éj,

mindegyik csak nekünk kedveskedik.

Hol a hűs Holdat, hol a tűz Napot

a fűzfáink fölött ellengetik.

3

A hegy alatt kalászos már a rozs.

Kakuk számol a kis akácoson.

A percek úgy szöknek dalával szét,

hogy észre sem veszem s az est oson.

És most látom, tarló már rég a rozs.

A víg szüret lassacskán itt topog.

A hegy olyan, mint puttonyos legény,

kit földhöz vertek már az új borok.

Tepsinkben egyre kevesebb a hal.

Málé, kukac elől a mélyre megy.

A nád-kunyhóm résén eső pereg.

Falunkból zeng az őszi egyszeregy…

Az életről^*

Az új gazda forog a házban,

mint fecskefészekben veréb.

És arról füstölög magában,

mit kóstál tégla és cserép,

hogy mennyi lesz a mívesek bére?

Mert újat épít házunk helyére.

E ház volt a családunk fészke.

Itt főzött három nemzedék.

S innen mentek a dombi részbe,

kiket hívott a pajkos ég…

Versbe-szedni, mi emlék megmaradt,

a sírjaikra dőlök lustán, hanyatt.

És felhőinktől halkan kérdezem,

hol zár be majd a szerelem?

Fészkelő tanyámat hol lelem?

Hol nemzek, alszom, Istenem?

Már szállnak az évek, biztos jelek

felétek visznek tündöklő egek.

Nagyapám^*

Igaz magyar ház törvénye ez:

a konyha családi szentély legyen!

Mert csak telt gyomorral szép a világ,

s ki róla beszél, az előbb egyen,

s meglátja, szava bölcs lesz és derűs!

Így vallotta bibliás nagyapám,

ki bölcsebb volt, mint próféták hada,

hirdeti róla e versben a szám.

De volt is konyhánk s kemencénk olyan,

hogy hét kenyér sült egyszerre benne,

s a mázas tűzhely lángján a fácán

kéményen át nézett az egekbe.

Tállal, lábassal víg leány szaladt,

de nagyanyó, ki hét nyelven beszélt,

a szép fehér asztalnál reszketett,

amint nagyapánk kanálhoz ért.

Mert úr csak egy volt: nagyapám gyomra,

s miként szultán a paradicsomban,

csak intett és szalvétája nyomán

égi vihar kerekedett nyomban…

Aztán gőggel átment a hűs szobán,

s míg szép nagyanyánk halkan zokogott,

egy Boszniát járt legényhez méltón,

szájába jó cigarettát fogott.

S a porcellángombos diványra ült,

mely ott trafikja sarkában hevert,

s pár ráérő úrral fürge kártyát

s illatos, imbolygó tervet kevert…

Térdükön ülve, hallgattam őket.

Szemem sétált a gerendák rácsán,

s kinn az est finom vonója játszott

falunk szívén, mint cigány a brácsán.

Hajdani ház^*

A vándorló családi tűznek lángja

most itt lobog e házi mécses táján,

hol csendben élek én a vers barátja,

s idézgetem egyre a régi otthont,

mely hajdanán fölém hűs árnyékot vont.

Gyalult bükkfák és vén agyagedények,

kéztől, szájtól kopott formás ezüstök,

és sárkemencénk, melyben vígan égtek

szalmák, szőlők guzsalyba préselt szára,

emléketek gyűjtöm e vers sodrába.

A boltíves pincét, hová a mélybe

harangszókor nagyapa lassan indult,

és hosszú lopó csillogott kezébe…

A házfalunkhoz kertről dőlt a támfal,

bikák elől elfértünk rajta hárman.

S te porcellán, kétszázesztendős óra,

nevettél hajdanán minden szülésre,

és csuklottál föl a halotti szóra!

Kimértél földi, földalatti álmot.

Derék módon szolgáltad a családot.

Falvak, sírkertek így jönnek elémbe.

A vak idő egymásra húzza őket.

A mélybe nézni ballagok a hegybe,

s oly messze látom már a régi otthont,

mely hajdanán fölém hűs árnyékot vont.

Vidék

Egyre távolabb minden, minden.

A por nő a sárga kilincsen.

Bizony egészen árva lennék,

de velem van kutyám s az árnyék.

Félálomban

Egy pohár víz asztalomon.

Ágyfejemnél somfabotom.

Lámpám lelke alig lobog,

lassan éjfél, elfújhatom.

Sávos holdfény ül a földön.

Hozzám már be senki sem jön.

Dalába kezd kormos tücsköm.

Kitárul az éji börtön.

A hold az est porkolábja,

láncot ver a futó fákra,

s nyög a hegyláb, mintha fájna

ködbepólyált szép bokája.

És a szálfás cserjés alja

fejét réti fűre hajtja.

Setteg a tó nádas martja,

sásos berkünk alszik rajta…

Csak az ágyon én nem alszom,

pedergetem kajla bajszom,

mint csatatér barna arcom:

mindent itt kellene hagynom.

El is hagynám már e tájat,

lassan hűlő kis hazámat,

hol mint búza nő a bánat,

s nézni kell a Máriákat!

Az út végén mohos kereszt.

Rajta függ a krisztusi test…

Fia vagyok! Ő nem ereszt…

Eső sajgó testünk fereszd!

Tatár alkonyat

Fönt a dombon kapások serege

hallgatja a harangláb dalát.

A napra néz a lombos gesztenye.

Árnyék támasztja meg a ház falát.

A csősz kilép… Puskája, mint a bot…

Rozsdás csövéről fény se lobban el.

Fejére tol egy zsíros kalapot,

s lovát-vesztett harcosként útrakel.

Így jár a völgyben és hegyen…

Botlik… Ügyel, tűnődve nézeget

s nem tudja, róla népünk szobra nő!

Árnyéka átfogja a fél eget.

Amint fordul, látja tüzes fiát.

Nyugatnak épp most vágtat le a nap!

Szegény, kiáltana egy vad megálljt,

s torkára rőt nyilak szakálla csap.

Vidéki vasárnap^*

Kiss Tamásnak

Szalmaaljú széken, kocsmamagányban,

így múlik a vasárnap délután.

A zalai bor a butykos üvegben,

mint kicsiny pórlány, üldögél sután.

Egy kövér szivar ma egyetlen társam.

Teregeti a füstöt szerteszét,

s ki felsír árván, kész a kifogása,

e keserű füst eszi a szemét.

Száll… És mint a köd, minden sebet takar.

Kitelít csonkot s szép lesz a hiba,

s elfelejtem, hogy száműzetve élek,

miként társam élt egykor Tomiba,

az orosz sík alján, Öt-folyók közén.

S a képzeletem most, hogy ott kutat,

e tájon leli egy bajszos ősömet,

ki Hunnországba keresett utat.

Szállj, szállj füst!… És takarj be minden sebet!

És jer magyar orvos, te sűrű bor,

hisz akkor boldog e tájon a költő,

ha szíve holt s a teste már szobor.

Inaséveimből^*

Tatár bácsi, a részeges cipész,

az erdők titkának mestere volt.

Csak addig kalapált, míg jött a hír,

s a cégért hagyva, máris bandukolt.

Az akácillat tanúja lehet,

hogyan kutatta ágak lombjait.

S estére előtte nem volt titok,

a fülemüle vajjon hol lakik.

Hol jár a rigó? Merre költ a csíz?

S mire fölszállt vón a fészekalja,

az ég helyett, madárral lett teli

Tatár bácsi zsebe és kalapja …

S otthon külön kalitba rakta mind!

Mint költő a trillát, ha dal terem,

s így lett – hiába szidott nagyapám –

a részeges cipész a mesterem.

Őszköszöntő^*

Itt van, itt van a szeptember,

föllélegzik most az ember:

ki kertjében néz körül,

más a fáinak örül,

vagy vizslával cserkészgetve

fürjezni jár a rétekre.

Szeptemberben, nem is régen,

pótvizsgázni jártam szépen,

de ez idő elmúlt már,

akár az idei nyár,

s nemsokára itt van az ősz,

szőlők között ballag a csősz.

Érik, barnul a lasponya,

seregély száll csapatokba.

Csak mi járunk kettesbe,

az örökzöld fenyvesbe,

pedig hervad, lásd Ilonka,

már a többi erdők lombja.

Még magát a szőlő tartja,

hősen villog karókardja,

s ha elmúlik a szüret,

dér lepi be a füvet.

A szobákban alsós járja,

tél a kártya iskolája.

Puritán vers^*

A szerelmedről szólva

az erdőt említhetem,

mely égető nyaramban

a leghűsebb kincs nekem.

Mint az erdő! Mert szebbet

hasonlatnak venni is

hiába űznék képet,

elnyűtt már mind és hamis.

De pázsit… Hűs és lombok…

Kunyhó… Forrás és patak,

a szerelmedről szólva

egyszerű, igaz szavak.

Átlátszók és tiszták, miként

a dal és a messzeség,

ha szárnyát paskolja könny,

és a szemhatárt az ég!

Dal a tél elé^*

Szobámba űz a lompos ősz.

Az eső egyre csak csurog.

Fölfalnak kertek, zöld színek.

Kígyó emészt: a ködburok.

A harkály és a víg kakuk

letört költők, nincsen szavuk.

Így ülnék én is hallgatag.

Zárnának a meszelt falak,

ha nem lennél most énvelem,

te csók után könnyes-szemű,

kíváncsi, rezzent őzikém,

minden egeknél szebb szemű.

Neved lágyan leng nyelvemen,

– Ilonka – szálló lepke te.

Tested a forma és a dal

fonódó édes éneke.

Csodállak és másollak én,

mint árny, kit áttűzött a fény.

S a nyirkos őszi alkonyat,

festheti már a falakat,

ez ősz úgy száll a télbe át,

mint kócsagpár a tó felett,

s cirmos szemed fészkéből rám,

Ilonka, ezer dal nevet.

Márciusi erdőn

Dolgozik a fakopács.

Kopog a kis kalapács.

Szorgos legény, kicsi ács,

csak úgy hullik le a háncs.

Rikkant olykor éleset,

mintha szólna: – szép eset –,

s ahogy szeme ránk esett,

szinte imígy kérdezett:

– Fiú, leány, kettesbe,

mit keres a tölgyesbe? –

Te-te, hi-hi, tetete,

föl-lefutva nevette.

Tütü, tütü itt a rügy!

Hajló ágról szállt a fütty.

– Komolyodik már az ügy,

és a séta jó ürügy. –

– Kip-kop, kip-kop kalapács,

ne haragudj kicsi ács.

Állj meg te kis kalapács,

nyakunkba hull mind a háncs! –

Görög cserepek^*

I

Feljött régen a Hold, és Vénusz, a szép üde csillag

járja az égi tekét. Táncol a tóban a táj.

Ég és föld ragyogása között ülök én, a szerelmes,

s várom az órát, mely hozza Ilonka szivét.

II

Félted az arcod. Hűs ligetek árnyába pihensz el.

Ott heverészel a part zöldszinü fűzei közt.

Már késő, ha tekintsz a szemembe, parázs lesz az arcod

s a hűs lombok alatt is csupa tűz a szived.

Lám e levélbe piros tulipán szirmára fölírtad:

– Édesem! – és sírván írtad a többi szavát.

III

Vaj! ki lehet nálamnál már vígabb szivü flótás,

mint a lasponya héja olyan csuda máris a bőröm.

Meztelenül heverészek az ágyban s tónak a partján.

Itt álom feketít, vízparton az égi parázstűz,

s mint az agyagkorsó, oly barna vagyok. Ragyogó szín

tükröz a hátamon és hasamon barnázik az égés.

Hej, de az ágyékom! lásd, győzi csudálni a kedves,

mint hegyek ormán hó, úgy fénylik az arca előtt föl.

Egy lány nyomán^*

Jöttem a szőlők közt. A mély horhóúton

s dőlni láttam a sárgaarcú löszfalat.

Kerekfejű had kapált ingó üstökén,

és igen gyengének éreztem magamat.

Mint vonuló tábor, olyan volt a táj most.

A tarka sátrakat ledobták mind a fák.

Pörköltet főztek itt. Karót hegyeztek ott,

s a mokány lovakat málhákkal megrakták.

Némán intettek kopjáikkal vissza csak.

A sok csilló hegy erdőnk ágán tükrözött,

s mint ki ősszel jár a tájon ibolyázni,

fűbehulló szemmel mentem a fák között…

Hol lelek rád megint? Ki itt jártál velem.

E tatár had közt egyetlen vígasztalóm.

Illat lettél? Vagy virág, kit elvitt az ősz?

S lábam alatt omlott a lösz a kaptatón…

Suomi utazás előtt^*

Mint a szőke lány epres erdőre,

mint a csikó sarjadó mezőre,

úgy vágyom jó rokon nézőre,

észak-erdőre, tavas mezőre.

Észak-erdőben surgyó legényke

vad fenyőt hasogat szegényke.

Csattan a fejsze tüzes kezében,

visszhang szólal nagy messzeségben.

Kék messzeség tükör tavában

kondor gácsér bukdácsol magában.

Nézi a part öreg halásza,

kis cseles halat dob víznek alája.

Kis horog forog víznek alája,

halász vágyik csuka húsára.

Kéregkürt szól nyírerdők zúgába,

gyors őzet űz vadász kutyája.

Mint halász halra, vadász őzre,

mint csodamén sarjadó mezőre,

úgy vágyom jó rokon nézőre,

észak-erdőre, tavas mezőre.

Finn tanyán^*

Derék parasztok… Oly nagyok, mint a medvék.

Ujjuk bökésétől bizony hanyattesnék.

Tejen, vajon nőnek és esznek sok halat.

Forró gőzben hetente kétszer mosdanak,

és meztelen járnak az udvaron, miként

a szellő! – Látod a tónál a sok legényt? –

Szégyenük nincs. Meleg gyerekszemmel állnak.

Maguk gazdája mind. Nem csoda, ha bátrak…

Itt még fénylik az ég. Otthon sötét lehet.

Nyársként álló erdők tartják fenn az eget.

Jäppilä

Fenyőcske^*

Nincs hold, se nap és mily csoda,

tündöklő mély az éjszaka.

A fákon fény a glória,

s mint tömjén száll a füst szaga.

Bátyád tüzéhez jer velem.

Melledig ér a margarét.

Tested ölembe emelem,

hol vizenyősre vál a rét.

Fenyőcske jer! Ott ég a tűz…

Bátyád fogott pisztráng-halat.

Egyet nekünk is nyársra fűz.

Parázson sült hal jó falat.

Fenyőcske jer, Te kékszemű.

Kicsiny finn lány, szép szöszhajú.

Hallod, hogy hív a hegedű,

s az éj dúdol, mint méhodú.

Ha vélem jössz az epresen,

borókák, fenyők illatát

palástként húzva csendesen,

hajadba fonják karcsú fák.

Törzsüknél sziklaóriás

hamvas mohában heverész.

Árnyéka, mintegy kék forrás

a föld fészkéről égre néz.

S e föld puha, akár a rét.

Mohás mellére dőlj velem.

Itt ránk hajlik a margarét

s a hold úgy kél, mint szerelem.

Jäppilä

Világos éjszaka

Vemhes a kancánk… Lassan haladunk.

A szénaszag, mint az árnyék követ.

Vízesés dala bújkál a fák közt.

A holddelej borzolja a füvet.

Fölöttünk dereng az északi este.

Erdők és tavak fürdenek benne,

s mintha a táj az égi sugárhoz

patyolat ruhában emelkedne.

A nefelejcs közt várt ránk a komp.

Ott, hol a folyó alszik a sziklán.

Reccsent a sodrony és zenélve

lovastól úsztunk, habot hasítván…

Aztán csend… Még a nyírfa se mozdul.

A szép Viánó alszik a házban.

Csak a rönkök úsznak a folyókon,

tenger felé a kéklő homályban.

Jäppilä

Kymi folyónál^*

Szellőcske, csitt! Csak lábujjhegyen!

Lányruha villog a parton.

Fürdeni, most jöttek ide.

Szennyes a kék ruha, karton.

A málna közé beinalnak.

Nincs vége, se hossza a dalnak.

Mezítelen, szappan a kézben,

így jönnek ők újra elő.

Bőrük hava csillog a napban,

és fénylik a parti mező.

Szamóca közül lesem őket.

Száradnak a tiszta ruhák.

Fejükre terítik az inget,

és visszacsap, újra az ág…

Mennek a sziklán. Hej, biza kár!

Olyanok, mint a hattyúmadár.

Jäppilä

Villámfénynél

Hogy értetek szóljak, szegények,

nem itthon döntöttem én!

Messze kellett szállnom e görbe,

víz, hegy-szabdalta földtekén.

Bejárni a tavas északot.

Látni tiszta kis házakat.

Enni fenyőfa-asztalon,

és nyelni keserű nyálamat…

– Miért? – Mindent megád a földem! –

Szólt s rámnézett a finn rokon.

S úgy fénylett felém e szó,

mint villámcsapás a dombokon.

Jäppilä

Késő tanács a hóhatárról

Jönnek a fák közt a sziklás úton.

A sarujuk piros dísze

fénylik a mohán, miként az eper

fénylik a napban messzire.

Réncsordás Lappföld a hátuk mögött.

Elhagyták bőrös sátraik.

Gyalogolnak az illatos őszben

a legelső finn városig.

Megállnak majd a szatócsbolt előtt.

Vásálnak port, srétet, szeget,

és leülnek a nagykocsma kövén,

s nézik a hófelhős eget…

Imígyen nézték, húsz őssel előbb

Volgánál egymást őseink,

aztán vonultak északnak, délnek…

S egy vén lapp most ekképpen int:

– Néked is kéne, kalandos rokon,

vásálni port, srétet, szeget,

s futni haza, mert úgy jó, ha télen

a gazda ül nyája megett. – …

De ki védi már karámunk falát?

Betörtek rég a farkasok!

Lábuknál vér és méz csorog… S amott

két éhes medve andalog.

Oulu

Imatra zuhatagnál

Alkonyodik. Az erdők zöldje

a sudarak végin szőkülni kezd.

Lóg a fenyő. Mélyül a szikla,

az Imatra medre füstöt ereszt,

s az alkonyi zúgás hatszoros.

Az örvényen reszketve áll a híd.

Mint bömbölő, megvadult medvék

vad hullámok rágják pilléreit.

Gyomrod, füled iszonyul belé,

hogy csikorgatja fogát a gránit.

A megrepedt gnejszen a végzet ül,

s a halál mossa itt bokáit…

Tücsök és szálfa semmi, pehely.

Az erő, mint mágnes, mélybe csábít,

s míg izzadó partjain lépkedsz,

már hűs mohákra szórod ruháid.

Imatra

Családfa helyett – Hold és hárs

1940–1943

Néma délután^*

Dsida Jenő és József Attila emlékének

Máringó füttyöget a kert zugán,

a ház körül sétál a délután.

Pár holt barátom versét olvasom.

Sötét a fenyvesünk, mint fájdalom.

Már értem lassacskán az éveket,

úgy vesznek körül, mint a gyászkeret,

és a lugasnak mélyén látom őt,

az évszakokat forgató időt.

Zöld almalombbal felém integet.

Ropog a lépte, mint korállsziget,

s e verset rovó ceruzám hegyén

sugallata izzik, akár a szén.

Vígasztalj Múzsám! Fáradt homlokom

engedd anyás öledbe hajtanom,

mint tincseit kuszáló kis gyerek,

melled epresén tán békét lelek.

Munkács

Szerelemhez^*

Dallal szólítgatlak.

Hajlékony szavakkal,

miként a csalogány

párját, ha hívja.

Fák közt lenne fészkünk,

mily jó heverésznünk,

illatos csalitba.

Sokszor elküldtelek.

Miatta szenvedek.

Most érted könyörgök.

Egyedül oly rossz!

Megosztanám veled

jövendő tervemet,

csak körülfodrozz.

Szerelem? Fuss, mondtam.

Magamban pusmogtam,

meg is szenvedtem,

s hozzád esengek.

Engedj egy hajnalon

lábadhoz hajlanom.

Ne vess meg engem!

Békés szüret

Tib-lábok én, vagy verset olvasok,

és faggatom a lehullt lombokat.

Pirul-kékül lassan már a gyümölcs.

Kosaras asszonyt látok oly sokat.

Anyám már vár reátok: jöjjetek!

Üres oly rég a lekvárosbödön.

Szikráznak a befőttes-üvegek.

Cserlombos kalappal az ősz köszön.

Illan a megpörkölt cukor szaga,

a száraz ág-bog kék lánggal lobog,

fortyogó lábas párfőmje fölött

hervadnak el a kábult alkonyok.

Lassan nem írok én se balladát

a hőségről, mely piros vért apaszt.

Sövényünk rázva jön a fürge szél,

s fölém egy felhő árnyékot akaszt.

A tó színe is pikkelyesre vál.

Kedves bizsergés fut a bőrömön.

Ínyemre must, karomba lány szalad,

– hírét postás hozza – hallom köszön.

És száguld is kerékpárján tovább.

Jó hírt hozó, kékszínbe bújt herold:

– Békés szüretre hozzád eljövök! –

szerény postájában csak ennyi volt.

Erdőirtás után^*

Tavaly még akácos volt e domboldal,

s tavaszra már nem lesz illat!

Rönkön ülök. Száraz tövis vesz körül.

Kivágták zöld bokrainkat.

Kopáran áll, akár magam, a hajlat.

Elfúlva nézem ösvényét.

Egy lepke száll, az ő ruháját látom.

A füvön favágó-szemét:

üszök, papír, szalonnabürke széjjel,

hol tenyeremben szép fejed

hanyatt pihent s pillás szemeddel néztél,

s csak rajtam át láttál eget.

A száraz fű tücskök tanyája régen.

Kicsiny vermekben bújnak el.

S a földet súrló esti szélben halkan

barlangjuk szája énekel.

Farigcsálás

Csak alszom és a terveim

oly óriások, mint a hegy.

Tenni, nem tenni, nálam

fura törvény, de egyre megy.

Ha alszom, akkor is teszek,

s ha dolgozom, látszatja nincs.

Nyitogatom a végtelent,

pedig kezemben semmi sincs.

Minden ősöm, érzem, így élt.

Vérem, tagom velük mozog.

Magamban sem vagyok az úr.

Ez örökség furcsa dolog.

Be kéne már e verset is

fejezni, hosszú ne legyen.

Könnyű, eltűnt a gondolat,

mint vándor a ködös hegyen.

Gyerekkori vasárnap

Vasárnaponkint – így emlékszem –

a kis barokk-templomnak kórusán

imának szárnyas, fülnek édes

hegedűszólót játszott az apám.

Izmos ujjából úgy szökött a hang,

mint tornyokból madár, ha zeng harang.

Imájában rekedt a kontesz,

frakkos fecskék, selyemkesztyűs kezek

az ő dalával játszadoztak,

s áldást szórtak rám festett perjelek.

Merengve néztem a nagy baldahint,

míg a barátok vártak odakint.

S ebéd után velük rohanva

gerelyt vetettünk vagy bukfenceket.

Virággal ébenszín hajában

a lomb alól anyácskánk nevetett.

S ha megjelent a Hold, a szépszavú,

velünk ült tálhoz az egész falu.

Aztán jött szúnyog és sok csillag.

Öcsémet ölben vittük már haza.

Az ért-gyümölcsnek és virágnak,

mint gyógyszertárnak szállt az illata.

Ágyunkra a Vénusz húzott lepelt,

és altatót a bakter énekelt.

Reménykedés^*

Mosták a lábad szép menyecskék,

formás és oly fehér kezek,

hogy most is elönt az irigység,

e napra, ha emlékezek.

Aztán vígan a kádba léptél.

Tapostad a gerezdeket.

Akár egy antik görög isten,

ringtál a mustoskád felett.

Zománcos ujjaid alól csak

csurgott a cukros, drága lé,

s lábad, oly rózsásan piros volt,

mint a kelő új hajnalé.

De szép voltál, Sándor barátom.

Lányok csipkedték bőrödet.

Feszült a nagy hegy páros melle,

s dalolva fejte a szüret.

Azóta minden telt pohárban

látom vidám kis lábadat,

s ott úszol minden mámoromban,

ringatva mustoskádadat.

Meg kéne venni, – így tünődöm, –

e hajdani vidám helyet.

Húsz kék esztendőt vennék vissza

a kormos jövendő helyett.

Hárfások falun^*

Mikor a széna illatába lágyan

a szilva is belévegyült:

– Hárfások jönnek. – Mesélték a házban,

és minden jó előkerült.

Az ősz pompában állt. Teli gyümölccsel.

Cukros-rétest sütött anyám.

S míg én vitáztam egy merész tücsökkel

az őszi versek dallamán,

addig, akár a gerle olyan búgón,

ha izzítja fehér szívét,

megszólalt a hárfa a poros úton,

megsajdítva mindenkiét.

És ahogy jött a bokron, kerten által

a méla dal s a két olasz,

virág s az ég nagyot döbbent a házzal,

mint lány láttán a kis kamasz…

Hárfások, mily szép lenne mostan is,

ha eljönnétek még közénk

e korba, melyben minden hang hamis,

s pár órát együtt töltenénk!

Egy estét, mikor sárgán száll a Hold,

akár egy éhes nagy darázs,

s idéznénk, ami szép és drága volt,

dalolva róluk, mint a hárs.

Ajánlás „A Hold és hárs” elé

Már itt vagytok kalitba zárva mind,

s mint hársfa néz a holdsütésbe halkan,

az arcotok még épp hogy rámtekint,

de szárnyatok már leng az égi habban.

Hát szálljatok s mert vérben áll a föld,

példátok a hársfa és a hold legyen!

Az egyik árnnyal, illattal köszönt,

a másik meg sötétet űz a réteken.

A gazdátok meg dolgozik tovább.

Egy tiszta csűrt ácsol a táj fölött.

Szegények, jóknak meghitt templomát,

hol várra lel s tán enyhet kap az üldözött.

Nevem után^*

Nevem után menve vissza az időbe,

őseim takácsok lehettek,

mint képeken csudált lenszövő flamandok,

tán ők is akképp szövögettek.

Mert Tolna és Somogy árnyas szögletiben

a völgyek jó kenderáztatók,

s a szállás-földeken tanyáztak ősjogon

sarkantyús szűcsök és szűrszabók.

Vásznukra nem lestek kalmárok és hajók,

mint a zajgó angol partokon.

Füzes Sió mentén földbe horgonyozva

szőttek az ormos tornácokon.

Így képzelem őket az omló századok

ködében, mely nevünket szülte,

s szövőszékük dalát, mint csendes hárfadalt,

ma is sejtem a szürkületbe.

És zengő fonaluk – hiába dúlta rác

és török – hozzájuk visszavitt.

Takács vagyok ma is! Két zengő szárny közé

szövögetem fajtám dalait.

Lantom a dalszövő. Csak hárfázom rajta,

a költők céhébe lépve át,

s bátor kézzel vetve víg rímekhez kötöm

az égnek lehulló fonalát.

Menny kardos angyala, ki tartod a szépet,

így könyörgök: mutassál nekem

egy ütemet, mellyel széthullt szálainkat

egyetlen keretbe terelem!

Egy dalt, mely hogyha zeng, nádak pákászai

és földön ért nagyölű hadak,

a zászlós mesterek és pipázó megye

dalolva eggyé-ízzanak.

Ez lenne itt a mű! A tarka Duna-táj

beteg szívén a mesterremek.

Takácsok, Dalszövők, a népeink fölé

ha tudtok hát, ily verset szőjetek!

Szigetvár^*

Szállj, hírnév, tőlem messzire!

Ne bolygassátok napjaim,

féltő barátok, jó fiúk,

csak hagyjatok magányom partjain!

Tudom, mi az, hogy becsület:

hogy legyen házam és hazám!

De árnyék után nem futok,

ma-tetsző szépet nem villant a szám.

Forogjatok hát fönt ti csak!

Haza és nép cégérre jó,

de tett kell már, költők, ide!

Földrengés közben szánandó a szó.

Kancsóval és kenyérrel én

süket magányban lent lakom.

Példával, tettekkel csupán

építgetek a málló falakon.

Szégyenlem ezt is már nagyon,

hogy leírtam kegyetlenül.

Egymást dícsérve éljetek!

Véghelyről fénybe korcs szív menekül.

Sziget a példa itt nekem,

hol Zrínyi és a nagyapám

tettel beszélve vesztek el!

Képük díszíti házam és hazám.

Mint bölcs hadsereg

Hét kastély állt a faluban.

Egyik roggyantabb, mint a másik.

Nem ül inas a kapuban.

Minden kopott és minden vásik.

Szemeddel látod és füled

a nélkül, hogy fülelne jobban,

hallja, amint a szú siet,

s pereg a sár e dűlt falakban.

Mit a törvény tartott csupán,

és negyvennyolc bölcsen eltörölt,

lám, az igazság asztalán

lehajlik hozzád sárga föld.

A gyors idő és fürge nép

kiszabta telkét s házát rakva,

magának lévén már cseléd,

fészket rakott az ó alapra.

Tábort vertek és őrseik

fürgén most városunkba járnak,

mint egykor lovas őseik,

mindenhez jó utat találnak.

Kezük nyomán a címerük

állatjaik bőrén ragyogva,

szekeres, lovas seregük

vonul nagy bőgő csapatokba.

Mint vándorló, bölcs hadsereg,

kígyóznak szét a honi tájba.

Kezemben tollam megremeg,

kurjantva vág a zöld tintába.

Kétségek között^*

Halak még lesznek. Apró vad is akad,

s ha üres lesz kamránk, élünk, mint hajdan:

horoggal, csővel, ravasz türelemmel

lapulva sás közt, őzes csalitokban.

Nem félünk, éhség! Erőszak! Vad pokol!

Mert sosem pólyált a büszkeszájú rend,

de sejtjük millión, a kín öléből

jő még a zászló, mely bölcs rendet teremt.

Addig kutass, keress! Nomád ösztönöd

legyen a csillag, őrlődő, bús fajom,

s a példa: szabadság, rút mocsárban is,

és dolgos puszta békés domboldalon!

Így várunk szorító kétségek ölén

bástyáid közt szűkölve, kettős partvidék,

Somogyból feléd suhanva, szép Zala,

hol vulkán sisakján kék virág az ég.

De béke, hol libegsz? Kőtörők zaja,

lila por kering a meghitt zugokon,

bércünk orma szűz arcával mélybe rogy,

s hajóra rakja kincseit a vak haszon.

Testedről így lopják a szépet!

S ha árván állsz majd, mint a Ság-tető,

hazám, kikezdik ők a múltad is,

és híred rongyként rángatnák elő.

De állj! Elég volt, nyurga idegen!

Oltár nekünk ez omló várfal itt!

Kövéből ház lesz és pusztulva rakja

széttört díszével jövőnknek tornyait.

Lapulj hát, szűk honom! Dús ötvösremek.

Most híred árán is, de béke kell!

Égi pásztor, langyos subáddal takarj!

Reményünk zsengéje tán majd égre kel…

A tihanyi szirtről

Hadd lássák újra, hogy kik voltatok,

kiizzott, szép, csúcsos hegyek!

Lobbantsátok föl szőlős ormotok,

dübörgő dalba kezdjetek!

A jámbor nép csudálva nézzen rád,

boröntő, lávázó vidék!

S te vers, tüdődbe szippantsd föl dalát,

s visszhangod verje boltos ég!

A vak kovács, míg izzad műhelyén,

gomoly felhőket fúva,

korunk ködéből végre szárnyasan

repülj vállamra, Múzsa!

Segíts, Múzsánk! Hadd nézzen föl reánk

a nép és kéktavas vidék.

Cserdítsük hát az igazság dalát,

mely úgy csattan le, mint az ég!

S ti széllel zúgó hárfás omlatok,

zendüljetek velünk! Hegyek,

lobbantsátok fel füstös ormotok,

lávázó dalba kezdjetek!

Harmincadik esztendő

Oly árva és olyan szegény

a táj, mint egy kopott legény…

Se bunda rajt, se zöld kabát.

Elmúlt a tél, de nincs tavasz…

Vacog… Érzem s hallom fogát…

Mint kő fekszem hideg szívén,

egy fordulón… Egy út felén,

melyen először ma vagyok.

Előttem hét dühös bika,

mögöttem könnyű angyalok.

Arckép

Az ing nyitott, mint röppenésre szárny.

Egy enyhe ív hajlítja számat.

Bal szememben ferde bánat ül.

Kékszínű a táj, csupa alázat.

Mögöttem ép zendül a szilva.

Nem érleli, csak süti már a nap.

Kávészínű arcom halványodik,

s dértől csillog a karimás kalap.

Sárgul lassan barna kezem feje.

Visszanyeri színét szemöldököm.

Mögöttem karcsú erdei templom.

Hordót cipel, ki útján rámköszön.

Újbor kerül a sekrestyékbe már.

S előttem, lángján egy bokornak

szalonnáját pirítgatja Ceres,

s Szent Józseffel együtt borozgatnak.

Noénak szobrot

Mit ősszel a lányok puttonyba raktak

s tüzzé derült a pince-alkonyon,

bíbor lángokkal táncol bennem

s átsüt rajtam, mint nap az ablakon.

Hálátlan nagyvilág! Noénak szobrot

szegény poéta én emeltetek,

hogy álljon őrt a szőlőskertek útján

s lábát díszítsék majd a részegek.

Egy víg barát

János fráter kemény bűnben újra.

A bőjt elől inalva, megszökött.

Velünk iszik, de szentesen nyögi,

a csend kell csak neki, a bőjti csönd.

A hegy szive, hol béke s ég honol!

Hol angyalok és Szent Ferenc lakik,

mert itt tud ő magába nézni csak,

s a példákon épülni hajnalig.

Fejét jeges forrásban mártja meg,

ha sok volt már a bor s az áhitat…

A rendház és a vén pince között

szeretne rakni megértés-hidat.

Ilyenkor föl, a hegy ormára lép,

s mint nagy szószékről fellengzőn dörög

a városra, hol szegény társait

a rendház fogja és a mély ködök.

Aztán magába roskad és zokog,

János fráter, a hívő remete,

de gazdánk bükkfa és hiába sír,

az áhitatba nem olvad bele.

Szalonna, bor közt kopnak napjaink.

Még mentség, hogy velünk e szent barát…

Az éghöz véle így közelb vagyunk,

mert értünk is mond majd imát,

ha visszatért, mert rendházuk ölén,

idézgetvén a borpincés hegyet,

gyertyákat gyujt majd lelkünk üdviért,

s imában tölti mind az éjeket…

Légy áldott^*

Mint izzó máglya, már olyan a lég.

Kék lángja vibrál s ízes illatok

gomolyba főnek, ámde jő a szél

és válogatva szárnya felragyog,

amint behozza fürgén: készen ám

a bárányfarkú-körte kinn a fán.

És új hírrel mozdul megint a lomb!

Így bontja szét a szél a táj ízét.

A szilva jó! S az érő erjedés

az ég falát tág gömbbé fújja szét,

és benne, mint zenés burok alatt,

úgy döngicsél, táncol a méhcsapat.

A vágott nád s a vén mozsár öle

a darazsak jó csárdázó helye,

s az ősz libegve csúcsról-csúcsra,

a völgy üstjébe cukrot szór bele.

A fény, a hő, a tündér levegő

együtt dolgozva villannak elő.

Patak-malmunkba öntsétek búzánk!

A présbe szőlők cukros fürtjeit!

A zsák, a hordó és az asztalok

hadd nyögjenek a régi rend szerint!

Az ég s a föld bő násza mit fogant,

csurogjon hegyből, völgyből boldogan.

A cséplés álmos bőgőző dala

nem leng, de jobb cigány a víg szüret:

magán kacag, de mást is tűzbe ránt,

és mustba fürdik szoknya, szürkület.

Aztán a szél, a fürge és deli,

ezt is dúdolva köddé lengeti.

Szép ősz! Kék tűzben ért ezüst-kehely,

sehol sem fénylesz úgy, mint ép nekünk.

Dús gyantaszag s ciklámen-illatú

a hegy, amint a nyáj után megyünk.

Nap és a víz lábunknál versenyez!

Ez lombra színt, gyümölcsbe ízt szemez;

az kék fátyolba mártja völgyeink

és bajszos harcsákat hálónkba csap!

Mint kertész és halász perelnek ők,

melyik munkája szebb és hasznosabb.

Döntsétek el hát, költők és papok,

tündérek járnak itt vagy angyalok?

Mert itt lengsz, bár szép testté vált titok,

de hol van az, ki otthonodba lép,

és csengő rím dalába fonja majd,

hogy olvad eggyé égi jó s a szép!

Hiába ülsz, ragyogsz az ajkakon,

titkod csak nézzük szótlan és vakon.

Kék ősz, légy áldott! Dolgozók s henyék,

magtárak, kamrák téged áldanak.

S hogy szóljak én? – Mint gyűlő fecskeraj,

úgy jőjjetek tollamra, szép szavak!

Hadd küldjem ezt, mert szótlan lépsz tova,

szemednek hamvad édes mosolya!…

Hol éltek?

Hol éltek? Nem tudom, mely barlangok ölén?

S hozzátok szólok én, kiket nem ismerek,

hegyek s kamrám zugán bolyongó szellemek.

Álmot, derűt hozók! Virágot öntözők!

Parázs mellett tűnődve, csendes éjbe

sejtem csupán, amint a messzeségbe

nagy kancsóval mentek és szárnyatok után

kéken sűrül a tej, a vén cser nyögdicsél,

s a változó, a kész álmában fölbeszél!

Hol éltek? – Nem tudom, mely barlangok ölén? –

Négy évszak vagytok?… Vagy csak váltó napszakok?

De lábatok nyoma mindenben ott ragyog!

Rejtett ország

– És szőttek benn a kis szobába,

– mesélt tovább a bükkfa lángja! –

– S a rétisas, melyet meglőtt apád,

mint bús kakas, úgy üldögélt a fán… –

Szólott a hold s a lombon által

mézillat hullott sugarával.

– Nyúlj hozzánk, ember, régen itt vagyunk!

Csillámlik talpunk, hullámzik hajunk.

Odunk falából szöktessél elő,

ha titkunk égi pillanatja jő! –

Súgott az udvar, kancsó és az ág,

sóhajtozott a formás kis világ.

És szólt, hívott a tárgyak lelke,

mint tornyon a titok keresztje

hozzá, hol lisztből és a borbul

a lényeg tükre felénk fordul…

Nincs holt világ, már minden így tanít!

S e rejtett ország tája andalít.

Egy galambra

Amely Picasso előtt négyszáz éve röpködött

Ez itt az anyámék címere.

Jelképül szebb nem kell énnekem.

Koronáján és pajzsa mezőjén

merengve ül meg énekem.

Sisakján egy hófehér galamb,

mint erőszak felett a béke,

csőrében smaragdszín babérral

repül a kéklő messzeségbe.

Pajzsa, mint a lant, úgy hajlik el,

és fodrozza kék-ezüst szalag,

mintha húrverő szél feszítné,

díszei oly ívben hajlanak.

Zöld mezőjén könyök behajtva,

ludtollat tartó deák keze.

Derűsen néz a színes üveg

ónnal befoglalt lemeze.

Hullt fejek, kard és vészek nyomát

rajzán még keresve sem lelem.

Galambja smaragd kincse után

merengve száll az énekem.

Egy rokonról

Hajnalban kelt. Gyékényt teríttetett,

sajtárban fürdött talpig meztelen,

s a hamvasfürtű szilvafák alatt

mezítláb sétált kinn a réteken.

Pipája száján és oldalán az eb

míg lázzal túrta föl a bokrokat,

ő ment az erdő néma csarnokán

az ég felé, mely kincset tartogat.

Messze volt… Hát visszatért és a ház

örömmel várta léptét, bölcs szavát,

s míg mesélt a messzi csillagokról,

pipát tömött s az égbe füstje szállt.

Így csattan föl

Más volt az nagyapám korába…

Puskája volt és jó vizslája.

Kalapján makk és zöld lebernyeg

a vállán, mely a szélben lengett.

Tavasz-alkony fuvallatába

kiült az erdei mohára,

s ahogy lappogva jött az első

szalonka, eldördült a kék cső,

s a visszhangzó, hűvös homályba

már hozta is ügyes kutyája.

Halakkal, nádközt üldögélve,

váratlan így csattan föl képe,

a szittyók rámájába vágva,

rámcsillog szép ezüst szakálla.

Dalolva állsz^*

Hajdanában kripta állott itten,

de szétszedték s a szúvas csontokat

közös sírba rakták szunyókálni

a döngicsélő hárserdő alatt.

Egy szőlőtő maradt mutatni csak,

hogy itt pihent a pusztuló család.

Fonódó jel a hullámzó időn,

mely tornyosul, takar, mint víz s a nád.

Légy üdvözölt hát, bajszos, vad borág!

Porukból nőtt szép, közvetlen rokon.

A véneink derűs vonásait

mintha látnám suttogó lombodon.

Dalolva állsz az elmúlás fölött.

Az életed dús fürtbe ringatod.

A vándor és madár úgy gondol rád,

mint kedves házra, hol már jóllakott…

Légy üdvözölt hát, enyhítő borág!

Kettősen is kedves rokon velem,

ki úgy élem, mint te sírunk fölött,

a vak halál tövén az életem.

Kriptaajtóra

Bedőlt a vén kripta… Kiröppent az angyal.

Suhogó szárnyain elvitte a titkot.

A lármás valónak odvába tekinthetsz

e meglazult résen, mit az idő bontott.

Itt vesződtek ők is, nem is olyan régen.

Csemetefáik még árnyalják a házad,

de már egyre ritkul tornyos koronájuk,

s öregedő törzsük gazdájukkal szárad.

Avas csizmájukban tört csontjuk harangoz.

A rokon gyerekhad elcsente gombjukat.

Gyűrűjüket cigány, s mi hajdan villogott,

tervező agyukban féreg rág már lyukat.

Vágyaik velük és együtt kopnak velünk.

Süllyed, keveredik a változó világ.

Méhesük szénáján az elmúlás hortyog,

s hulló életünket beszövik a mohák…

Egyre fényesebben^*

1

A hajnal itt van, int nekem,

s az alkony árnya elsuhan.

Lobogva bont a szerelem

jó fényt és tükrözi utam.

Amerre fordul most e sor,

zománcba öntve meglelem;

nem veszhet el, mint a csokort,

mi elmúlik, örökbe fektetem.

2

Hálóval vontál be engemet,

mint Diána hajdan a vadat,

mégis fürgébbek lábaim,

minden lépésem víg, szabad.

Járok, kelek szép ligetedben.

Házam lett tested temploma.

Szépséged hűvös kék tavában

telik meg vágyam korsaja.

A hold sem szebb a homlokodnál.

Boltján mint felhő csüngök én.

A céljaim ott keresgetem

szemednek tükröző egén.

3

Esztendeje, hogy iszapban éltem.

Nád, berek és fullasztó hínárba.

Gond és a munka széjjeláztatott.

A halálhoz jártam iskolába.

S mint hullócsillag, egyre fényesebben

ragyogtad által fátylas kárpitom.

Örvényből húztál illatos öledre.

A szárnyamat napodban szárítom.

4

Vidéki parkban, a színház körül,

hol lant és pálma áll az ormon,

sokszor megálltunk magasba nézve,

s szemed tüzét magamban hordom,

amint a vers kinyílt az ajkadon,

szép papnő, s a büszke timpanon

Somogy egére szétterülve

hasalt, mint Vénusz kék habon.

5

A bazalt rózsaszín. Gálicos a szőlő,

s a réten álló karcsú jegenyék

úgy osztják részekre útmentin a tájat,

mint bányánk kövét az éles ék.

A borhasú vulkán víg, kótyagos fején

ülök egy várnak ablakán.

Mily jó lenne, Eszter, ha itt lennél velem!

Arcom öledbe hajtanám.

Térdeid öblében, mint jó kikötőben

pihenne elfáradt hajóm.

Édes bort kortyolva fonott üvegünkből,

egy bölcsődalt dúdolnál altatón.

Itt-ott szigetekbe kerekül a nádas.

Tornyos házunk alig látszik ide.

A világ, mint gémeskút durva kölönce,

elmerül az alkonyi semmibe.

6

Csendes délután szobád sarkában

fejed könyvem s arcom közé hajtva,

beárnyalod halkuló szívem, mint

parázs helyét zöld erdő harasztja.

S mit könyvekben hiába lestem,

a mellemen pihenve itt lelem,

villantva gazdag titkait

szemedből rám a szerelem.

Mint tavasszal, futó felhők után

a tág vidék értelmesen ragyog,

suhogva hozzák most e kincseket

pillád fölött a szárnyas angyalok.

Jóságod, mint egy kékörves madár,

tejes gyümölccsel táplálja szívem.

Kit így szeretnek s véled így hever,

boldogabb annál nincsen, Eszterem.

7

Szeretnék tükröd lenni én,

melyben mindennap nézed arcodat,

s elrejteni, ne vesszen el,

mint szobrász köve, minden vonalad.

Hadd lássák késő századok

szépségedet, mely szárnyakat adott,

hogy csontból és húsodból én

rakjak felhőkkel játszó templomot!

Lábad, gerinced szép ívét,

mely városunk fölé tornyot ível,

szeretném tested porcait

egünkbe vésni bő csipkéivel…

Ajkad a legmívesb harang.

Melled lankáin hallgatom szavát,

melyből – finomöntésű kincs –

vágy lengeti gyümölcsök illatát.

Szeretném dalba rejteni

az ajkad föl-lebiggyenő ívét,

melybe zablát nem tett a pénz,

s koldus fejemre szórja mindenét.

8

Levelet írtál. Vidékre jönnél.

De hogy hívnálak én ide?

Egy vándorló berek és furcsa hegy

homokba-hajló végibe.

Tüzes bor és cigány talán akad,

és részegszemű alkonyat,

de jól tudom, megátkoznád nagyon

várhegyszerű magányomat.

Hol lenne kádad? Szép zománcfehér,

fürdetni fényes testedet.

Vizünk kevés. Hordóba gyűjtjük azt

egy száraz, vén dió megett.

Maradj! Ne lásd, hogy nékem ez a szép!

S csalódva fordulj tőlem el.

Ha elhagynál te is, már nem tudom,

mi lenne, ami fölemel.

9

Fogadjad, Eszter, most e verseket.

Tűnő kedvem tán újra elborul,

s szakállt növesztve, mint a remeték,

egy új szerzetbe lépek jámborul.

Vagy tán Zalában hegypásztor leszek.

Vándorló árnyék völgybe s hegyre föl.

Egy gerle lesz a földi kincsem és

vágyam hívón az égi kék öböl.

S ha hallanád, hogy népe sorsa mint

kötél nyakára hullt és függ a fán,

tedd verseit szívedre csendesen,

tűnődj el arcán, ennyit kér csupán.

Magányos volt és te is az leszel,

ha hangod és a bőröd meglazul,

de szépséged az űrben tovaszáll

s örök anyagba omlik hanyagul.

Rajzok lobogóra^*

1

Nem tarthat tőled senki távol.

Zászlómra írtam arcodat.

Csapkodva ott lobogsz fölöttem,

mint a legtisztább gondolat.

A mérce lettél, dús aranyból

mérték és egyetlen keret.

Kék ormon izmos ébenág,

érintve földet és eget.

2

Hajók járnak az ablakom előtt.

Vitorlájuk nagy pilleként suhan.

Egyikkel egyszer elmegyek, tudom,

s a kék víz nem mutatja meg utam.

Mert cinkosom régtől a tó s a nád.

Bőgőjük, sípjuk lágyan csalogat.

A pákász már sarlózza fekhelyem,

s a hold ígér elbűvölt lányokat.

Suhanj, hajóm s mint kék hegyet a rom,

idézze tornyom hajdani helyem!

A verseim és Eszter jó szívét

kedves anyám kezébe fektetem.

3

Barátaim, ha egykor kérditek,

ki volt e lány, kit nagyon szeretek,

elmondom néktek, hogy innen való,

hol hermelint von dombokra a hó,

s a tó, berek és nádasok hona

elrejtett álmok titkos otthona.

A legnagyobbak itt a piktorok!

A tájunk lelke rajtuk átcsorog,

s a szép borától részegült kezük

szárnnyá hasadva, elrepül velük.

De őhozzá, mi félig is vezet,

színekbe vinni gyenge az ecset.

4

Rippl-Rónai emlékének

Hozzád elhoztam volna őt.

Dombok közé, festő-tanyádra,

pasztellek földi mestere,

lila felhők rég-holt barátja.

Szeme alatt és hó kezén

a lágy kékben lüktető eret

az égbe loptad volna Te,

megejtvén a négyszögű teret.

De alszol rég a fák tövén.

Róla képet nem festesz nekem.

Vénségem füstös napjait

szép arca nélkül tengetem.

Mert elhagy engem, mint madár.

A babér csak ritka-árnyú fa.

Előtte száll és húzza őt

pálmásabb tájak csapata.

Rózsáló arca, lágy nyaka,

képedről vigasztalt volna még.

Üres tornácom végibe

árván tündöklik majd a vég.

5

Az őszi háború bömbölve csépel.

Szüretjén vér és könny csurog.

Felajzott vággyal, izzó szenvedéllyel

száguld a megveszett tulok.

A nagyvilág szarvát, patáját lesve,

nem látja, hallja, mint fogyunk.

Úgy hittük, mi vagyunk az Isten terve,

s bűn nélkül már mi sem vagyunk…

Hogy el ne vesszek, tán az ég kegyelme

küldött szüretre énnekem,

te legszebbik leány, az életembe.

Ajkadba rejtem énekem.

Láng és felperzselt húsok illatában

mélyül e megszentelt szüret.

Az én szőlőm te vagy s az őszi tájban

borunknak verme kis füzet,

hol fürtjeink mind tüzesebbre érnek!

Úgy hajlunk össze, mint lugas,

és eggyé-indáznak a múló évek.

Mézestálunk a szalmakas.

A századok lemossák majd a vért és

ki látja, mily őszben fogant?

Diónk alá ül a csendes megértés

s lábunknál márvány lesz a hant.

Neki^*

Te voltál a legszebbik kedvesem.

Jó voltál hozzám, mint anyám.

Szent asszonyok közé sorozlak én

s idézlek minden éjszakán.

Mint estetájt a szundizó gyerek

imát gagyog és elpihen,

a férfikor delén akképpen én

tehozzád hajlok csendesen.

A tenger tér és hullámzó idő

nem ellenség, de jóbarát.

Magamba loptalak, mint szőtt selyem

gazdája illatát.

Anyám – imígyen szólítgatlak én,

kinek szerető anyja van.

Öled, kezed után kívánkozom,

mint árva és boldogtalan.

Csípőd bölcsőm emlékét hozza föl.

Védettnyugalmú álmokat.

Ajkad ínyemnek első ízeit,

mit majszoltak a kis fogak.

Mert gyermek marad az, kit anya szült.

Simító kézre vágyik.

Anyja szemét és kedvese ölét

idézi mindhalálig.

Őszi uzsonna

Hófehér papírra nevetve irom:

ajkad a kék tejben piros rózsaszirom.

Szemed szittyók közé iramodott nyár.

Pilláid fészkében két szép színes madár.

Mint márványszikláról halvány homlokodra

kunkori levéllel borul hajad bokra.

Arcod két halma közt fitos kápolna,

kertjén szemöldököd, mintha lugas volna.

S hogy csészédre hajlasz, a tükröző tejben

színes tájkép ragyog porcelán keretben.

Tavasz

A lányok villanón szemembe néznek

és kettesével heverésznek.

Mit elhullattak a szerelmes-párok,

letépett ibolyákon járok.

A hegypásztor, mint huncut Boccaccio,

titkát lotyogja, mint a kancsó.

Magas az ég

Mereng a kápolnánk a hegytetőn.

Csipkésen leng az őszi ég.

Hálójában csendesen remeg

a szétfolyó vidék.

Hamuszürke kétség permetez,

és minden emlék ellibeg.

Lelkem csapkodva nekiszáll

a zúgó semminek.

Magas az ég és a lélek

az élet és szerelem rabja,

mint vésett gondolat zihál

tornyos falakba.

Pince előtt^*

Nyár van még, de szebb az őszi

béke, mely a télt előzi.

Aszal a nyár. A tél dermeszt.

Zamatot a szép ősz erjeszt.

Könnyű bort és könnyű verset

küldj ajkamra, víg szeptember,

hisz álmomból máris reggel

ízeiddel ébredek fel.

A kóbor nap délre ballag.

Langyosul a pince-barlang,

s lassan nyírkos erdő, hajna1

hidegtestű sugarakkal.

Új jegyébe vele mentél.

Nem melegszem a szemednél.

Eszter, fényes, mint a gerle

sírok rámmért ketrecedbe.

Mint a felhő napos csúcson,

térded kettős halmán úszom.

Tündérsziget, kies tájban,

tó és szőlő magányában.

Úgy élek, mint omladó fal,

tűnt-idejű diadallal.

Romjainkból még jó hogyha

futja majd szűk pince, konyha.

Orma elé – tán az idő

hogyha megszán – diófa nő.

Kedves árnyék, később csónak,

szebb tájékra indulónak.

Carmen lugubre^*

Beteg, beteg, beteg, beteg:

a függő-órám így ketyeg,

és rézlapján a sárga fény

maga az ingatag remény.

Komor világ… A vak idő

mindent oly egyhangúra sző.

S a napjaim, mint lenge füst

folynak, mint hangtalan ezüst.

Dermedt vagyok és hallgatag,

mint rácsos kolostorfalak,

melyek mögött egy templom ég.

Szívemnek sehol menedék.

Beteg, beteg e furcsa rend,

kék űrben céltalan mereng,

s velünk az óramutató

jár, mint eltévedt kutató.

Merengő

Hátam mögött kozákok járnak.

Előttem áll egy néma vár.

Hová léphetnék önmagamból,

egyre szűkül már a határ.

Mint őrségen a sivatagban,

csak áll és néz a katona,

ily értelmetlenül vigyázok:

öt lépés ide és oda.

Mit kutattam, megnyúlt fölöttem,

de tartalma lassan szűkül

– az ég –, mint cső végén a tájék;

s vonzó, nagy rendje egyre hűl.

Könyvtárak sűrű őszi csendje,

s a versszülő présházszoba

ledőlt és nem maradt belőlük,

csak a munkácsi iskola,

meg az, hogy enni s inni kell még,

hogy éhen ne vesszen a rab!

S a költőt őrző régi vár áll,

mint síkságon a kődarab.

Munkács

Őszi hatsorosok

1

Olykor cseperészik. Néha meg süt a nap.

A szőlő tőgyes lesz. Már cukros a gyümölcs.

És biztatom magam: igyál és újra tölts,

mert hegyi pásztorom, virágod ágra kap

s magányos ajtódon a hírnév bekopog!

Elreppent verseid fénylik az alkonyok.

2

Reggel a mézesbáb édes szaga ébreszt.

Nem kell a kandalló, de elkél a szoba,

s egyre nyersebb a nap, mint az új mostoha…

Hová megyünk innen? – tőlem ne is kérdezd.

Versem csak elrepül. Senki sem emleget,

borzasfejű felhők hozzák künn a telet.

3

Átlátszó lett a víz. Kékebb a hegygerinc.

Írunk irón nélkül. Szüretelünk némán…

Hold a bicskánk éle. Macska ül a létrán…

Valaki messziről kendővel integet,

talán a kedvesem, talán a képzelet,

tán a halál maga, Istenkém, meglehet.

Majális vége

Tisztázni kell, barátom, merre menj!

Villám hasít és bömböl kinn az ég.

A hűs erdőt, a sört inalva hagyd!

Vad felhőket csattant a messzeség.

Isten veled, szép táj! Telt dombjaim!

Pávázzatok másoknak versibe!

Tollam, te edzett bükkfanyárs, repülj

a nagy hegyeknek csontos mellibe!

A Dorottya háza mellett^*

1

Tudod, mi az, hogy környezet?

Ha nem, hát olvasd versemet,

s valót találsz minden során,

mint díszt a lepke hímporán.

2

Ez itt az inasiskola.

Szinte megroggyan vén fala,

és összeépült már vele

a szomszéd kastély teteje,

hol hajdan Múzsa furulyált,

s fogadták fényes Karnevált.

Ma is, ha holdas este van,

cincogva, majd meg hangosan,

hallod, mint zeng a bál dala,

s a vén kastély empire fala

ábrándosan a mennyre néz,

hol felhő-fodron ül Vitéz,

s játékos, kedves szelleme

a parkba libben, mint zene.

3

Balról laknak a jó papok.

Élnek dús égi abrakon,

de inkább sültön és boron.

Ruhájuk olyan, mint korom,

s arcukba pulykaszín vegyül,

ha néha labda átrepül,

s szegény inaskánk sírdogál,

játéka vissza sose száll.

4

Mert kert van ott és drága fák.

Szemezgetik szűz apácák,

s a rózsák közt úgy lengenek,

mint lepkeszárny vagy fellegek…

Ily kertben élni, jaj, de szép!

De nézz odébb és más a kép!

A kastély és torony között

megannyi rosszulöltözött

hentes, kádár, kovácsinas

izzik sűrűn, mint rozsdavas.

Arcuk sápadt, körmük kopott,

agyukra munka köt bogot,

s hol vagytok, tollas szép szavak

felkölteni, kik alszanak?

De a fodrászlányok haja,

mint porcelántál pamacsa,

úgy illatoz s csípőjük ring,

gyümölcsükön sok szem kering.

Tarkább már ennél nincs bazár,

mit udvarunk magábazár.

5

Én három évet éltem itt,

csiszolva sok legény eszit.

Szagolva jól kevert csirízt.

Ismerve minden földi ízt.

6

A vers volt csak a zöld bokor,

hogy nem takart el sárga por,

s nem lettem csont e Szaharán.

Kivitt a könyves karaván!

Byron és Dante, mint sziget

vettek berkükbe engemet.

És Berzsenyi, az ős rokon,

velem sétált e dombokon.

S ti tengert járó angolok,

hálával rátok gondolok,

mert Shakespeare lelke, mint galamb

búgott fölöttem, mint a lant.

S ki itt járt árván hajdanán,

mint példa állt a kert zugán,

s fülembe zengve jóslata,

szárnyat kapott az Iskola;

s míg szállt a szárnyas épület,

szórván a csillagbetűket

Somogynak hányódó egén,

Vitéz vezette könnyedén!

7

S ki itt jártam az elemit,

a Gondolat szárnyalva vitt,

s miként az eszme mestere

törtem az égő cél fele.

De most, hogy egyre itt vagyok,

s izmomban három év ragyog,

mint rossz színész az arcokat,

úgy faggatom e padokat:

mi lesz velem? mi lesz velünk?

Hová siet az életünk?

Örökre itt, vagy egykoron,

mint fecske, szállunk szabadon,

s az érdem márvány homlokán

még fészket rakhatunk talán?

Mert fogynak lám a téreink,

és száguldó-legényeink,

és omlanak a véghelyek,

zászlóink itt-ott lengenek.

Segítsetek, egy lélek esd,

kit omló porba zárt a test!

8

A templom és kastély közén

sötét kétség borul fölém.

Odva süket és fénytelen,

állok sután, reménytelen.

– Torony, küldj zengő szárnyakat! –

szólnék, de nyelvem elakad.

Szívem és lábam nehezül,

csizmámban mázsás ólom ül.

S az ég kemény, a láp puha!

De zeng az égi furulya,

s kit tenni hív, az indul már.

Sorsa babér, vagy mély hínár.

Se ég, se föld

1944–1947

Vizen

A part már messze van mögöttem.

Remeg szép rózsapárás ködben…

Hozzátapad a láthatárhoz

s a végtelen forró körében

libeg, mint kék szalag a szélben.

Hasad a víznek sűrű fodra.

Szétfejtem apró zöld bokrokra.

Tüdőmet, izmomat kísértem,

s tán téged is, nagy égi-őröm,

amint e vízzel így vesződöm.

Úszom a roppant zöld elemben,

mely hat földet ringat kezedben,

és életem tehozzád tágul,

hozzád, ki lényeg és a kezdet,

ki a semmiből kiemelted.

Mint szép, zöld sejtnek barna magja,

úgy fekszem ép a sűrű habba

és hallgatom, mit zúg a mélység.

Csigák, források szűz dalával,

így játszom én a kék halállal.

Tanít az ős elem. Mellemre

rádől a mennyek szerkezetje

s az ég és víz között a testem

fürösztöm, míg remeg a nyárvég,

mint lüktető, tüzes halánték.

Bölcs menny a tornyaidat nézem,

mint lengnek felhők özönében.

De rám se intsz. Harangod hallgat,

s bár titkod egy sirály leírja,

de hol rajzának kulcsa, hídja?

Fekszem. Kezem az égre tárva.

Vízből nézek a lég tavára

s köröttem senki mérföldekre.

Szívem borzong, derül a lelkem,

hogy hűs ezüst kezedben fekszem,

s mint az, kit elbűvölt a kobra,

lesek hatalmas homlokodra.

Szemöldököd tündöklő felhők,

és a mindentudás alatta

sugárzik, bölcs szemednek napja.

Itt lenne jó heverni folyton,

csillogva tündér-vízi-bolton,

hol szívünket nagy példa inti,

s a hűvös mély, zengő magasság

ezüst angyalként elragadják.

Feledni kéne földet, testet!

Kettősabroncsú börtönünket.

A tájat, bort, búzát, a bendőt,

s fénylő húrod dalán remegve,

csak nézni nyugtató szemedbe.

Egy színed lassan válogatva,

tán nyílna titkaid alakja,

s az égi táj kies világa

üdén, mint váratlan ajándék

ragyogna föl mint égi szándék.

Ki gondol már a messze földre?

Csak fekszem gyöngyház cseppjeidbe,

mint kis sziget tenger vizében.

A tünde fény és habok árja

dalol, mint Szent Dávid gitárja…

A tücskös nádas lobogója

fölöttem leng a vándor gólya.

Nagy messzi tornyok, amott nyárfák

és ő lobog, libeg az égen.

Úszik velem együtt serényen.

Lábujjnál, kis kápolna gyáván

remeg az ég és föld határán.

Meg kéne csendben simogatni

s szívemre tenni, mint e méhet,

mely sárga lábbal tóra tévedt.

És szólani: e fény hatalma

szétárad földre és a habra.

Ne féljetek, az égi kasban

már vár a méz s a sárga szalma,

édes, mint jó istállók alma…

Tüdőm, karom már egyre fárad.

Gyantás sötét lepi a fákat,

és mégis csak feküdni itt jó,

e hűs halál vizes ölében,

a nagy tó ékes közepében.

Hát barna éj, ne küldd a holdat!

Ne tárd ki földi útjainkat!

Az egy utat lesem szívemben,

s míg szúr a víz meszes hinárja,

szárán kinyit az ég virága.

Egy kikötésre használt fűzfánál^*

1

Nem volt a kezében ragyogó dárda,

a hajók mégis csak jártak alája.

Itt állt, ahol e nádfedelű malom

vizet lapozgat a berki patakon.

Gergely is mesélte, az öreg halász:

– A lápon erre állt minden csónakorr. –

Szent volt ez a fűzfa, mint szentelt kalász,

mint Attikában az Athenae szobor.

Aki a hegybe jött, kikötője volt.

Hordókra, hajókra subásan hajolt.

Törzsében szigony ült. Ágán meg háló.

A nád fölött állt, mint kerek kaszáló…

2

E képeket miért idézgetem?

Ne kérdezd hűvös értelem!

Bolyongok kagylófényű vízeken,

izzítva zsongó idegem.

Mint tölgyvödör, mit égbe, vízbe márt

a zengő kar fényes íve,

akként merem az elsüllyedt határt,

mit rejt a szittyók sűrűje.

3

Itt állt a kút… Ma már tudom.

A hegylakók mind idejártak.

Csacsik jöttek a zöld úton,

vizet hordva a kis tanyáknak.

– Szamár-út. – Így hívja a nép.

Hűs árnyán magam mendegélek,

s kitárul lassan a vidék,

mint telt határ a csősz szemének.

Visznek a szentelt állatok…

Hátuk még most is, mintha ringna.

Egy messzi hegyre gondolok,

talán a felhős, szép Olympra.

4

De hol a vén akol s a birkák nyája?

E tüskés gyapjuktól ragyog?

A nagy juhász helyett a lenge holdfény

a fák közt némán andalog.

Ó, hajdanán, de más volt, őszelőbe,

midőn a vasbogrács előtt

a pásztorok, a csőszök és a gazdák

együtt főzték a birkafőt.

Az újmust édes szénsava belengte

a nádas émelygő szagát.

És csónakján a zöldlidércű tündér

tüzükre bámult és megállt.

5

Elitta már a láp emléküket.

De visszajárnak ők, a régiek.

Eloldja láncait a karcsú hegy,

ki hajdanán volt tündöklő sziget.

Mint ingólápon köztük lengek én.

Minden csillagszem fényes dárdavég,

s mint hajdanán a jó görög hajóst,

kísért e messze-vándorolt vidék.

Athenae fényes lándzsája kísért.

Az eltűnt táj s egy örök arc íve,

amely a tünde, égi honba leng

s hunyó csillaggal lüktet a szíve.

Ismeretlen költő emlékére¹

Katinka várt. A hófuvásból

alig látszott a szán, a ló.

Sötétkék este ült a fákon

és mindent eltakart a hó.

Az erdő s út mentén az ágak

jeleztek még csak valamit.

Mentünk, mint nagy Szibériában,

s a szél így vitte szavait:

– Elviszlek most, hol hajdanában

ezüstöt nyílt az orgona…

A Hold mosolygott és a Lantról

ránk cseppent égi mosolya. –

De épp ahol a csárda guggolt,

a vén kocsis megállt, nyögött:

– Kisasszony, elveszett az út. – És

ő szólt: – Ott fut a fák fölött. –

Egy lámpa villant és a fákon

szikrát dobált a hattyú-fém,

mit törzsükre a tél kovácsolt

s égtek, mint gyertyák nagymisén.

És bent is voltunk már a házban,

hol déd- és ükapánk lakott.

A szárazlombú vén családfa

védte a betört ablakot.

Kis házak és nagy angolkertek

lógtak sorba az ó falon,

s a jó forraltbor, téli hurka

már gőzölgött az asztalon.

S ki még e tájon sose jártam,

kis Zsófi néném úgy mesélt,

hogy napnál szebben láttam mindent,

s a régmult élet újrakélt.

És Antal bácsi kézenfogva

– mert ott kívül nagy este volt –,

Phaedrusról kezdte a meséjét,

kit hajdan versbe fordított.

– A könyv is itt van… Lásd, magyarra

én szedtem tiszta sorait. –

Szerényen, mint a régi költők,

a vén ládához odavitt…

Alig vártam a jégbemártott

diók fölött az új napot.

Mint kismalacot csalogattam,

amíg a dombra ballagott.

Most itt a táj, hol rózsafényben

tíz ember tartott száz cigányt!

Havas fenyők közt lent a völgyben

tíz ház kéménye muzsikált.

Fölöttünk tépett varjúháló.

Előttünk dölt rács és kapú

és bent a híres szakácskönyvet

lapozgatta az éhes bú.

Irén néni, a tünde hattyú,

szép kép csupán s ezüst keret.

Elszállt szegény… Nagy háza szétdőlt,

elhullatva a földeket.

A fél megye hordozta tőle,

mi kincs onnan előkerült.

Csupán egy cselló maradt itthon

a falujában egyedül.

És néha csendes tavasz-este,

mint lágyan zúgó orgona,

ott lent a völgyi Béka-várban

zümmögni kezd egy vén szoba.

Egy görbe szilfa áll fölötte.

Virágzik kint a krumpli, mák.

S a vén cselló zümmög a csendben

s körülállják az unokák.

Vigyázva, nehogy Antal bácsi,

ki visszajött, mérges legyen

és abbahagyja szép meséjét,

hol átlép épp a tengeren,

hová mindenki elmegy egyszer!

Ragyog a sok gyerek szíve,

mert Anna néni a konyhából

rétest hoz mese végire.

S amint ott áll a Hold s a Lant közt,

kigyúl a régholtak szeme.

A nagy család mind újra éled,

ráismervén a tepsire.

A vén házak mohos tetőin

fénylik a kémények sora

és kint a hűvös kripták táján

ezüstöt nyit az orgona.

A néma hegedűs^*

Kék domb ölén, a ház alatt,

hol páfrány nő és gyík szalad,

én jól tudom, ő ott lakik,

hallgattam sokszor hajnalig.

Hol szűz a völgy és mély a hűs,

ott zeng a néma hegedűs.

Se nem tücsök, se nem cigány,

se árván esdő csalogány,

és mégis zeng, s ha titka száll,

favágó, béres is megáll

s ragyogni kezd a domb öle

a szárnyaló dal csöndjibe.

Kigyúl a völgy, a rét s a sok

kéreggel álcázott dolog

belülről fénylik, mint burok,

melyekben lelkes húr zokog.

És zeng a néma dal szava:

– Trillárom hej! Huj, trallala! –

És Julcsa néni, mint gida

táncolni kezd, mint lakziba.

Szemében édes fény színe

és újra piros a szíve,

úgy térül-fordul és ragyog,

mint nyírfák közt az angyalok.

Kedvünk akár a mai hó!

S a konyhánk, mint ezüst kohó

dorombol és a lenge füst

rőzsénkből égetett ezüst.

Ily dalt még nem hallottam én

e táncoló, kies megyén.

Ámulja is a berki nép

és egyre jobban ég az ég.

A nádast, mint arany-sípot

megihleti a zöld titok

s rügyezni kezd a pásztorok

kezében is a holt dorong.

A formák és a tág színek,

mint hárfák, kürtök zengenek

s a csősz csak áll a rom alatt,

mely Szent Jakabnál megmaradt.

S a vén kolostor dőlt falán

átfénylik rozsdán és mohán

az áhítat s a szent király

ott térdel, bársony zsámolyán,

s szívéből zeng a kék-derűs

mély völgyből szóló hegedűs.

A földnek élő részei,

kis elrejtett zenészei,

a gyökerek és a magok

dalolnak, mint az angyalok!

A holt föld rajtuk zengi át,

el nem múló örök dalát.

A fákon át s a lombokon,

mint hangszeren át, úgy oson

az átlényegült föld dala,

a csírák égő hajnala.

Ez fénylik itt a völgy ölén,

s a táncoló kies megyén

a tó felé, mint körmenet,

virágzó zászlók lengenek.

És száll a néma dal szava:

– Trillárom hej! Hujj, trallala! –

s a formák és a tág színek,

mint hárfák, kürtök zengenek…

A vén bodzafa emlékeiből

Dőlt présház fülledt öblibe

tanyát ütött a bodzafa.

Falát kék árnnyal önti be,

s a rácsos ablakon

virága kihajol

a forró szőlők csöndjibe.

Kinéz az útra álmatag,

mint sárga-zöld emlékezés,

s a szárazágú fák alatt

a porladó jelek,

mint szürke tengerek,

bogárzó szárnnyal zsonganak.

Kilöttyent óborok íze,

mint kristály épít új csodát

a mentás udvar csöndjibe

s a rózsás, víg szirén

a lencsés víz színén

dalol a dőlt kút kürtjibe.

Bólog reá a bodzafa.

Sugárzó gyöngyökkel tele

darázstól szőkülő haja.

Kinéz az út elé.

A kék hegyek felé.

Ezüstös vízre hajlana.

Kagylószín tóra, mint a nád…

Helyette hát emlékezés

vizébe szórja mosolyát.

Midőn a gazda még

hűs bokrához betért

és sátra közt enyhet talált.

Hej, lombom közt rigó lakott

s dalolva, mint a jó cseléd,

őriztem én e kis lakot,

a nádzsuppos tetőt,

mely íme már bedőlt,

s szuvas vázától roskadok.

Nem volt ez hajdan így… Bizony…

Nótázva jött a pap, a lány.

A sárgafényű lampion,

mint rét fölött a hold,

az új-musttal dalolt.

Így volt ez hajdanán bizony.

A szirti omladék közül

– mint partokon a kis lilék –

az esttel víg tündér röpült

és itt aludt, ahol

virágom kihajol,

a tükrös ablakon belül.

Ma már a hírét én tudom,

az én gazdám ki volt szegény.

Ott ballag rég a nagy úton

de néha visszaint.

Rámhagyta kulcsait.

Gyökérhálómban ringatom…

De hogyha jőne még idő

s netán egy kedves unoka

aszott bokromhoz visszajő,

kezébe átadom.

Szobáját itt hagyom.

De hol van az a szép idő?

Egy előkerült kártyapaklira^*

Avas lapjaidon sárgul a vén idő.

Hej, te öreg kártya, honnan kerülsz elő?

Piros tavaszoddal tán az öregapám

verte vén teledet az idő asztalán?

Megrepedtél, törtél, mint a vén koponya,

melynek még mosolyog harminckét ép foga.

Piszkos lapjaidat a holt falu újja

hervadt fogásával most is koszorúzza.

Régtűnt boros esték meghitt csendessége

ragyog vagy száz éved foltos derűjébe.

A pásztor, madarász és a többi népek

nevetnek négy avas évszakod ködében.

Mint csaló cigánylány hunyorgó szemével

évődöm az idő forgó küllőjével.

Váltó ragyogása, mint lágy, indás keret

sorra villogatja a hamvas képeket.

Aesculap^*

A dombtetőn kinyílt a hársfa.

A fény édes hullámon lovagol

és fürdik, mint arany teába

ezüst kanál a kerti asztalon.

Szütyőim oldalamra kötve

szedem a rétek orvosságait.

Gondolva téli, nagy ködökre

morzsolgatom a sárga kankalint.

Kamilla, bodza és a többiek,

kik mint a szentek állnak gaz között,

szégyellve rejtik, ami földi,

ám glóriájuk nyújtják s tompa-zöld,

tört menták bódító csodája

ujjam begyén leng, trópusi madár.

Illattól lusta, lomha szárnya

ragyogva fénylik, mint e koranyár.

Ezüst porokban, illatokban

könyékig fürdik dúskáló kezem,

Gyógyszertár cseng minden bokorban.

Suhogva száll az égi kék selyem

s a völgyi, apró városokba

az emlékektől fülledt kis szobák

kimosdanak vidám kutakba

és fénylenek, mint tiszta patikák.

Fölöttük hófehér szakállal

egy istentorzó gyűri mosolyát.

A búzaföldről égre szárnyalt

s ezüst homlokkal néz le Aesculap.

Mint a patkót

Lassan benőtt már a fejem lágya,

mégsem szoktam bele a világba.

Mint a patkót a fürge kovácsok,

hajlítanak hegyesujjú lángok.

Pedig lassan ismerem az alkonyt.

Hegyeink közt a csendes visszhangot.

Elcsípem a halat paprikásnak

és barátja vagyok a kovácsnak.

Az utamba mégis miért álltok

ti vulkáni, bazaltszín virágok?

Hegyek, kazlak és sokszálú völgyek

sűrű hálót mért szőttök köröttem?

Csősz szeretnék lenni, ki őrködik.

Termő fák közt, ki szabadon lakik.

De ti, körbe, csak reám vigyáztok.

Oly rab vagyok, akár a királyok.

Tavas alkony, jó hal és éles kés,

ülj szívemre lágyfészkű pihenés.

Karcsú akác, ágad égig szalad.

Ringasd el tüzes madaradat.

A temetődombról^*

Boldog, akit a fű benő,

susog, zümmög a temető.

Itt szívom el ebéd után

a holtak közt piros pipám.

A semfű-semfák és fenyők

körülülnek, akár a nők,

akik oly jók s kíváncsiak

a költőkre, mit mondanak.

Itt gyűl össze minden titok,

amit a falunk ringatott.

Minek hát kocsma és kovács?

Tisztább itt minden vallomás.

Ki érti ezt, az tudja jól,

a néma száj mily szebben szól,

s hogy szem lehúnyva messzebb lát…

Itt hallgatom hát a halált.

Mint vén csősz, akként guggol itt.

Lesi a világ dolgait:

a felhőket, a kis nyulat,

az erdőt és harangokat.

Szemében a földi jelek

igazabb arcot öltenek.

Levetve sallangos díszük,

tisztán mutatják lényegük.

Itt látom, milyen a világ.

Gyökér-penész a fürtös ág,

s hogy ülledt sár a tó vize

és senkinek sincs semmije.

Mint hajlott, korhadó hidak,

a formák szertebomlanak

s a kék űr lázas tégelyén

kő és ideg pernyéje ég.

Háromszáz horpadt sírhalom

dalába szétomlik dalom

s mint szürkehamvas esti köd

velük repül a fák fölött.

Vihar előtt^*

Láthatatlan műhelyekben,

melyeknek fény az oszlopuk

ikrás ezüstben fürdenek

a tarkaszárnyú kakaduk.

S midőn a hőség megreked

a száraz mandulák bogán,

villogva szöknek ők elő,

mint kék delej a szürke fán.

A füst leszáll a tó felé

és biztos rend szerint lapul

és gyűlni kezdnek a jelek.

A rét is lassan elfakul.

A vár lilára vál. Csipkés

fokán a gólyák tánca leng.

A hőség ingó áramán

az erdő kígyózva kereng.

És sorra hangot váltanak

a tornyok ércvirágai.

A láthatatlan szellemek

varázsát szinte hallani.

A földműves sietni kezd.

Halász a vízről partra köt.

Tűzszárnyú angyal villogat

a felhő-tölgyesek között.

A lába kagylókon ropog

a nádak érett zátonyán.

Kékcsőrű szárnyasok hada

süvöltve zeng a mandulán.

Sóhaj

Az ember megveszett.

Hát hozzátok futok,

mert a fák és erdők boldogok.

És boldogok az évszakok,

e szárnyas angyalok,

a testetlen jó alkotók…

Vegyetek társul engemet,

ki lassan rájövök,

jobb lenne elnyűni testemet

és mint a báb szárnyas lakója

szállni s keresni egy jobb hazát!

Nyissad ki Uram

egednek szirmos ajtaját.

Gyümölcsfáimhoz

Sűrű, fonódó ágbogok,

ti földből nőtt élő jelek,

ámulva nézem lombotok.

Tanítsátok kertészetek.

Tanítsátok, hogy mit üzen

a mélyen-hullámzó gyökér

és lombveréstek mit susog,

mert annyi sok titok kísért.

Tíz éve álltok itt, derék

jó társaim, szép karcsú fák,

s nem ismerlek még bennetek!

S míly óriási a világ…

Ne vessetek meg mégse, fák.

Bevallom, lám, mit sem tudok.

Fonódjatok az égbe szét.

Hullassátok rám titkotok,

hogy lomb, gyökér s a csillagok,

a föld, az ég testvér velem.

E rémítő ember-magányt,

jó fáim, tán így feledem.

Szenteknek és kocsmázóknak való

Ne lépj a hóra. Meglátják nyomod.

A kocsmában reád lel asszonyod,

s tanult malasztját rádlöttyentve mind,

addig siránkozik, míg hazavisz

s papoddal zengi: Bornál jobb a víz.

Ne lépj a földre hát. Inkább repülj.

Az égiekkel tisztán egyesülj,

de jól vigyázz, hogy meg ne fogjanak.

A hófehér erősebb, mint a bűn.

Megejt és elragad kegyetlenül.

Icarus a költőhöz

Ki nem az Égő Szárnyra épít,

szánandó szolga mind.

Építsd magadba hát az égnek

tündöklő sarkait.

Jeget díszítsél pálmaággal.

A fényt ébenbe áztasd.

Mély völgy fölött kötélhíd szálán

tanítsd repülni szárnyad.

Alattad égjen bár üvegből

éles cserép-patak,

altasd el dallal síró tested

és nyisd ki szárnyadat!

Mit sajnálsz? Az omló port talán?

Leszel még véle egy.

Hogy élsz, Ő hirdeti, a szárnyad

s a hűvös, ritka menny!

Ha ezt nem érted, ültessél fát,

vagy magról nagy tököt,

s vágj bölcs arcot, akár a majmok

a narancsok között.

Nem látod

Írsz arról, mi fűhöz, fához tapad.

Fejszével irtod önmagad

s nem látod azt, mi kép nélkül hajol

arcodba láthatatlanul.

Szemed vakabb, mint éjféli homály.

Testes világod borzadály.

Tüskéit tört sarkadban hordozod

s falnak viszed szép homlokod.

Ki rakja?

Millió szilánk villog a napba.

Tarajos hideg hálója tartja.

Szíved a rózsák északi kertje,

csilló tövissel száraik kiverve.

Sirályos délelőtt ragyog feletted,

habos baltádat mégis elvesztetted…

Körötted földi rend. Ó, de magadba

ki rakja szénádat égi kazalba?

Vibráló körök

1

Megdicsőülés

Ujjad kihűl. Tíz körmöd már jeges.

Érzed, a földön nincsen sok helyed.

Helyetted majd a tél villant csodát.

Mint angyalt viszi égre ceruzád.

2

Bokor alól

Így fekszem akkor is hanyatt.

Nem fenn, majd lent a fű alatt.

Mi kincsem volt, nem lesz velem.

Új honba száll az értelem.

Most zsenge pázsiton, hanyatt,

lesem az égi madarat

s a célt tudom, hát egyre megy

a fű alatt s a fű felett.

3

Őszi csoda

Remeg a fa. Villog az árnyék.

A foltos fűben tündérnyomok.

Toronylétrán üldögél az Isten

s remegnek lent a márványoszlopok.

A dékán látja s a dióverővel

a lombok árnyékába térdel

és kosarából a sok édes gyümölcs

az égre mosolyog, mint a bölcs.

4

Vágy

Kék acél s ezüst a levelek lapja.

Pengeti szárnyukat az ősz harangja.

Repülnének, szinte úgy lobognak.

Tündöklő szárnya nőtt a sok bokornak.

Repülnék levelek én is veletek.

Ezüst-világba szállnék emberek,

ahol a telt fény és a lég születnek.

s árnya sincs a lengő fellegeknek.

Tompa kín

Pókos teremben, por között

rendezgetem a könyveket.

Mint sivatag fáradt vándorát

egy sárga szellemkéz vezet.

Jobbját kinyújtja olykor és

ragyogni kezd a délibáb,

tűnt városoknak, isteneknek

keverve forró mosolyát.

Amott, mint tigris-villanás

futása nádak rácsain,

suhanva száll egy ismerős

s szívemben tompa kín

rezdít szét őszi bánatot,

amit csak foglyok értenek

a holddal-szőtt deres vasak

sakktáblás síkjai megett.

Ódon falak és néma rab.

Lágyan szitál a szürke por.

Kék forrás csorba oszlopán

kísért a ködszárnyú szobor.

Cigány Orpheus

1

Kisfaludy Sándor sümegi házánál

„Itt született, itt élt és itt halt meg”

házafalán hirdeti e tábla.

Fehér kéményén fekete angyal

s omló várfal hulldogál alája.

2

Kisfaludy Sándor borházára

Itt küszködött a halhatatlanságért.

Itt írta minden műveit.

Keressed hát a titkát kőbe, lombba!

Faggassad kihülő helyit.

Ott áll a kút. Hát nézz a hegy gyomrába!

Aztán kóstold a bor ízét.

Morzsoljad ujjad közt a föld göröngyét,

s párákkal idd a völgy vizét,

s meglásd, föltámad ő, ki rég halott már

a könyvben és a földbe lent,

a fából, borból, ritka mandulából

mint holdsugár e földre leng.

3

„Kesergő-szerelem”

Ám keseregtél, mert gazdag volt és te szegényke

s lám az arany nem akarta Apollót észre se venni.

Ám te derékmód verted a lantot érte kesergőn

s lám, elolvada ő s aranyozta neved ragyogóra.

4

„Boldog-szerelem”

Rózáért epekedtél, hát megkaptad a földön,

s még a derék szép második asszony után is a jámbor

földi hatalmak melléd fektették ama Rózát.

5

Padányi Biró Márton dicsérete

Szerette ő a könyvet és a szépet

s mit álmodott, szerette készen.

Fölmérte hát e tündéri vidéket

s kastélyt emelt a szögletében.

Nagy kastélyt, szobrokkal, barokk orommal.

Ötven szobát tündéri fénnyel.

Mély pincéit töltette jó borokkal,

a freskón most sarokban térdel.

Ilyen a Márton püspök nyári háza.

Öleli park és édes illat

s a koldulóbarátok szép falára

fölírják jámbor vágyainkat.

Egy költő kőasztalánál

Üres a kő. Nézd, rajta semmi nyom…

Köre fáradtan önrévébe fut.

Asztalt mintáz… És hallgat a torony…

Hogy merre jár, nem jelzi semmi nyom.

Elengedte küszöb, tető s az ágy.

Korsója még locsog, de csak badar

mesét s így egyre nő a nagy talány

s még jobban ködbe vész a messzi part…

Hálátlan tárgyak és csigás kövek,

ti is temetni tudtok csak csupán?

Hát hol a jel s a borsodzó szöveg,

mely elrepít a nagy titok után?

Mondd, merre leng tündöklő szelleme?

Mutasd meg lomb a bimbózó kaput,

honnan szárnyalva zúg a nagy zene…

Vagy síron át visz oda csak az út?

Fürtös csigákkal alvó szürke hát,

évmilliókat rejtő vak köved

mikor zengi a nagy titok dalát,

megzengetvén a csigás kürtöket?

És hol a bérc, amely kihirdeti

– miként az angyal teszi egykoron –,

hogy még véresen lássuk meg színét

a honnak, mely túlnőtt a csontokon…

Vagy így jobb tán? Kövek, tárgyak között

lapulni vakon, mint a kőbogár?…

A nagy titok páncélba öltözött!

Nyakunkba ült s mellünkre lóg a zár.

Reggel

1

A kút zörög és messze egy vonat

nyögdel a nádas rét párás ölén.

Álmos hajóslegények ébredeznek.

Szúnyog harcol a sűrű tej fölén.

Így indul el a nap a fák fölött.

Mint kék olaj, úgy ömlik szerteszét

és ember, állat és a földi tárgyak

fölisszák és indulnak, mint a gép.

Kotyognak, bőgnek, aztán csendesen,

úgy dél felé eldőlnek, mint a zsák.

Kiizzadva alig várják az alkonyt,

mikor megveti ágyát a világ.

2

Ereszd el lomb a párát. A nap már fent ragyog.

Feküdtél véle eddig. Nyissad ki ablakod.

Szép fürge szeretődet esengi már az ég.

Eresszétek hát lombok. Ragyog a tág vidék.

Alkonyi, reggeli dalok

1

Ne vedd kezedbe ceruzád,

hisz nincs mit mondanod.

Nyugodjál csendesen bele,

az angyal itt hagyott.

Térj hát álomra, mint a gaz,

vagy mint a kardvirág.

Dalod nélkül még szebb

az éjbe-szunnyadó világ…

Mi lenne, hogyha reggel

úgy kelnél fel, akár a lomb.

Vidám madársereggel!

Szunnyadj szívem, ne légy bolond.

2

A zsályaszínű éjszakában

lehullt egy olajzöld dió.

Szegényebb lett a nyár.

Győzött a törvény mély varázsa

a szellős gravitáció…

3

Ólom a nappal és bársony az éj.

A reggel tűzpiros taréj.

A ház csupa gond. Az út csupa fény.

Feszítsd ki szárnyad és ne félj.

Ars poetica

Szavak mögött bujkáló való

Téged kutatlak, ki vagy mindenható.

Ki, nem lendülsz, de pusztulva, örök vértben ülsz

és székből és kőből, mint cigány hegedülsz.

Téged megfogni mérem hálóim sorát,

szent oltás frigyébe fogva valót és ideát.

Lesd el

Törd szét az almát.

Számold meg magjait.

Lesd el tudását,

mely fákat alakít.

Lombozd fel sorsod

és meg ne hajtsd fejed.

Keresd a rózsát

gyűrt csontjaid megett.

Dörzsöld mozsárba.

A villanó ideg

fordított tájról

küldött üzenet.

Új-fészek fecske

sem tudja hova száll.

Forgó föld malma

telt fényeket szitál.

Gömbölyű tóba hull

s a csillagos iszap

ragyog az álmok

mély árkaiban.

Zümmögve száll

A nyárfák, mint zöldcsuhás barátok,

körülállják a tóparti kertet.

Lombjuk közt a hegyközségbe látok

s a kápolnán sejtem a keresztet.

Balról a pékség dolgozik serényen.

A péklegény, mint hófehér lovag,

karcsú dárdával megjelen az égen.

A sok szegény mosolyog boldogan.

Meghitt melegség fut a kerten át.

Egyenest a kápolnához tipeg.

Serényen hajlik egy magas barát

s a pántos ajtót nyitja sebtiben.

Az égi és a földi tűz varázsa

dagasztja fák és emberek szivét.

Zümmögve száll a pék meleg lapátja,

beöltve titkuk szárnyas kenyerét.

Zöld sás a könyvbe

Zöld sás a könyvbe.

Kék fény a vízre.

Fehéren villog

a felhők inge.

Kimosták selymüket.

Szárítja lenge hő.

Csontot aszalgat

lent a temető.

Az ég is alakul.

Omlik és reped.

A fonnyadó csontot

mért nem irigyeled?

Porrá vál s elrepül,

akár a kócsag.

Halász nem köti

hálóján úszónak.

Zöld sás a könyvbe…

– Itt hagytad abba? –

Csillog a mély víz

iratlan habja.

Egy vers előtt

Egy vers előtt térdeltem én.

Több volt, mint vers. Sugárzó költemény

tündöklött ujjamon és szívemet

emelte, mint a nap a felleget.

– Ki írta?… Nem tudom… Lehet

csak angyalszárny játszott velem.

Magam térdeltem – jól emlékezem –,

akár a búcsúsok a kegyhelyen…

Dél volt. Sugárzó, fülledt, nyári dél.

Az ágakon aludt a sok levél

s e fényes, éber kábulat

úgy fénylett, mint a sárga égi lant.

S éreztem szárnya hűs szelét:

De hát, ki írta azt a költeményt?

Vonzod és veted

Jégtollú fákról kristály zuhatag…

Habjában csipkés pávák alszanak.

Horgolt erdőket penget az ablak,

szebb tájat nem szőhetsz magadnak.

Szakadék fölhasadt magánya

mered az egynek-vélt világra.

Kétoldalt zsongó, dermedt fürtöket

ringat a fagyott ablaküveg.

Mint a halász, zöld jégpáncél alatt,

lesheted innen világodat.

Merőleges és éles vetület

szórja rád a mennyei tüzeket.

Fényüket vonzod és veted magasba.

Előtted röpköd szivárványszín labda.

Kapkodja szemét a körtefa ága,

mint ütő vág a fejsze utána.

E sarki álom szeme te lennél?

Jobban tennéd, ha reálehelnél

s omló könnyét öledbe fognád

és elringatnád a mosolyodnál.

Hajnal felé

Hajnal felé a tárgyak,

akár az emberek,

megúnván a tér nyügét,

nyújtózni kezdenek.

Midőn a hold a nappal

cserélve, némán váltanak,

e furcsaötvű fényben

nőnek a fák, tavak.

A hasznos dolgokon át

mély, furcsa lomb ragyog.

Gyalúk és vésők szelleme

ezüstszín dalba fog.

A régi mesterekről

dalol a zöld kötény

s a gyöngyhabos juharfán

kihajt a költemény.

A sok fogástól fényes

kerek szekrényszegek

az ötvösről mesélnek

vidám történetet,

midőn a püspökúrtól

huszonötöt kapott,

csenvén a szent-keresztről

egy szép gyémántbabot.

S kinyúl a vár is, mint a

romból kinő a gyom,

s e furcsaötvű fényben

táncol a hegyorom.

A tündér levegőben

repked egy cin-madár.

Ezüst szárnyában élet

és ide-odaszáll.

Angyali követ

Narancsszín pálcákkal bókol a reggel.

Mézsárga lüktető lapok

suhannak át a zsaluk résein.

Hozzák a pirkadó napot.

Hozzák a gágogást s a mély lilákat

a vén falon átsikló szürke szárnyak,

melyeknek mása néma gyorsan

suhog a tündöklő magosban.

Az ablak jégvirágos mezejében

sétál egy könnycsepp álmatag.

Megbillen, felgyűl, aztán fürge lábbal

elindul. Sírva megakad

ép ujjamon s mint angyali követ

megilleti ajkával gyűrűmet.

Odébb a boglya dombja mozdul.

Zarándok kél a fűszálakból.

Fakutyán, fényben

Egy gitárnyakú, nagy barát

repült a malmos völgyön át,

mezítlen lábbal, hosszú karral.

Olyan volt, mint kopasztott angyal.

A dermedt láb aranyló bolyhai

csillogtak, mint a kis-kacsák

pihétől sárga könnyű tollai.

S kezében volt a száraz ág,

amelyre mint a vadgalamb

leszállhatott – ha kedve hozta volna –,

de ő csak szállt az égi porba.

A nagy kerék alatt a molnár

a pengő égre bámult.

Szeme kiállt a koponyából.

Piros száján a mosolya

világított, akár a réten

a sás szokott a nádból,

mikor a könnyű nyárfacsónak

kendert szállít a békés tónak…

Lángolt a rendház méhese

s a fényes jégcsapokra szállt

tizenkét zümmögő család.

A kis patak eloldta íjját,

megeredt s a kéklő nagy garat

őrölni kezdte lassan a havat.

A jégen át siklottam épp borért…

Ilyen volt s az volt ám a tél!

– Ki látott engem? –

Se föld, se víz alattam.

Akár a fény, akként suhantam.

Naiv csoda

Csillog a fehér hó,

szalad a kék árnyék,

mint ősz fürtök között

kékeres halánték.

Megremeg a nyírfa

a holdat elérve,

szálas hálójában

vergődik már fénye.

Mint kis ezüst keszeg

akit égre húztak,

a tündöklő jégről

úgy látom a holdat.

Kifagyott szemében

az elhagyott világ,

úgy tükrözik mint a

lila koráll-virág.

A barátok háza

megfordult tornyával

leng egy félszigeten

hófehér ostyában.

Az egyik nyirfaág,

mint öreg pap karja,

reszkető ujjával

a magasba tartja.

Nézik a barátok

halat és a hálót,

a vesszők közt fénylő

csillogó világot

s beírják könyvükbe

mint tündöklő csodát,

a holdat hálózó

kis nyírfa koronát.

Jákob létráján

Teli gyomorral nézed a tavaszt.

A bajszodon vörösbor illata.

Fölötted Flóra fényes szárnya zúg

s öléből ím, lehullt egy almafa.

Mint nagy csokor zizzenve áll a földbe!

Álmodva dőlsz a könyöködre…

Piros tűz ég a zöld vetés között.

Az égen hófehér sirálycsapat

kutatja lent, az elöntött mezőn

a fű között villámló csíkhalat.

Furcsán alant köröz az Égi Ábra.

Ráléphetsz fogas grádicsára.

A tücsök és a kovács^*

Az asszony kint ült és vidáman

épp pontyot pikkelyezgetett.

Szívében tán gyöngyházszín álom

derűje reszketett,

akár a gazdag tó,

a nagy anya

és szólt a kis tücsök,

az alkony angyala:

– Nézzél fel néném. Itt megy ő,

ki oly sudár, mint a fenyő

és anélkül, hogy fejét lehajtaná,

befér a műhelyünk alá…

A kormos nagy kovács

letette pintjét.

A vályúhoz szaladt

és kérte ingét.

És sejti jól, hogy itt a vendég,

aki az üllőknek felel

s a görbe, vén tőkék alatt

a mézzel áttelel.

A tó a hegytől elvált.

A hegy kitárta szárnyát

s mint nagy, kékszárnyú lepke

leült a csillagfényű kertbe.

Vízparti kínlódás

A Rókarántó sűrű fényben ül

és szép neve mögött a kép

a hőségtől nagy fáradtan elül

s a dombok árnyékába lép.

A fák, az öblök, pincék alszanak,

szétrezdül minden ép keret.

Szőlőre is lusták a darazsak.

Vibrál a földi szerkezet.

Nagy kék kemence most az égi gömb.

Szikrázó szalma bent a nád.

A felhők füstként úsznak odafönt

és árnyékuk, mint pernye száll.

A nád között kínlódom egyre

s kérdem: Szerencse, mért kerülsz?

Napszárnyú ponty, tüskés sügérke,

mely tündér óv, hogy horgom elkerüld?

A kék csigák vagy nádak szelleme,

kik itt köröttem lengenek?…

Oly árva, lám, a földnek embere,

mint akit kútba ejtenek!

Ragyogó fényben is sötét falak

és titkok kriptájában ül.

Nem érti a rügyet, a fát, halat

s fölötte sóvár csillag hegedül …

Tollam, úgy leng a zöld habon, akár

kis felhő méretlen egen

s amíg izzasztva ver a tűzmadár,

rémült borsódzás jár a testemen.

Szemében és agyában bízhat-e?

S mit ér a lét, ha semmit meg nem ért?

A sok vonzás varázs-hegye

űzi s a hit pótol a semmiért?

A testek és a lelkek álmait,

a csillagszárnyú távolok

zúgó honát ki nyitja ki?

S nagy ég, szívünkben ki dobog?…

Honnan, hová? – s a szürke értelem –

oly néma, mint e nád öle,

hol reggel óta a halat lesem

a tó és szívem csöndjibe.

Hiába fortély és a jó zsineg.

Hiába épp a böjti nap.

Fullasztó súlya nyom a semminek,

mit horgomra a víz tündére csalt…

Nem lesz ebéd!… Hát verj csak napsugár!

Ragyogd át minden porcikám!

Fényed hadd gyűjtsem, mint a tág határ

szedi az égnek áramát.

A lámpa tán majd élesen kigyúl,

mint jelző fény fehér hajón,

mikor pálmás és messze útra fut

merész vágyaktól biztatón…

Házam, világom, hazám^*

1

Így élek

Házam, világom nagyon egyszerű.

Kies határán hársfalomb legyezget.

A kis szobában barnaszín derű

s a zűrzavarban én lelek csak rendet.

Itt hálók, horgok, amott botok,

nagy szalmakalpagok és hátizsákok,

melyekben dinnyét vagy halat hozok,

ha vízparton vagy hegybe botorkálok.

Olyan magányos, elhagyott sziget,

hova hidat csupán a lélek hajthat.

Nem futnak hozzá hajók és sinek

s a kóbor lélek mégis egyre szaggat.

Pedig mi szükség, lassan összeszedtem,

a formás és a lelkes tárgyakat,

hogy bölcs legyen az élet körülöttem

a roppantsúlyú csillagok alatt.

Lám itt a puska, nyél s a többiek,

a hordó és vödör, a bornak, víznek

s ha szólítom, mind kezemhez siet,

kik udvaron s a ház körül pihennek.

Így élek bátor társaimmal én.

S szép Március, mondd, mit hoztál nekem?

Ülök magányom sziklaperemén,

mint tört csupor villámló fergetegben.

2

Aranyszakasztó! dunatáj!

Békét és csöndet álmodunk,

mert béke itt sosem lehet!

Tág rónánk, dombunk, völgy s a bérc

több kincset rejt, mint dús kelet.

Ki jóllakott, megéhezik,

szétnézve asztalunk körül.

Hát még az éhes sok magyar,

ha egyszer nyílként fölröpül!

Mint áldott sziklaölbe, ha

bedobnak tarka sok hadat,

úgy zsonganak a népeink

a nádak közt, fenyők alatt.

Aranyszakasztó! Dunatáj!

Hazám, dús föld, mi lesz veled?

Úgy zúg öledben a világ,

mint hajdan pannon tengered!

Figyelmeztető^*

Régen írtam verset.

Nem állt szívemre, számra.

Egyre rágondoltam,

a leskelő halálra.

Mert az ember gyáva,

és igen tehetetlen.

Eldobná parancsát

és futna már veszetten.

De lám, az angyalkéz,

mint titkos vesszőjű ág,

csendes suhintással

megint a szívemre vág.

– Állj helyedre újra!

Légy bátor, mint a tárgyak.

Légy jel és légy szava

a megkínzott világnak.

Mi mulandó, vesd meg!

Gyűrd le undorod s kezed.

Hirdesd, mit tőled vár

az örök emlékezet.

Mit tőled vár a sziv.

Vérző hazád s az ember.

A nyári lomb alá

havat fú már december.

Nyugtalan éj

Falunk kutyáit hallgatom.

Kínjuk átzeng az ablakon.

Nyugtalan lelkük úgy üvölt,

hogy hosszan fölsír rá a völgy.

Valaki járkál a határban,

ki nem nyughat a halálban.

Vagy tán lehet, maga az élet

most keres magának fészket?

Nyugtalan éj, fekete társam,

nagyok vagyunk a hallgatásban…

Holnapra új fény ragyog föl,

csak a mi álmunk nem kel föl.

Ki látott?^*

Ki látott már ilyen tavaszt?

Ma jött a harmadik csapás.

Vastag iszap a föld s a hegy

víztépte csupa forradás.

Kútunkban csak békákat látok.

A berken kintrekedt a csorda.

A kápolnák közt őzgidát

láttam, a szennyes víz sodorta.

És hallottam két kisleányt,

zokogtak: Nincsen gyöngyvirág.

Mihályt, a sekrestyést levágta

egy égből hullott vasszilánk.

Ki hozta ránk e rút tavaszt?

És mit jelent az új csoda?

A zöld gerle-kalit fölött

pirosat nyílt az almafa.

Mint pipafüst^*

Egy szippantás dohány,

egy maroknyi krumpli?…

Az életet szebb lenne

bizony átaludni.

Tömzsi diók alatt

aludni csendesen,

mint a dongák között

jó bor a vén hegyen.

Szökni, mint pipafüst

odvasfogú szájból.

Köpés nélkül szökni

az odvas világból.

Egy alkalmi népvezérre^*

– Mentsük a hont? – hát vedd botod!

Ismerd meg úgy, mint abroszod,

melyet eléd terít anyád,

takarva házad asztalát.

De jól vigyázz, mert útjaink

a sárba süppesztnek nyakig.

Még jó, ha szájadig nem ér

a szenny, te fölkent népvezér.

Mert kávé mellől könnyű ám

borongani a dúlt hazán.

De jer, hogy fulladjon szavad,

s hevítse igaz indulat.

A trágyadomb eléri, nézd,

a dőlt kút kristályos vizét.

Szemérmedet nem rejti el,

ha bújsz, a tákolt nádlepel.

Az ég is rajtad mosolyog,

a tető oly ritkán fonott.

Ez csak házvég, de add kezed!

Ismerd meg végre népedet.

És lépj konyhája gőzibe,

hol rongyát, étkét főzi be.

A gőz s a bűz fonnyadt egét

itasd szívedbe, mint igét.

S ha szólsz, mint vad apostolok,

úgy ostorozd végig honod

dicső törvényhozóit és

szavad aprítson, mint a kés.

Mert nem törvény, de tett kell már,

mint gát ha törni kész az ár.

Eképp segítsen – nem szavad –

szíved, kezed, ha van szabad!

A kakuk-madárhoz^*

Vörösmarty Mihály emlékének

Vidám hegy kedves pásztora

hiába szólogatsz, kakuk-madár.

A hegy sem az, a bor sem az!

Alig múlt tavasz, alig itt a nyár,

szívemben mégis tél havaz.

Szájamban keserű a bor.

A nyelvemen alig lelek szavat.

Szép tájunk, mint a temetőt,

úgy nézem már s a váras ormokat,

mint márványkőt a sír előtt.

Föltépte keblét ég s a föld!

S hiába átkozza már magzatát,

mint rongy cseléd, ki józanul.

Izzadt kínjában szétfő a világ

s az ember milliója hull.

Eszét az égtől bűnre kapta.

Bor, pint elő! Zengj öblös pincemély!

Mióta világ a világ

béke nem volt, csak lüktető fekély.

A béke mákony, mákvirág.

Az ölj az egyetlen szabály!

És hősök mind a gladiátorok!

Az emberiség úgy rohan,

mint éhes farkas, bömbölő torok,

egymást zabálva boldogan.

Homlok, mely tiszta és fehér,

ábránd, akár a hattyú-dal-mese.

Az élet prés! Jer sűrű bor…

Ringass!… Tán holnap értünk nyúl keze

és falhoz vág, mint tört csuport.

Sötét csapszék e rongy teke!

Veszett híre, a nagy történelem,

mint sanda mészároslegény,

arany sisakban áll a szent-hegyen

s szemében örvénylik a kéj.

Ne reszkess mégse kék honom.

Szelídke bárány, fehér pincehely.

Utunk bár vak kéz rendeli,

de szállunk még, mint cseppnyi hópehely.

A szél még szívünk emeli!

Szeress hát tünde pincehely.

Te vagy a mentsvár és a zöld sziget.

Míg kínban fetreng a világ,

te tartod bennünk még a jó hitet,

hogy Istenünk a földre lát.

Üres hordóink kongjatok!

Más nincs harang, mely égig szólana…

Elfordult, háttal ül az úr,

mint magzatán csömörlött bús anya

és néma, mint késvágta húr,

mert gyermekéből nézd, mi lett?

Öl, rombol, kit képére alkotott.

Szennybe vágta a tíz szabályt!

Őrjöngve éget tornyot, kis zugot.

Kereszt helyett jelvénye bárd…

Kakuk, vidám hegy pásztora,

gazdátlan nyáj kér, válaszolj neki:

– Hány évig tart az őrület?

Véres szénáját meddig legeli?

Felelj, ég áldja meg szíved.

Felelj, kakuk! Te égbe látsz!

A népiért kínoz, ki szólogat.

Hűs lombok, titkok mestere,

űzd el rólunk a gyűlő poklokat.

Légy házunk védőszelleme!

Magyarok^*

Vidám hegedű szól a fák alatt

és hallgatja a sok legény.

Arcukat jóságosra keni át

a csendes vasárnapi fény.

Tanyák, lovak és apró gyermekek

forognak bús szemük előtt

s a gépek oldalán ragyogni látják

a messzi, csordás legelőt.

Bent bőg a rádió s a bamba drót

parancsra vár, míg idekint

édes, dohányos álmokat pödörnek,

feledve minden földi kínt.

Így füstölögnek és ekképp mulatnak

a feszes szolgálat alatt,

idézgetvén a lányok derekát

s a trágyagőzös falvakat.

Csak üldögélnek tehetetlenül

s mint foszló, meleg gombolyag,

a földjeik felé úgy omlik róluk

a tisztafodrú gondolat.

Szemükben tág ugar, beteg csikó,

aztán langyos patak terül.

Tudják, a földön kint rohad a krumpli,

mint átlőtt test, ha földre dűl.

A minden-mindegy arcukon legel, de

mint zsarnok gépben a kerék

és kar, úgy ugranak, ha bőg a jel

s értük könnyez a szép vidék…

Az erdők, fák s a vakoló-homok

siratja jó, dolgos kezük,

amint a szántón hajrázva rohan

szép barnaképű ezredük.

Csupán a tárgyak

Minden dohány és minden földi mák

kevés lenne már énnekem,

hogy szebb legyen köröttem a világ

és kedvesebb az énekem.

Csupán a tárgyak még, akik segítenek.

Arcukban bánat, szeretet.

A réseikből villogó jelek

libbentik arrébb kedvemet.

Ti jöjjetek körém. Igaz szívet

csupán már bennetek lelek.

A többire, mi szükség és minek

is tartják még az istenek?

Kék szárnyat ölt^*

Lassan már itthon senki sem marad.

Maholnap én is zsávolyban leszek.

Hírünk kizengi majd a kék harang

és emlékünk a vén, kis emberek

idézgetik a műhelyek előtt.

S ahol oly csendes most a fújtató,

a rossz kovács híre is égre nő

és tetteit dicséri mind a szó.

– A csőszünk is derék volt, emberek, –

és bólogatnak rá a szilvafák.

Ezüst fényt oldanak a fellegek

és egyre szépül, tisztul a világ.

A zöld torony s a széthullt vár alatt

kék szárnyat ölt a bánat és a bú

s a rosszcsontokba, aki megmarad,

emberszívet farag a háború.

Hamvas világ

Hamvas világ… Sárgával tarkitott

lombok közt selymes ég rezeg.

Fogyó szeptember illó képein

tűnő népem arcodra ismerek.

Mint szilvafák, szedés előtt, maguk

megadva és bátortalan,

úgy állsz elnyúló ággal kertjeid

földjén is árván s hontalan.

Mint őszi táj, amelynek partja nincs

s elissza hamvastestű fény,

ős bánatoddal akként vérzel el

jobb sorsod rosszul választott helyén.

Illanva tűnsz… Im, fénnyel tarkított

lombod közt ezüst szál zizeg

s érett gyümölcsök cukros gyöngyeit

majszolják rólad mohó istenek.

Kakuk-szomorító^*

Kakuk, ne szólogasd a nyárt,

a zöld berket, a lombok mélyeit.

Szemembe tán még könny szökik

s megátkozom koromnak híveit.

Légy néma, mint a puha kő,

melyből hangot pöröly sem csal elő.

Kakuk, ne szólogasd, mi szép.

Bádoggal fedd az emberek szívét.

Légy néma és olyan süket,

miként az ég s maga a földanya,

ki kárörömmel nézi már,

mint pusztul átkos méhe magzata.

Kakuk madár, keress hazát

más csillagon. Kerüld a földi fát.

Repülj! Gyökere vért eszik,

és átkot szív. A földje mérges szik,

kígyó-verem s mi róla nő

sziszeg a lomb, virág, a szén, a gép!

Mint sátánfej forog a Föld!

Kakuk, zöld erdőd csak mesékbe szép…

Somogyi búcsú^*

Körhinta kell most a magyarnak.

Hajtsátok hát vígan a hintát!

Bóduló fejjel forogjuk végig

a búcsún a hinta-palintát.

Harsogjon a réz és a dobszó!

Cigányasszony! Verjed az üstöt!

Golyvásnyakú fekete legény

recsegtesd rogyásig a kürtöt.

Hogyha billeg, billegjen hát jobban

lábunk alatt a veszett határ.

Nem is a földön, az égbe szállunk.

Repülünk, mint a részeg madár.

Tarka huszárok élén a bábos

rúgja ám a csillagok porát.

Véres szemével nézi a banda

a mézlovak veszett rohamát.

Örvénylő poruk rántja a tornyot.

Harangkötél rántja a papot.

Öreg Mári néni nyargalja ám

a sínről-ugrott durrogó bakot.

Ki nem kell az égnek, rajta most.

Akad még bőven somogyi bicska.

Sokan vagyunk még! Rajta legények!

Az a legény, ki elsőnek nyitja.

Vér nélkül mely szent látott még búcsút?

Hal nélkül meg ki látott tavat?

Hét határ hadd zengje hírünk.

Rajta Berci! Hajrá daganat!

Könnyítés kell most a magyarnak.

Hajtsátok hát vígan a hintát!

Bóduló fejjel forogjuk végig

a búcsún a hinta-palintát.

Utolsó pohár^*

Úgy jó a méreg, ha sűrű…

A barna füst, a mákony

áldott az agyban és szemen.

Így nézz körül e tájon.

Legszutykosabb pipádra gyújts,

a legsűrűbb bagódra.

Szívjad gyomrodra parazsát.

Így nézzél otthonodra.

A szilvafádból rakj tüzet,

hogy ágat se találjál.

Parázsra vessed köteled.

Így járj körül a háznál.

A kancsóidat öntsd tele,

ha nincs bor, gálickővel,

így kékítsed föl rút eged,

játszván e vad idővel.

Ha nincsen, most szerezz, nohát!

hogy sistergő agyadba

zengjen, mint őrült bőgőszó

a híres kocabanda.

Úgy jó, ha kocsma most a fej.

Ne értse, mit zokog az ész.

Úgy álljon, mint a süllyedő

hajón a részeg tengerész.

A szentektől se várj csodát

s nehogy szólítsad néped.

Lefejti legszebb gombjaid.

Jobb társad az enyészet.

A borba süllyesszed fejed,

mint vödröt ágas géme.

Tört délibáb öléről nézd,

mit végeztek az égbe.

Úgy jó a méreg, ha sűrű.

Égesse szénné a hited.

Ki látta ezt, az tudja jól,

számunkra nincs reménysziget.

És nincsen nép és nincs haza.

Évszázados önzés bűne

lerázta, mint a gyenge szél

szilvát leráz a zöld fűbe.

Kéken, így fekszünk és lilán.

Fejfául szúrd pipádat

s nagyálmú füsttel írd fölé

e szertemálló tájat.

Országúton^*

1

A kastély áll még odafönt.

Előtte bukszus és platán.

Mint sárga ó-arany ragyog

a nap cirádás homlokán.

Alatta, lent a nagy falu

ezer kéménnyel gőzölög,

s kínjában most idézgeti

népe a tűnő örömöt.

S a kín, mint handzsár vashegye

a múltat egyre bontja és

alóla újra kél a múlt,

az átöröklött szenvedés.

Várárkok pállott mocsara

s a sok nyomor izzadt bűze

orrunkba, torkunkba ragad,

mint kádra rossz bor seprűje.

Mint csörgőtalpú, tank-motor,

úgy gázol rajtunk át a hét.

Egy jó napért eladnánk már

az életünk szebbik felét.

2

Hej! fonyódi vár, emeld föl

berekbe-hullt öreg fejed!

Nézzed végig e nagy futást,

kiűzött, bugyros népedet.

A fűzfák közt anyám szalad.

Karján kosár. Kezében bot.

Amott a pék, pap és a ló

mellé van, ki üszőt fogott.

Mint gólyafészek téli fán,

olyan üres már a falu

s a nádból ősi ösztönök

titkát ringatja ki a háború.

3

Hej-haj! fonyódi vár, szobám

olyan üres, hogy bátran vehetem

hasonlatnak hozzád hazám,

szegény, ki sorsod útját keresem.

Tört ajtó és csupasz falak.

Amott egy félig-telt, szennyes pohár.

Bár méreg lenne benne most,

most oly vígan fölhajtanám.

A tűzhely szétvert vascsikó.

A szent láng innen hova vándorolt?

Véres padlónkra fú a hó

s mint mérges fű, gyökért ereszt a folt.

Gyökért ereszt és szívemet

a vad burján tüskéje elfedi

és minden dobbanás megett

tövét új vércseppel öntözgeti.

4

Hej! fonyódi hegy, széles berek,

van-e még neked rejteked?

Tatárvár, szállás és a sok sziget

ott ring-e még a láp felett?

Mint hajdanán, fogadd be néped

bivalyfullasztó, barna láp.

Csikásztanyáid zsúpjai alatt

elülni készül a család.

Elülni készül, jaj! de most hová?

Jégsíptól zeng a nádsövény

s a téli szél, mint haltépő madár

ott őrjöng cirmos üstökén.

Egy csatatér árnyékából^*

Ez a reggel olyan bánatos.

A hó csipkéje egy latyak.

A nyírek és füzek ágában

szomorú képek alszanak.

Az udvar oly kihalt s az égből

a kedves áram deleje

elillant, mint a tört üvegből

a szesz bódító ereje.

S ha jő is, itt nem fog tavaszba

az ág s a szétperdült magok

nem szöknek illatos ruhába

köszönteni a víg napot.

Hiába állsz majd hegedűddel

a kékárnyas erdők alatt.

Nem ismernek vidám dalodra

a visszatérő madarak.

És nem lelik a fát s a házat,

melyen ott állt a tört kerék,

ahol a forgandó küllőkön

kikölt vagy harminc nemzedék.

Fekete és fehér jelekkel

a gólyák úgy keringenek,

mint dúlt honára megtért hadnép,

mely dühvel veri az eget:

– Hol vannak hát a házaink? – és

a kócsag tudja csak csupán.

Háromszáz év tudása fénylik

ezüst vértjének oldalán.

– Itt Kéka állt, tömör toronnyal. –

Most róla sóhajt a kökény,

idézve keserű bogyókkal

sorsát, mit kékre szítt a fény.

– És ingóláp lett Ács és Sári. –

A hajdani fonott falak

ott sóhajtoznak, mint a békák

a kócsag lábai alatt.

Ezüst madár, most nézz miránk is!

Ne hajtogasd a múlt szavát.

Tíz egymást szólító faludból,

megint tíz üres néz reád.

És Baglyason, fönt egyre tart még,

még zeng a marcali csata.

Nem borától, ámde drága vértől

piroslik kék berked tava.

Repülj hát innen nádi tündér.

E táj már nem a te hazád.

Ezüst testednek rakjál máshol,

tavasz-vidéken szép tanyát.

Ajánlás

Kócsag, ha egykor visszatérnél,

féllábra állva, szállj ide.

Aszott pusztában ezüst kútként

legyél e tűnt világ jele.

Való és ábránd^*

Minékünk nem volt gyarmatunk.

Hazánk is alig. Ámde vármegyénk

elérte mind a kék eget

s a hon helyett ölelt egy vad vidék.

Az öntudat kanászi volt.

Mit más bejárt, mi álmodtuk csupán.

Csacsin kocogtunk hegyesen

a nagy hajók bölcs vásznai után.

Egy hajdúbot, vagy díszsüveg

nagyobb volt nálunk, mint az öt világ.

Lenéztünk tengert és zsidót

s nyafogva ettük meg a datolyát.

Ültünk kopott szobák ölén.

Dicsértük azt, ki húsz fürjet lelőtt:

– Derék fiú, ily óriás

munkát ki látott kora délelőtt? –

Ki már megúnva önmagát,

más néphez mérte sorsunk és agyát,

füstölve így szóltunk neki:

– Hagyjuk pajtás a filozófiát.

Nem volt minékünk gyarmatunk.

Hazánk is alig, ámde vármegyénk

vagy hatvanhárom kiskirály

tündöklő hírét hordta szerteszét.

És volt egünk. Külön egünk!

De alig volt pár igaz ideánk.

Még jó, hogy voltak angyalok,

kik hárfadallal vigyáztak reánk.

A jók s a nép lesték e dalt.

Szívükben tágult, nőtt egy szebb világ.

Harminc pásztor, harminc huszár

hozta és vállukon hajlott az ág.

Hozták akár a baldahint.

Alatta szentség volt a becsület

és virradt minden emberarc,

mint nap, ha kél, s lapult a szürkület.

Így élek már

Ma már van házam és van ágyam is.

Ehetem reggel, délben, este.

A sok hányódó nap után megint

az ágyúszó altat heverve.

A szalmánál, bizony, csak jobb az ágy

s a téli hónál jobb a párna.

Szétdúlt házából aki menekül,

az életet de másképp látja.

Elég már néki krumpli és kenyér

és néha egy-egy csendes reggel.

Örül, ha békén vághatja fáját

s kibékül éggel, emberekkel.

Ily bölccsé érlelt, lám, a háború!

És lassan egy szál ingre kopva,

reszketve állok, mint az angyal áll

az égi csillagos kapukba.

Hogy hittem én^*

Mindenki szorgos és aszal.

A szilvafára úgy ügyel

a nénike, mint hű kuvasz.

Szemében éber fény tüze.

Szidja a hangyát, kukacot

és sebtiben ugrik, hajol,

ha néha egy vidám madár

lerúg egy szilvát valahol.

A kis edények nagy kora

üvölt a falun, városon.

Az éhség tüzes angyala

serkentve áll az asztalon.

Az ég sem hallott még ilyent.

Tyúkért, libáért száll a szó

s beteg gidáért könyörög

az esti csendes harangszó.

A szegénység becsülete,

mint bicsaklott láb, úgy dagad.

Nem olyan szégyen már a nincs

a nagy-portás tetők alatt.

A tóra jár a hentes is.

Fehér húst mér a lápi rét.

Fészket kutat a nád között

a felserkent szegény vidék.

S az ember mégse közelebb,

egymástól távolabbra jut.

Jánost most csapja be a Pál:

– Nem arra visz, komám, az út.

Amarra, ott a fűz felé.

Ott fészkel ám a sok kacsa… –

Hazugra rántja a szavát

a nagy család üres hasa…

Egykor de másképp hittem én

a szegénység derűs honát.

Bizony másképp mesélte ezt

Ferenc páter, a szent barát.

S hogy hittem én a büszke tant!

És hirdettem, hogy általa

a földre jön a hamvas ég.

Fölénk hajol, mint szilvafa.

Ma már tudom, az angyal fönt

s a földön csak ember lakik.

A kettő közt nagy óceán

s kevés hozzá a kis ladik.

Még árvább

Deres a kancsó és fehér a fal.

Kövéről fényes jel az égre int.

A padra gyertyás árnyak hajlanak

s az ablakon galambok szárnya ring.

Jellel és lánggal terhes a világ.

Nézem az oltár dermedt Jézusát.

Ollóval vágott szalmákon remeg.

Körötte színes, apró Betlehem.

S mint hóba-ejtett déli idegen

fagyott arcával sír a szerecsen.

Alattuk, mélyen, tizenkét halász

– akár a régi, nagy apostolok –

merész reménnyel most a jégre szállt,

s nem is láthatják már a templomot…

A plébános kinyitva könyveit,

a hét-halas csodán elmélkedik…

A betlehemi bánatos teve,

remegve néz le Jézus testire

s e dermedt magyar bibliai kép,

még árvább, mint a haldokló vidék.

Iskolám falára^*

Az iskolát most látom nagynak én.

Hol egykor úgy kínoztak engem,

nagy, sárga, vén falán fáradt szemem

most egyre-másra rajt felejtem.

Mint égi ablak egyre-egyre nő.

Majd oszlopos csarnoknak látom.

Kihalt honom fölött te légy a jel

e fegyverdúlta déli tájon.

Te légy a jel és ódon könyveid

és szobraid nemes vonása,

mint szemre fény és szívre édes ír,

úgy hulljon házunk asztalára.

Vén hársfasor alléja most vezess.

Legyél a félig-vaknak rácsa.

Ne hulljon mélybe s légy a rabnak is

mézhomlokú jó porkolábja.

Vezesd e sárga, vén falak közé,

melyek szemében egyre nőnek.

Ágyutlan váraink, vén iskolák,

ti vagytok szárnyai jövőnknek!

Mint hajdúk hajdanán, sáncok ölén,

szorítva kardjuk s bibliájuk,

úgy légy nekünk tudás, szívünkrenőtt

szabadon választott királyunk.

Az emberekhez^*

József Attila emlékének

Rendezni s gyúrni kéne már,

a dolgainkat rendezni bizony.

Találkozni, mint a folyók

egy tündöklő nagy eszmei síkon,

ahol a mélység bánatos,

de ívelő párája mind lehull

s honnan vetéseink fölé

majd új esők hűs szárnya szabadul.

Eszméből hadd szökjön anyag

s valóra-váljék már a gondolat,

mely század éve süpped el

a nagy mocsár vad indái alatt.

Jöjjön a búvár és halász.

Iszapból kincsünk merje már elő!

Jöjjön a mérnök és a gép,

úgy kéne már a zsenge legelő,

a tiszta rét, hol szabadon

fölmérheti dús terveit a szem,

hol lábunk nem köti a gaz,

s nyomunkban majd acélos rend terem.

Az ember lelje végre meg

az eszmék s népek közt az egy utat,

amely a jóság fái közt

ez őrült bolygón igazra mutat.

Az emberekhez

1947–1954

Új korszak indul^*

A szirmok közt kakasszó villog és

lüktet a kagylófényű hajnal.

Új korszak indul. Im a mesterek

elindultak szerszámaikkal.

A vízmester a könnyű fák között

színes mércével botladozva

méri a légbeszökkent áradást.

Derékig gázol a habokba.

A telt vessző, mint görbén-fújt üveg

fanyar borral koccint az égre.

Ezer kádár kering. Sok zöld kötény

az ágak szűk hajszálcsövébe.

És jönnek mind. Nagy műhelyük köré

rózsás falat borít a hajnal.

Az almafák közt fürge ötvösök

dolgoznak víg szerszámaikkal.

A csalogány^*

A vizes lomb között a csalogány

kék-szürke fényt szitálva tova száll

s az ág hegyén sziporkát szór az égre.

Vidám tündért a kertészek kezére.

Esős délután^*

A pók bejött… A pávaszem bejött…

Homályba bújt a vén aranykeret

és Kisfaludy bajsza elfakul

a gyémánttal-vágott üveg megett.

Egy álmos légy kószál a vár alatt…

Csobánc körül a kócsagtollas múlt,

mint szék karján a zöldujjas kabát

a rézmozsárral együtt elaludt.

Száll, szálldogál^*

Száll, szálldogál a kenyér illata

és könnyet enged mind a szilvafa.

A zsongás is elül az öblökön.

A rózsaszín vitorlás elköszön.

A csendből indult minden el,

s most visszafordul csendesen.

A gerle hangja alkonykékbe tér.

A csillag szirma ráhajlik s fehér

virágot bont a berki liliom

a cirregő és csilló partokon.

A zöld zsalun a rózsaág

elszunnyad, mint a hű agár.

Sűrű nap ez^*

Fonnyad a tökszár és mint sárga szalmakas

döng rajta álmos, dünnyögő virága.

Kering az ég lilára-gyulladt szárnya,

s a sávos árnyak, mint a tikkadt zebranyáj

lassan vonulgatnak a kerten át.

Szegény legény, ki sose jártam délen,

a trópusok honát ilyennek vélem…

A dinnye cukrán lepke pillogat.

A karcsú hegy lávája gőzöl.

A rezgő fényben tarka madarak

rikácsolnak a nádzsúpos tetőkről.

A karalábék hűvös higanygömbje

felszökne most a levegőbe

s mint szép ezüst-oszlop remegve állna

a tikkadt nyár forró porába.

A kandúrok, mint álmos párducok

hasalnak nád közt, mint a vánkosok,

s a szétfűlt zöld dohányok álma

füstöl tüzes cserép-pipákba.

A trópus forró gyűrűjét,

mint lasszót forgatja az ég

s papunk szédülve, szürke napernyővel

viaskodik az omló fény-esővel.

A tóban, mint az élő zátonyok

hullámzó, kék szigetsora

a bivalycsorda háta párolog.

A szarvuk-kürtjén billegő lilék

s fölöttük úsznak bóbitás pihék…

Sűrű nap ez!… És éles, mint a bárd!

Letaglózza a horkanó határt

s színes vérét, mint földrecseppent tintát,

a gyűrűző por kígyói fölisszák.

Vizi templom^*

Fűzfa alatt liliom.

Szirma sárga kadmium.

Gyökerénél berki patak,

melynek felhős bokraiban

lengnek tarka, zöld halak.

Mint a pávák vízbe, égbe

nyílik farkuk lenge éke.

Könnyű, hűvös legyező,

s szúnyogszárnyon zeng az angyal,

lesi őket berki naphal.

Nézi, lesi, piros szeme,

mint a szenté néz a mennyre.

S kerek száján, mint füzér

pereg tiszta gyöngyszemekkel

égfelé a buborék.

Angyalokra vadászgató

áhítattal hallgat a tó.

Kék ablakán rózsafény.

Vizi-templom vörös papja,

gém szunnyad a sás tövén.

Hattyúlány… vízivirág…^*

1

Kék ágyban alszik este.

Kagylón evez hínárszigetre,

s ha ébred, almafák

nyitják ki ablakát.

És karcsú, villogó sirályok

köszöntik, mint az égi lányok.

A délelőttje szunnyadás.

Szívén virágzó forradás,

mely ringatózva, mint patak

és csónak, véle alszanak.

Alkonytájt kezében náddal

harcrakél az óperenciával,

s két karcsú vár vízfénye közt

szárnyas társakról álmodozva

reszket a csillogó habokba.

2

Hazája kék tavak. Tanyája

lilába-ágyazott sziget.

Sistergő nádak muzsikája

álmodta könnyűnek.

A háza tükrökből rakott.

A teste vízi-rokka,

színes ízekre osztva.

Haján aranyló szirmokat

sző át a zöldellő moszat.

Iszapból nő az ég felé,

s tisztábban fénylik, mint a kristály.

Szirmát nem éri dongó.

Nem túrja vágyak édes nyelve.

Felnő a csillogó vizekbe.

Fölötte száll a por.

Csupán a kócsag látja,

ha szűzi tollait

a menny vizébe mártja.

3

Hal is, virág is, ember is.

Egy titkos óra látja is.

A déli halvány hold alatt

a napfény olykor rámutat.

Aranyló erdő rejti.

Mögötte nyíres, berki.

Ezüstlő forrás a lombja

s rézágú habot ringat

harmadiknak bokra.

Hármas kör védi,

három vízi-erdő.

Azontúl száztőgyű legelő.

4

Bíbic szól: – Szép vízi-virágom

mosolyod egyedül én látom. –

S tükröt vág a horgas sásba

éles szárnya suhintása.

– Zöld ember… Rossz ember… Cirr… Cirr!

Vigyázz, le ne tépjen. –

Óvja a prücsök is

ágas tetejében.

Nádból-nőtt tündér, vízivirág,

hallgatja őket tükrein át.

Szirma szivárvány.

Karja kagylós-márvány.

Haltól füzéres ága-boga

s ragyog körülötte

a vízi palota.

– Hattyúlány… – súgja a révész,

s meg sem áll hazáig.

Küszöb fokán üldögél.

Mesél vacsoráig.

Fénylik a ház sarkaiban.

Révész vonja kék ladikban.

Benne ül a háznép:

macska, vályú, kazalárnyék.

Olyan, mint a bárka,

melyen Noé szállt az árra.

Csak egy kicsit ide valóbb:

kemence is ég a hajón.

5

Nádbólnőtt-tündér, vízivirág

nézi kék tükrein át.

Nézi, de nem látja.

Szittyós szempilláit

szunnyadón bezárja.

S hajnalban almafák

nyitják ki ablakát.

Fényes, villogó sirályok

ébresztik, mint az égi lányok.

S fönt a szérűn röpköd egy toll.

Szól a révész: – Mégis itt volt. –

Éhes gulyások^*

A nyáj bement. Magam vagyok.

Köröttem nádas táj ragyog.

Bíbic csapong és füttyöget

az árva ágasok felett.

A tó bolyongó szelleme

fületlen köd-csacsira száll

s itatni kezd az alkonyat

totyogós partjainál.

A fordulás hűvös keze

ráhull a sásos testire

s a nád közül, mint nagy halak

tört csónakok sóhajtanak.

A hold kifoldja törzsüket.

Borral, búzával rakja meg

s éhes gulyások álmain

cipóval telt uszály remeg.

Hajnalra, mint csigák nyoma,

a nád közt fényes pocsolya

jelzi, a bárka merre ment.

Nyomában árva kút mereng.

Tihany felől^*

A szél kitolta már a zöld jeget.

Tihany felől ragyog.

A fák alatt kinyílt a hóvirág

s mint zümmögő, indult kasok

körül a villogó, tűnő ívek,

a bokrokon cikáznak gyors rügyek.

Ez lenne már a visszatért tavasz?

Gyertyásan ég a jég.

Kigyújtja cirmos lángjait a nád

s dalol a táj, mint kis cseléd.

Kezében kanna. Repkedve szalad,

sziromként szórja napra a tavat.

A tőzegkazlak, mint a bivalyok

a fűzfák ágait

csak nézik, mint a sárga vízesést.

Nyáluk szakállukon vakít.

S a berken áthullámzó víg utak

fölött hintáznak a gémeskutak,

mint lila legények gólyalábon.

Kezükben nyurga bot.

Maholnap, mint serény pacsirtaszó

eléri kedvük a napot,

s a fénytőlgyógyult tisztuló vizek

mezőre csalják a teheneket.

Oly szép volt^*

Pirosló talpam rúgta a habot

és két karom, mint fodrozó lapát

merte a gyöngyöző, mély alkonyok

zöld víz alatt derengő sugarát.

Testem súlyát veszítve, mint a fény

siklott a hűvös áramok ölén,

s a földi zord elem után a mély

hűs hont varázsolt körém és fölém.

Kristályos pezsgés omló fátylain

lengett a táj s a rózsálló homok

redőzött dombja közt, mint hegygerinc

húzódtak kígyós, hosszú zátonyok.

Szívem még vágyta, ám tüdőm feszült

s agyamban villant furcsa gondolat:

– Mi lenne most, ha hallá váltana

e kék elem, itt lent, a víz alatt? –

Fölbuktam és oly árván, mint a kő,

melyen pihentem, néztem egyre csak,

mint leng a tiszta nyáj, a hűs uszony,

mint fénylenek a mélázó halak.

Fénylett felém a vízalatti táj.

Ringott a vízalatti kék Bakony.

A zöld hínárosok, mint tölgyesek

remegtek ott a billegő napon.

Oly szép volt, hogy tüdőm átkoztam és

a rendelést, hogy partra mért dobott?

Lábamnál kagylós villogás. Odébb

a nád tövén egy zöld hal hallgatott.

Hívott a hűvös, kék Bakony s fejem

már újból lent a kőlapon pihent

s testem, mint lényem átvált szelleme

ezüstös fényben lengett odalent.

Mint az út^*

Ismét a tó s a meghitt környezet.

A ház… a tölgy… a megszokott jelek.

A tettek biztos, pontos hangjai,

amint az ember él, úgy hallani.

Háromszázhatvanöt nap ritmusa

dalol. A kút és műhelyek vasa

perel, villámlik s mint az út vezet.

Hangjukban tiszta, csengő felelet.

És kint a békák… Kutyaugatás…

Sűrül az est, zizeg, akár a sás.

Az éles tőrök horgas szálai.

A berki táj fülledt villámai.

Hajnalban naspolyák és almafák

zöld lángjain az ébredő világ.

Az első fényben ujjaid nyoma

nyílik, akár a tárgyak mosolya.

Rigód az ágon édes, hajnali

füttyszóval kezd a napnak vallani,

bátrabban, mint e vers s piros virág.

A tó fölött egy fényes szekfű-szál.

Nem is szekfű, de hófehér sirály

lebeg, mint tüll, szép menyasszonyuszály.

És délután a langyos záporok

sistergő szárnya zeng a lombokon.

A terhével lereccsent körteág,

mint ifjú költő, kit villám talált,

s körötte égnek, földnek szabadon

hullámzó versei a zöld habon.

Köztük, mint karcsú, tűzvégű ladik

színes szivárvány hajladozik.

Kezemben tollam, mint lapát nyele.

Ringat az élet tiszta tengere.

Csukázó^*

Nádas parton friss tűz ropog.

Jeges vízbe lóg a horog.

Pattog a zöld fűzfa ág.

Reves bőre habot senyved.

Ujjam begye majd megdermed,

mint a szeder kékül már.

Cincog a nádszál dereka,

körmös szellő hajtogatja.

Táncot jár rá a bokám,

amíg lesem a csukát.

Fejem fölött vadlúdcsapat

szárnya suhog, ahogy halad.

Téli nóta, suhogó.

Égből hallom. Lent meg látom.

Vígan húzzák a gúnárok.

Tükröt tart a téli tó.

Alattuk a nagy hínárok

erdősége már elmállott,

de a tűhegyes fogak

riogatják a halat.

Mint a rókák faluvégen,

lapulnak a nádasszélen

lenti, hűvös utakon.

Zugoly, csárda befogadja,

mint a zsiványt a barlangja

hajdan erdős partokon.

Útja, zuga van a víznek,

több, mint három vármegyének.

Duplapuska, vaslakat,

nincs pandúr a víz alatt.

Megy a csónak… Piros szárnya

disznót ringat át Zalába.

Mustot cserél a gazda.

Kicseréli s már nem disznó,

helyette nagy hasas hordó

gurul ki a harasztba.

Kékre festik a sirályok

hófehér tollát a lángok.

Szárcsa játszik s a vöcsök

búbján jönnek a ködök.

Mint az álom… Mégis vastag.

Bársony a csend, mégse hallgat.

Hujj, de körmös! Hejj, de szép!

Köd szitál a deres partra,

horgom éles hegye tartja,

máskép eltűnt volna rég.

Hogy a hajó betaláljon,

hujjogatok, mint a pásztor,

s bár zsákomban egy csuka,

vígan ballagok haza.

Emlék^*

Az évek, mint felhők mennek.

Talán harminc éve ennek.

Kint ültünk az almafák közt.

Öreg téglagyár állt szemközt.

Kéményének tetejébe,

gólyapárnak volt a fészke.

Hogyha szárnyuk kinyitották,

elhallgattak lent a békák.

Anyám mondta: – Nemcsak erre,

gondjuk van a gyerekekre. –

Lestem sokat, mégse láttam

bölcsőt soha gólyaszájban.

Hogy végére járjunk, tehát

kéményükhöz vittük létránk.

Kormos úton titkot tudni,

elkezdtünk hát kapaszkodni.

Fönt a fészket kiforgattuk.

Egész falu volt alattunk.

Tolnába is átalnéztünk,

mégse leltük, amért jöttünk.

Károly ekkor, mint a kútba

mutatott az országútra:

– Mint az egér, nézd, akkora

János bácsi deres lova. –

S megbillent a határ széle.

Karcsi repült, mint a vércse,

ha egeret lát a tarlón.

Lent a földön, jaj, milyen volt!

Három napig hideglázban

reszkettem a dunyhás ágyban.

De szomorú titok nekem.

Sírtam, mikor megismertem.

Niklai elégia^*

Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt.

Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja

és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől.

És ragyogott nem rég a határ, kék láng boritotta.

Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott

s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő,

izzott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből.

Én, kit a vak véletlen vitt menekülve e berken,

mint próféta jelét, néztem a niklai sírt.

Már nem is azt, de kemény márvány-arcod ragyogását,

melynek a gránát és a serényszavu ágyu sem ártott.

Fénylett, mint az acél, hogyha a tűz foka nő.

Elszabadult a pokol. Fortyogva dobálta salakját.

Aknavetők vad cséphadarója törette a szőlőt

s kriptád torka sötét hádeszi ködkapu lett.

Zengve hasadt mentéd, csizmád sarkantyuja szárnyas

kanca hasába szorult s elvitte örökre e tájról.

Sírtak a lelkek s jajj! hulltak a csontjaik is.

Csak te ragyogtál és lantod olajága világlott.

Hálából ime most kegyelettel adózik a nemzet.

Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi.

Zászló leng a toronyban. A tört cserepek mosolyognak.

Holt gazdák unokái kerékpáron gyülekeznek

s küllőn, kalpagukon pántlika fodra repül.

Gesztenyefáid alatt gyűlt össze a niklai tábor

s míg maradék poraidra babérkoszorúk sora hullott,

téged idézve, szerény képzeletem szabadult.

Akkor jöttem, a római nap tüze rajtam aranylott

s szinte pirulva szorongtam az ünnepi nagy sokaságban,

látva a pusztai por, mint lepi csontjaidat.

Turcsi lovad nyergébe ha ültél, messze tekintve

s gyertyád fényin is ez lebegett s Rómát sose láttad.

Berki mocsár hídján törted a válladat is.

S itt evez ím koponyád harmadszor a létei vízre.

Gyémánttal faragott fény sodra kiséri az útján.

Hullt csigolyád láncán villog az álomi kéj.

S mely szorította pipád, szép fogsorodon puha füsttel

omlik a túli világ, fodrán rajzolva a titkát

s kripta-virágaidon tükröz a mennyei út.

Fénye behinti zizegve a kert mogyorós ligetét és

onnan a málnabozótra libegve, a rózsalugasnál

elszállt méhesedet fürdeti szárnyai közt.

Itt történt, hogy amíg te a szép Amathusz ligetében

ábrándos utazással időztél, zsongva a méhraj

szürke cilindereden hűs pihenőre talált.

Észre se vetted, a pusztai zsongás nyári dalában

sárga görög templom fala ringott s gombai szőlőd

indás ernyei közt tengeri hab zuhogott.

Úgy, ahogy éltél, árnyad e fákra borulva fölöttünk

úszik azúr-táj bércei közt s a volt csigapásztor

kései sarja sudár nádat emel szabadon.

Tán öregapját látja, amint jó éticsigáid

hajtja utánad az ég sima tükrén s nyáluk ezüstje

fényjeleket rajzol s nézi a niklai nép.

S látja, amit villámriadással Berzsenyi vágott:

– „Nem sokaság!” – de – „Szabad nép tesz csuda dolgokat!” – és ím

májusi záporokat hullat a magra az ég.

Kettős istenek^*

Harsog az utca. A tűzszinü szekfü az égre dobálja

szirmai mély parazsát s lángol a szépia menny.

Mint a vitorlák úsznak a sátrak. A tornyok ezüstös,

tört-lila zátonyait fénybe borítja a láng.

Pávaszin és papagáj-kék reszket a vázasorok közt,

mintha a trópusi föld izzana talpad alatt.

Szürke kövek sima lapján táncol a tengeri állat.

Kígyózó hasukon lüktet a délszaki nap.

Kagylók és polipok kocsonyás-ragyogásu szinekkel

tarka szivárványként lengnek a földi habon.

Zúg, hullámzik a térség, mint a dagálykor a partok.

Címerek oszlopait vájja a tompa zsivaj.

Érseki ház kapujáról szárnyait oldja a hattyú.

Tiszta, fehér márvány lendül az utca fölé,

és letelepszik a kék obeliszk tetejére pihenni.

Tolla hideg tükrén csillog a tarka piac.

Lácium egyhe babér erdői ragyognak a szárnyán:

citrom, sárga narancs, fűszeresillatu fák.

S mintha a pálmaligetben hajnali nap tüze villan,

füttyögető csacsogás harsog a tűzfalakon.

Cifra barokk s reneszánsz labdáznak a vérizü dallal,

míg a szökőkutakon fátyolos ária zeng.

Köztük az árusnép kordét tologatva rikácsol,

s hálóval boritott stiglicek éneke száll.

Itt van, amit csak küldhet az Appeninektől a partig

Róma vidéke, a szép, itt ragyog arcod előtt.

Büszke lehetsz. Ne huzódjál félre barátom e zajtól.

Kétezer év harsog, lüktet e kőlapokon.

Ezt, ha megérzed, a márvány oszlopos erdei újra

lángbaborulnak a völgy nyájszagu pázsitain

s szilfa tövén derekuk kiemelve a búzamezőből

lányfejü férficsapat hozza az áldozatát.

Szent kupolák mozaikján füstöl a mennyei oltár.

Pásztori víg dalosok nádsipu kórusa zeng.

S hogyha a déli harangszó szárnya kibomlik a felhőn

kettős isteneket ringat a római menny.

Babérliget volt^*

Vízmarta völgy silány bozóttal.

Kavics, agyag és mész keverve,

mint tört gigász széthullott teste.

A nyájnak sincs reája kedve.

Patak helyett torz omladékok

csörögnek árkán. Szinte már csodás

e roppant pusztulás.

A pásztor nézi…

Babérliget volt. Árnyán

egy istent ringatott a márvány.

Vállát a pápa vitte el.

Ágyéka tükrét meg a császár.

Folconak már csak kő maradt.

Tűzhelynek rakta és a háza

meleg, ha ajtaját bezárja.

És mondd: – A lelke? –

Pásztor: – Olvastam róla versbe. –

Kietlen, bokros, törmelék.

Ez itt az Abruzzo vidék.

Mint tört gigász széthullott teste.

Patak helyett zord omladékok

csörögnek árkán. Szinte már csodás

e roppant pusztulás.

Tavi vers^*

Ez itt a kék…

És benne alszik a hullámvonal

és alusznak mind a tiszta tájak

e fátlan erdő gyöngyös lombjaiban.

Se törzs, se ág és rengeteg.

Kék végtelen e levelek

csillámló, párás tükre.

Közöttük él a hon, melyet

nem jár az ember. Nem szántott eke.

Elmosva, lágy redőkbe szedve,

zöld szirtektől beszegve,

síkos palák lépcsői közt

lendíti fény. Fodrába sodorja.

Falán elcsattan a hullámok rojtja,

mint ostor, s a márványos szikla

ragyog, mint kován a szikra:

Ez itt a kék… Belőle,

vékony szálak

rezgése jut a halásznak.

Hajód árnyéka fölötte leng csak.

Látod és mégis csukott az ablak.

Ez a kék… Bezárva

az embertől fölszántott tájba.

Így mulattunk^*

Már tükrén ring a tájék

a fényes, tiszta tónak.

S e tótágas valóság

üdébb tavaszt varázsolt.

Fán és mégis hínárból

így szólt a könnyű csőrös:

– Horgodra fűzz gilisztát,

mint berki zöld szivárványt.

Nyeledre szirmozz csokrot.

Hajítsd legott serényen. –

S a tiszta fény-tükörből,

mint ajzott lantnak húrján

a könnyű dal, egy potyka

aranyló teste villant.

Anakreonnal ketten

vidáman így mulattunk

partján a tiszta tónak.

Tulipán^*

Visszahoztak, lám az évek

újra kedvesem.

Szálljon hozzád hát az ének

szárnya csendesen.

Szálljon hozzád, mint a lepke

új tavasz szárnyán lebegve.

És köszöntsön dallal, mézzel!

Annyi év után,

ahogy most szemembe nézel

rózsa-ifjúság

színes kelyhe újra nyílik

szívem tavaszán.

Mint tulipán árnyas kertben

édes, álmatag,

úgy szunnyadtál a szívemben

vagy tizenkét év alatt.

Most váratlan fénysugárral

ősszel jöttél tiszta lánggal.

Ősz lomb alatt üde zölddel

szívem, mint a kert,

kelyhed ritmusára lüktet,

könnyű dalra kelt.

Zsong az ága s lombja közt

téged így köszönt:

Szép Ilonkám, kertem éke!

Karcsú szál virág.

Hajolj hozzám, – kertészedre –

tavaszajkú lány.

Szirmaid sugárzó tükrét

ragyogtassad rám.

Ragyogásod kék egével

annyi év után,

ahogy most szemembe nézel,

rózsa ifjúság

hadd lobogjon új hajtással

szívem tavaszán.

Akár a gondolat^*

Borral, szőlővel megrakodva

hajónk a tóra siklott.

Az árboc szikrázó hegyén

az őszi fény kibomlott.

Bor és a víz dalolt…

A karcsú deszka hattyú lett.

A hegy sziget.

Szétosztva égen és habon

a tűzbőlformált szirteket.

Bor és a víz…

A vízen fény.

A fényben tíz kosár.

Egész gyümölcsöst ringatott

a könnyűfodrú ár:

szőlőt és szilvát,

zörgő mandulát

s szürcsölve ittuk már a bort,

akár a kék vizet

a tarka vadkacsák.

A fényen át a szél kukucskált.

Röpülve vitte hó vitorlánk,

akár a gondolat

a színt, a tiszta formát.

Befagyott parton^*

Zizeg a tó. Cincog a jég,

mintha tücsökszót hallanék.

Ezer ezüst tücsök dalát

a csillogó nádason át.

Decemberben őszi nóta,

mintha présház mögött szólna.

Fönt a hegyen, holdas este

borunk mellé cseppentgetve.

Pedig a hegy alig látszik.

Diófája ködben ázik.

Befagyott az út is oda.

Ládában már a vitorla.

Bundás hasával a hajó

égre puffad. Rajta a hó.

Rápihézett, mégis hallom

a tücsökszót itt a parton.

Zizeg a tó. Jeges lapok

cirpelését csak hallgatom.

Hallgatom, így zeng a tücsök

s ragyog a jég, mint a tükör.

Így emel^*

Ott, ahol én járok, tőzeg szaga foszlik a tájon.

Lábam alatt ruganyos mindig a berki határ.

Mint a szivacs, teleszívta magát zöld, hűvös erővel.

Nád gyökerén puha sár rejti a barna nadályt.

Barna nadályt és zöld kukacot, mit kedvel a compó:

tömzsi, pirosszemü. Nincs nála különb a vizen.

Hullámzó susogásba merülve, akárcsak a kagyló

tenger alatt, egyedül járom a berki határt.

Nincsen öröm tisztább, mint pávaszin alkonyidőben

szedni horogra a jó tátogató halakat.

Lomha a víz a hinártól. Fürge a nád susogása.

Harmadikul fölibém hajlik az ég terebélye

s itt lakik ő, a fehér tündér, aki útrabocsát, ha

gerle szavával az est csillaga kél a vizen.

Így emel engem a barna mocsár a magasba naponkint,

mint a fuvallat az ég könnyü, erős madarát.

Mint emlékezet^*

Elhordták már a tavalyi nádat,

amit a télen jégen kaszáltak.

Elhordták tetőnek… Udvar-kerítésnek.

Sárga, könnyű falnak, pelyhes kis csibéknek.

A többi meg most repül utánuk.

Tavaszi szél emelgeti szárnyuk.

Fölkapja, ellobban. A tavalyi zörgő,

gyújtott nádas úgy száll, mint szép piros felhő.

Lobog körben a bozótos tájék.

Pernye alól, hogy majd zöldre váljék.

Gulya, konda téres síkján nemsokára

bogarászva ballag az ágas irányba.

A nádvágók hirtelen tanyáját

gyerekkedvű szellők széjjelhányják.

Csak a bogrács kormos és félszemű gödre

emlékeztet szélfutt, szederjes kezükre,

meg a nádfal tőzegbe-vert fája,

hogy itt jártak a télvégi nádba.

Elrejti az új nád. Tövén a vadréce

fészkel, amíg ürgét kutat fönt a vércse.

A szigetek szállásai lassan

népesülnek, mint a berkek halban.

A kémény a mésztől oly kényesen tartja

nyakát, mintha tavi liliomszál volna.

Pedig csak a zsúpos tetőn jelnek

álldogál, ha majd a gólyák jönnek,

ráleljenek könnyen a régi tanyára

s a gulyás ne lakjon a berken magába,

a szigeten, – melyet várnak hívnak,

de hol híre-hamva sincs a falnak.

De, minek is, mikor vastagabb a zsombék.

Szúnyog jöhet ide. Siet is a vendég,

mint a felhő, de a marhatrágya

fojtó füstje este útját állja.

A hivatlan tódul… Kit meg hívogatna,

csak messziről látszik a falvaknak tornya.

A partszélen, mint a szürke-gémek

merev nyakkal, figyelmesen néznek.

Nézik, hogyan zendül ez a nádas puszta.

Mint népesül zörgő, láthatatlan útja.

Villog, dagad s a homokos lapban

nő a fű már s jönnek innen-onnan

árokmetszők, csőszök, fűzfavessző-vágók,

kanász mellé futós, fogadott cigányok.

S a gőzeke, hátában mocsárral

dombra cammog, mint őskori állat.

Tőzegből-nőtt nádas zöldelő taréja,

mögötte hullámzik évek milliója.

Megáll… Belenéz, mint emlékezet,

mely testében hordja az éveket,

s tűnődve megremeg, aztán toronyiránt

a csigás berekbe omlós barázdát szánt.

Betyárének^*

Hejj gatyák és szűrök!

Fokosok és balták,

mikor kelmeteket

még betyárok hordták.

Itt lógtok sorjában

a falra szegezve.

De hol van a legény,

aki azt viselte?

Keményre vasalva,

mint a kalodába

őrizi ruhátok

a vármegyeháza.

Még a ritka erdő

csak benéz a dombról,

de híretek már csak

szívemben dorombol.

Pásztorkés rovásán,

egy-két sárga lapon…

Kopik, egyre ritkul

már a magyar Bakony.

Mint liba, teknőben

tisztára koppasztva,

nem repül föl, hogyha

szütyőben a tolla.

Drávától Bakonyig

se csárda, se erdő.

Tisztára kaszálta

ez a száz esztendő.

1867 a pusztán^*

Erdő alatt állt a csárda.

Szilaj-pásztorok tanyája.

Pipagyújtó tisztes neve.

Ismerte jól a fél megye.

Mint a pusztán sátor körül

a nomád nép, akképpen gyűlt,

úgy tanyázott ide körbe,

lovon, gyalog seregelve

a sok kanász, juhász, gulyás

s velük együtt birka, bogrács.

Mint az urak vármegyére,

úgy jöttek szabad-gyűlésre.

Középen a Pipagyújtó

füstölt, mint a tanácsosztó

öreg kondás, a had feje,

ezernyolcszázhatvanhétbe.

Így mesélte öregapám,

aki sokat járt a pusztán

szekerezve… Így került be

az igazi parlamentbe.

Kupolája volt a mennybolt.

Nyárfa állta az oszlopsort.

Csárdaküszöbnek eleje

volt a pásztorgyűlés helye.

Mint Pusztaszer idejébe

egy vér csordult egy edénybe,

akképpen a beszéd és had

összegyűlt a mennybolt alatt.

Pipagyújtó csárda körül

vagy száz szutykos pipa füstölt.

Száruk mellől magyar beszéd

feszítette az eget szét.

A megyére, majd a grófra

rádörrentett, mint a puska

egy kanásznak ostorhegye,

szinte szikrázott a keze.

Föllángolt a Pipagyújtó.

Vörös vért sercent a hordó.

A bográcsban, mint pokolba…

Fortyogott a népnek gondja.

Pedig ott állt – intő példa –

csárdánál az akasztófa.

Kanász volt, de katonának

fogták… hát beállt betyárnak,

urak ellen! – Föl is húzták. –

Fája alatt a furulyák

most azért is… És a csizmák

a zöld gyepet égig vágják.

Csattog a len-gatyák széle.

Villan fokos, balta éle,

csakúgy repít, zeng a duda,

recegteti a citora.

Így járta ez hatvanhétbe.

Öregapám így mesélte.

Összegyűltek és vasárnap

szinte rengették a tájat.

Belerengett ez az ország.

Mint a hajó, de vitorlát

nem húztak az árbocfára.

Állt az ország délibábba.

Két hattyú-szárny^*

Liliom közt állt a malom.

Sárga fala, mint a méz,

úgy ragyogott a patakon.

Sokszor néztem és idéztem.

Velem járt és dünnyögött

zöldhamvas bükkfák között.

Kripta állt e szál-erdőbe

a sárga malom fölött.

Karcsú jón oszlopok körbe

karikáztak, mosolyogtak.

Dünnyögött a kis malom

liliomos patakon.

Nem is egy nap, míg hevertem,

néztem a porló magot,

mint a szellem a berekben,

szállt a búza fehér lisztje

s tűnődtem a csontokon,

heverve e dombokon.

Őrölt a domb és a malom.

Mosolygott a kripta fent.

Homlokán, mint kék liliom

fénylett az ég. S ahogy néztem,

fölemelt két hattyú-szárny

s szálltam, mint a könnyű árny.

Csengő^*

Nem törődtek zimankós idővel.

Vásárra jártak szánon, csengővel.

Vasalt ládákba posztót és ruhát!

Járták a zajos vásárok sorát.

Karikán balta… Szíjjon a csengő…

Erdőn és berken szálltak, mint felhő.

Szórták a füttyöt és jeges havat,

ahogy egy-egy csárda hátramaradt.

Így jártak nemrég öregapámék.

Javában állt a császár-világ még.

Betyár, pásztor, polgár, pandúrkáplár

találkozó volt akkor a vásár.

Szűrszabók, nyergesek, csizmadiák

sátra mögött szép kormos bikák,

s a parolák, mint egy kis ágyú.

Pecsenyeillat lacikonyháról.

Azóta már se szaga, se hamva.

Csak egy csengő maradt a subladba.

Ollójuk kettős, ezüstös szárnya,

mint elmaradt kócsag áll a tájba.

De ez a csengő apám kezébe

megszólalt minden karácsony éjre.

Hajdan mi hárman… Most az unokák,

azt a csengőt, most is azt hallgatják.

Ők az angyalt… Én meg őket látom,

birkabőrben csilingelő szánon.

Felém hozza s a fenyőfa illat

fölemel, hogy tüdőm beleszippant.

Mit apám tanított^*

Nevelt vagy tízezer fiút

és mindig tiszta lánggal.

Örökké ellenzéki volt.

Nem alkudott meg a királlyal.

Nem engedett a negyvennyolcból.

Tízezret eképpen nevelt.

Szava kiszállt az iskolából.

Falun, pusztán életrekelt.

S lett tízezer édes fia,

– így szólított, ez volt szava, –

kit mind a szabadságra

oktatott tüzes akarata.

A történelemből vadul

ezt a szót ragadta ki.

– Ember csak véle lesz a nép! –

Ezt szokta tanítani.

Így ötven év alatt maga

verbuvált egész hadat.

Foktól-Fokig ez harsogott

toborzó zászlói alatt.

És mosolygott… tudta jól,

nincs ki legyőzze seregét.

Győzhetetlen, mert szívébe

véste, mit kíván a nép!

És egyszer sem hívta össze.

Még inkább küldte szerteszét.

Veretlen az a had, amely

szétmenve gyűjti erejét.

Mosolygott… tudta, ellene

nem termett fegyver és vezér…

Tízezer szerszám, majd család,

szinte már kisebb néppel felér.

Mint várról-hullt vezér,

úgy vesztette életét.

S faláról ma, hogy körülnézek,

tudom, apám nem hiába élt.

Mézöntő

1947–1958

Az egyetlen^*

Egy van!… És benne mindenek:

szépség, jó, gép és képletek.

Egyetlen… Benne nép, világ.

Egyetlenegy: az igazság!

Akár a számum, oly erős.

Júdásnak, Jóbnak ismerős.

Rábotlasz… Hozzá kösd magad,

és fényes lesz mindig szavad,

s mint jólmért gránát, célba vág.

Acélt, rózsát aranyba márt.

Hatalmas… Hozzá vidd hited!

Pusztít?… De ne féltsed híred.

Versedben hogyha ő lakott,

világot alkottál, Napot.

Teremtő fénye, mint növényt

táplál, növeszt, míg tart a lét,

s minden időknek tengerén

ő tart meg biztos tenyerén.

Nem majális^*

Zúg a sötétség kívül, belül.

Egyedül vagyok. Egyedül…

Szép angyal, hol van a hegedűd?

Könnyű, hárfás szárnyad

suhanva elkerül.

Zúg a sötétség kívül, belül.

Bőgőz a magány kegyetlenül.

Jár a vonó, mint a kés éle.

Kinek húzza, mintha

bizony nem is élne.

Nyáron a kéklő vízre mered.

Lesi az angyalt tükre felett.

Télen a pince vörös borán

mulat, míg a füstös

rángatja szaporán.

Nem majális már ez… Kegyetlen…

Üldögél a vendég. Egyetlen.

Körötte senki. – Kívül, belül

zúg, bőgőz a magány

sej-haj kegyetlenül.

Végtére lássad^*

Füves part végén

ujjomnyi pince.

Kisepert, nyitott:

ajtó, kilincs se…

De ott a gazda.

Kint ül és várja,

jöjjön az alkony,

testvéri társa.

Akkor valaki

mintha csak intne,

fölharsan körbe

ezer kis pince.

Fújják a füstös,

fekete prücskök

fénybe feszítve

lángszavú kürtjük

s világgá tágul

agyam és szívem.

Megnő a minden

csillag-terében.

Akár a tenger

– sohase látott

mészhab, mely rakta

kérges világunk –,

emeli bolygónk

prücskök danája

fénnyel mért tájak,

terek honába,

s míg száll, napnak háttal

egyik felével,

egész világot

teremt az ének!

Prücskök és költők

szerény hatalma:

– nem hangyák, – szívük

emel magasba.

Mondd ki már végre,

aki reájuk

hallgat, nem pusztít,

teremt világot!

Végtére lássad,

éteri ívbe

hová is emel

ezer kis pince

lángszavú kürtje.

Líra magasba!

S mi volt még tegnap?

S mi van a lantba?

Nem hangyák!… Prücskök!

Szív szava, szárnya

teremt csak. Hajolj hát

végre dalára.

Világ hajnalát

keserves végre

derítsed nemünk

konok egére.

Rom, falu, magány^*

Nagy sárga ház, hosszába zöld zsaluk.

Ezt látom reggel s véle fekszem ágyba.

Unalmasak a téli kis faluk.

A sárga házak s kertek társasága.

Fenyőfa áll az udvar közepén.

Úgy nézem, egyidős velem, szegény.

Kibírta ő is! Így vigasztalódva,

csúcsára nézek és a csillagokra!

Lelkiismeret^*

Fellebbezni megtanultam,

mert évente százat írtam.

Egyre fellebbeztem, mert csak ekként

élhettem már. Így kaptam oxigént.

Végzés, csapás, határozat

egyik hozta a másikat.

Mint villám, hogyha a villámba vág,

folyt rám a tűz, szakadt az ég, az ág.

És nem eső, de tüske, kés

hullott onnan és szenvedés.

Egy tartott csak, hogy fellebbezhetek!

Hogy kell, hogy létezek, hogy lehetek,

ez volt a pont és a világ!

Mint pillért vertem – ég –, alád.

Szakadj, de törvény és igazság, nép

nevében álltam és beszéltem én!

Az emberek^*

Mámoros, lila vizekben

fürdenek a halak.

A sűrű fényben tarka madarak.

– És az emberek? –

… – Az emberek… –

S a hegy mellén két tüzes bimbó

felpattant, mint két édes emlő.

Aztán a hegy a földre nézett.

Reámnézett… Mellére tett,

megszoptatott,

aztán a zöld búzák közé rakott…

S a mézes fényben szárnyas madarak,

az édes vízben szárnyas szép halak

úsztak, akár a fellegek.

Csupán a hegy alatt,

a zöld táblák között

fonták, edzették láncukat

az emberek.

Vágy, békességre^*

Úritök, gesztenye, dió

nyakába must és könnyű bor…

Melléje bágyadt őszi fény,

melytől a hegy zamatja forr,

pezseg borókás oldalon…

E táj, e nép az én hazám!

Itt járok józan-részegen

dünnyögve, mint fűtött kazán.

Október fűt! Az isteni

hegypásztor lángoló tüze.

Izzik, tisztul a vér, az ész,

mint bor, ha gyűl a seprűje.

Kopog a könnyű tök-lopó.

Keres és hordóba merül.

Szippant a gazda… Körmiről

édes bor sercegése dűl.

Gyöngyöt ver és tűzkoszorút

körít a pohár öblibe.

Kigyúl a víz… Az esti tó

tűzcsóvát ringat kedvire.

Lángolnak mind a nádasok.

Keresztúr tornya rőt parázs.

Forrók a bárdolt asztalok.

Kancsónk száján a láva már

kifordult, mint tüzes lepény.

Pendül a présház, mint a szén.

És körben égni kezdenek

a falvak tájunk peremén.

Szinte a tölgyhöz sülve már,

ülök a négylábú bakon.

A tűz a vízre ért. A gőz

párája ing az ablakon,

melyen kinézve már csupán

nyelved érzi a táj ízét.

És sistergő népek hada

vonul zöld pintekkel feléd.

Kopognak kint… S te hallgatod

a nép ki nem mondott szavát.

Koccintasz és mint vészharang

csendül agyból szivedbe át

a sommal visszavert: a vágy!

Izzadva és már feketén

hallgatod és hallgatsz velük

a máglya izzó közepén.

Bakonyi vers^*

A partok közt már egyre biztosabb.

Mind szikrázóbb és vastagabb a híd.

A tiszta hold s az éles csillagok

verik a tóra jégpilléreik.

Holnap a hátán szánkó is mehet.

A hordók borral térhetnek haza.

A gazdák orra, mint papi palást

s kezük olyan lesz, mint a viola.

Ez ám az élet! Jó borért búzát!

Az égnek dalt! A lékből szép halat!

Ragyogjatok hát gyémánt hídjaink

a részegképű, csusszant ég alatt.

Tihany felé huszonnégy nagy halász

a hálónak fejszével ver helyet.

Éhségtől hangos vadlibák hada,

mint zászló zúg bundás fejük felett.

A langyos kocsmában csak Miska ül.

E zord időben ő a nyugalom.

Megél a jég hátán a jó cigány,

már kandikál is át az ablakon.

S mint tátogó halat, akképpen ő

egy húrra fűz huszonnégy vad halászt!

– Csinált-e Péter hajdan ily csodát? –

Már rángatják is Jézus Angyalát.

Rég tudja ő, nagy úr a bor s a dal!

Csak arra vár, hogy már végezzenek.

Rázendít akkor s nemcsak a tavat,

de meghúzzák ezek a kék eget.

Tatár világ… Az erdő is ropog.

Megindul és a berken most a sor.

A lápon kint fagyott a Krisztus is,

mint tornyunknál a kis fügebokor.

De úr marad a bor s a kocsmasut.

Mint bőgők zengnek körbe a hegyek.

Csontváz betyárok járják kint a táncot

s patkójuk peng a kék Bakony felett.

Újesztendő malacokkal és cigánnyal^*

A felső végen trottyos banda szólt.

Az alsón bőgő zümmögött.

Kalács és hurka közt szűkölt az év,

s pálinkás bűzzel megszökött.

A templomdombra ment a fél falu.

Utána bámult: – merre ment? –

Varjak közt pislogott a nap s az ég

hideg volt, mint az új cement.

Keményen nyomta kupolás íve

a tornyot és a szűk hazát.

Üvöltve prédikált a pap. Konok

visszhang villázta szét szavát.

Csapzottan állt… Majd fölharsant a kürt.

Visítva jött a konda-nép.

Csattant az ostor… Verte a cigány

az új-esztendő fenekét.

Ódaváltozat^*

Blumauer és Csokonai után

Légy üdvöz ember trónusa!

Te tiszta, súrolt reterát.

Erő, sebesség járma közt

sóhajtva gondolok reád.

Családi tűzhelyeknek titkos,

elrejtett, megszentelt zuga.

Embertől elzárt szűz magány

ölén te gyógyító csuda.

Nem csutából és deszkából,

de égetett téglából rakott!

Téged köszöntlek hófehér

és délre tekintő ablakod.

Sarkodban meghitt házipók

hálóján száraz légy zörög.

Vagy néhanapján egy-egy dongó

döngő nótája könyörög.

Faladon a sárga naptár

Napóleonnak mérte napját,

oly régi. Csupán a kegyelet

tartja még neki a helyet.

S ajtón belül, vadász mesélget

a képen s a fácánt és nyulat

hurkolva rája akasztják,

hogy teljes legyen a hangulat.

Ezt vágyom én! Nyugalmadat!

S az ember nevében szólok.

Hajszolt korunkban megvetett!

Nélküled ki lenne boldog?

Trónusként vársz. S fölülve rád,

királlyá nő az ember-szolga.

S mit adsz, mosolyt s nyugalmadat

vihetnénk bár a földi útra.

Félóra bölcselő derű.

Salaktól megvált könnyűség!

Ne fuss! A kör varázsa ez.

Alólunk nyílik itt az ég.

S ki fintorogsz, olvasva ezt,

inkább tanulj s ne húzd a szád.

Rózsát legelj is, ide térsz.

Tanítson hát az elmúlás.

Mert ennek is te vagy jele.

Fűrészelt szádon át, de más

az élők futkosó hada,

és maga a föltámadás.

Légy hát megint, mint eddig is

a tisztulás szentelt helye.

Testnek s léleknek egyaránt

azúrba lendítő keze!

Olvadás a tavon^*

Olvad… Így kapja vissza lényegét.

Fölissza most a tó jegét.

Fölissza és lassan azzal telik.

Fényes jelekkel így építkezik.

A jég alól most olvad múlt nyaram.

Gyertyás prizmák közt hangtalan

épül s mint mélyre-süllyedt csónakot

emelgetik a duzzadó habok.

Helyem kitöltve… Szobrokkal teli.

Nőnek a mélység kékjei.

Máringók reggeli dala^*

Fénnyel-kötött sugárzó gyűrűket

füttyent a zöld máringók torka.

Egyre táguló, élő karikákat

ringat a lomb közt két arany vitorla.

Sebes örvénnyel nő a fütty

a kertek ébredő taván

s az árnyék, mint a kéklő indigó

kering az ágak oldalán.

Ó, szőke őrület pávázó tolla,

mint fényes glóriák körét,

másold hűs kertjeink fölé

a máringók éneklő gyűrűjét.

Mosolyog a borostyán^*

Mosolyog a borostyán, hogy kopasz a szilva.

Nevetgél a téli gyümölcsösön.

Mosolygok én is, hogy foszlik a hónak szirma

s helyette hóvirág ül a füvön.

Kifekszik a macskánk és hunyorog.

A taplós fák ágán harkály kopog.

Két hét se kell! A pincéből följön a kancsó.

A nap borunkba mártja ujját,

csettint és tudjuk, mától vége a télnek.

Föltesszük Flóra könnyű koszorúját

korsónk nyakára. – Itt a kikelet! –

Nézd a gerléket lugasunk felett.

Június^*

Cirreg, cirpel az esti bogár

és önti illatát a hársfa.

Sárga asztal az érett határ.

Fénylik a búzák kalásza.

Cigányom most az esti bogár.

Mézes-boros kancsóm a hársfa.

Kortyolom daluk és mézük

s míg pillog a villám rózsaszín szárnya,

suttog a fürjes búzák kalásza.

Égiháború a berken^*

Mint sólyomszárny a nád felett

pislant a villám.

Rámhullt a terhes némaság,

s mintha varázsát innám,

a színezüst felhőkre nyílt a szám.

Csattant s vakítva megnyílt

a zsongó ezüst ország!

De pillanat, gomolygó tölgyei alatt

a forrás elapadt

s a tikkadt, sólyomszárnyú tájban,

mint száraz kút álltam a nádban.

Vízi dal^*

Víz alatt élek. Víz alatt járok.

Társaim rég a szürke hinárok.

A zöld és a barna, harsogva kékkel

víz-tanyám partján, mint kulissza térdel.

Vas és a kő is meghajlik innen.

Fátylas tükröm elbillenti könnyen.

Elbillenti, minek bízzak bennük?

Mélyebbről nézve oly puha a testük.

Bízom inkább a lengő csodába,

mely, mint a nádszál felnő a tájra,

s bár gyökere ingó iszapban ázik,

karcsú teste az éggel cicázik.

Forró nyári álom^*

A mákvirág s az almalomb

lilázó, éber ködbe vont.

Nem láttam mást, csak szirmokat.

Pilléző, álmos szárnyakat

s a döngő dél méhes falán

úszott egy barna hegedű

s a lomb között gazdája állt.

Úszott a barna hegedű,

mint árnyék, karcsún-telt madár

s a nád fölött kék lángra gyúlt,

sugárzó szirmokat gyalult,

akár a mesterek vasa

s gazdája nem talált haza.

Mint atom-mágnes^*

Nyílik a házon a szőlővirág.

Izzik a méhek zümmögő kedve,

s mint sárga léghajó billeg szobám,

zöldindás kötelét emelgetve.

Ezer kis motor zümmögő szárnya

emelget a fényes magasságba.

Zümmög a ház s míg bent a pilóta

barna homlokát tervére hajtja,

fölötte lantágú szárnyaival,

mint atom-mágnes lángol a nap.

Rezzen a toll és egy hiperbolán

elindul lassan két szőlővirág…

Öreg vízimalom^*

Már ötven éve áll e malom.

A tájban maga az unalom.

Mozdulatlan, sárga fala

vibrál, mint kénszín ballada.

Zöld rétben sárga ballada.

Szeme törött és fűzből a haja.

Patakját régen elvezették.

Odébb zúg. Ám az emlék

mohái sűrű erdején

fölragyog néha kerekén,

s rámnéz, ki olykor alatta

ülök rózsa-por alkonyatba.

Kerék alatti sima tóba,

mint hattyú ül horgom úszója.

Lencsés vízalatti tájba

lesek virágzó kék hinárba.

S áll a malom fölöttem, árván.

A tó vizén még csiszolt márvány,

de már-már robbanásra készen

feszül a liliom-vidéken.

Ötven éve áll e malom.

Bontja, őrli az unalom.

Mozdulatlan, sárga fala

vibrál, mint kénszín ballada.

Az égi tigris^*

Örök a szél… Örök a tó

és nincs szeme és nincs füle…

Örök fények aránya jár

a pázsitos fübe…

Örök hegyek… Örök vizek

nem látják és nem hallják

az Égi Tigris lépteit,

bíborban izzó száját.

Kék, égő íriszek között

lapul kegyetlenül.

A minden kezdetén hasal,

magányosan és egyedül.

Övé a hegy… A fényes terraszok…

A csíra, mely az édes partra lép.

A párnás körmök kedviért

hullámzik dzsungel és a rét…

Előtte, izzó két szeme előtt

az élők csordája szalad.

A zúgó, nagy háló felé

özönlik minden áradat.

Özönlik és hálót nem ér.

Ezernyi négyzeten üvölt a rés!

Kék, égő íriszek között

lapul kegyetlenül

s szakálla szebb, mint mákszirom.

Gerince, kényes liliom.

A szőre, fénnyel öntözött arany.

A körme kékre-izzított acél

s kegyetlen, mint a messzi cél!

S a csorda megrettent szive

két angyalt lát a szemibe.

Lidérc^*

Jó a must ősszel… Jobb a bor télen.

Nincsen jobb annál: a kedves ölében.

Elefántcsonton két tüzes bimbó.

Ragyog a melled, mint rózsa, mosolygó…

Szép a hársfák fekete ága.

Az ágon aranyló október szárnya.

Szép is… Jó is… Csupán a csengő,

ne csönögne az a seregély felhő,

csörögve az érben, surrogva az égen.

Szívem villogatja kísértő lidércem.

Ódatöredék a csodáról^*

1

Hegyes agancs feszül.

Ép most hajlik neki.

A kettő milliárd szívét

s a Mestert is fölökleli…

– S ha így nem ejtheted szavad,

dicsérd inkább a Kék tojást,

amely a bűvész ujján vándorol

s a zöldtaláros mágiát

mely égit, földit átkarol…

De inkább Őt, a vaskosabb csodát,

ki szem magból varázsol szilvafát

és lenge ujján lengeti,

halvány viasszal befedi

s a gyöngyből cseppent alkoholt.

Kancsók ölébe könnyű szeszt.

Dicsérjed őt, ki lánggal párolog!

Csókjától tán a földre hullanak

a perzseltszárnyú angyalok. –

2

Csodát tett, ím, a Kristály

sokélű tündér-teste.

Alámerült s a kád vizét

föloldta nefelejcsre.

Aztán a vincellér hátára ült

s elindult tíz szirmos bokor.

Tíz vékonyszárú flóta

a fátylas dalt dúdolta.

Felhőzött, míg a nap lement

s a hegy bársonyban ünnepelt.

Bársonyban és ezüstös kékben.

S a kis szatócs reszketve állt.

Előkapart tíz gyertyaszált,

s a bolti kristályok fölött

tíz könnyű gyertya tündökölt.

3

Útálod ezt a kék romantikát?

Kor hőse, hát tudós leszek…

– De mit tegyek? – Barlangban ült a láng!

Hát így kell kezdenem. –

Barlangban ült a láng… A kémia

karján sugárzó szép ara.

S palackba zárva, mint rabot,

hozták a könnyű alkoholt.

A bölcs savat, cukrot, illó olajt,

hozták piros pecsét alatt

s lettem a titkos folyamat

kísérletének eszköze.

Cső, festék, lombik, fiola,

amint a vékonyajkú vénák

a titkos képletet felitták.

Figyeltem és engem figyelt a nap

a zöldet lélekző ernyők alatt,

s az áttetsző fény röntgen-sugara

az ég gyöngyház falára írta,

mint süllyedt és emelkedett

a kék erekben égő tinta…

– Hogy írjam hát tovább

e lángragyúlt való

dús vesszőin kigyulladt látomást? –

Mint kék ágakkal vérző fügefa

ragyogtam és lángoltam ott,

s a vérsejtek sugárzó levelén

ott villogott az ősi fény,

a tiszta álmot tükrözve felém.

Ragyogtam és lángoltam ott,

s tanúm a fűbehullott könnyű ég,

több voltam, mint e költemény…

4

Az öntudat, a hűvös öntudat,

ha néha, néha széthasad,

mutatja meg a titkokat…

A kulcsa ott van, odaát.

Ott lelheted a patikát.

A hűs porok izzó heve

nem itt lakik, nem itt lakik,

csak ritkán fénylik ide le…

5

Dicsérjük hát a Kék Tojást,

amely a bűvész ujján vándorol.

A zöldtaláros mágiát,

mely égit, földit átkarol,

s az égben-lengő patikát,

mert itt az izzadt földeken

alig terem az értelem…

. . . . . . . . . . . . . .

6

Hűvös porok, tüzes borok,

vasárnapot varázsló gálicok

emeljetek hát oda át,

hol kívül és belül ragyog

az egybeforrott Tiszta Cél,

az összeépült csodaszép

kívül-belül sugárzó költemény.

7

Éles agancs feszül.

Ép most hajlik neki.

A kettő milliárd szívét

s a Mestert is fölökleli…

Te lángolj csak! Te vérző fügefa!

Lobbantsd virágaid barlangi láng!

A világ nagy beteg.

Mentsük meg részegen …

8

Magam vagyok s a fent agancs feszül.

Ki bennem él, az is kerül.

– Hatalmas! – Légy hozzám irgalmas! –

A pincemélyről küldöm ezt a jajt.

Szavamban kettő milliárd kiált.

Az őrület fölött, ha tudsz,

arassál Uram diadalt! –

Mézöntő^*

Jött a néma szó … A könnyű dal.

Acélt hozott és kötelet.

Egy angyal hozta fényes szárnyain

s megállt a szőlőskert felett.

A hamvashúsú, zöld magok

gyökérig meghajoltak.

És átszóltak a körtefák

a szomszéd asszonyoknak…

Ezer tavacska nyílt a hegybe.

A gálicos kutak

vibráló párát permetezve

fújták az égre-dőlt utat

és lett a hegyben nagy csuda:

akár egy dallal gyöngyözött madár

elindult fölfelé a mandula.

A prés alája bújt.

Köréje szállt a kert

s a kék szüret megcsordult odafent…

Az öblök fényes, nagy sajtárjai

az égi musttól kezdtek forrani

s midőn csordult a sok edény,

hajót hozott egy csónakos-legény.

A szőlős táj, mint tág, lépes keret

fölitta mind a mézöntő eget…

S az angyal lábait megint

a fölnyílt kék kutakba mosta

s kinyitva könnyű szárnyait

elszállt a felhős nádasokba.

Míg párás fényben^*

Míg párás fényben nézem a vizet

kísért az álmos révület.

A metszés, mely e tájon átszalad,

megosztva halat, madarat…

A föld ívében hűvös, sík tükör

feszül s a börc alatt egy zöld öböl

partján kilencven fokkal föl és újra le,

tükröz, szögét mérvén egy jegenye.

Mint bor tüzes tükrén a kép

a mámor ringó padlóin, ha lép,

már úgy lép és akként indul velem

e nádak és kopár sziklák alatt

kísértő álmos révület.

Zárjuk be, tündér^*

1

A víz is zárja színeit…

A tündér kagylójába lép.

Opálos szirma nem ragyog

a fények sorvadó ívén.

A szőlők árnyék-ujja int.

Utána máris hullanak.

Száraz hálóba szőve a

szép zöldtől elhagyott falat.

A rozsdás, vén vasat nosza

fektessük át hegytől-hegyig

s zárjuk be, tündér, mint a pincét

a tájék hordós halmait.

2

Hűvös a téli nap.

Alig hoz meleget.

Kihűltek lassan

az égi tengerek.

Mint sarki jéghegyek,

úgy úsznak a felhők.

Liliom-lánggal

hűtik az esztendőt.

Didergő nád között

lyukas hajó kotyog.

Révésze lassan

falunkba ballagott.

Mint szétnyílott kagyló

opál szárnyaira

nézek a víz és

vulkán tájaira.

Ott a jégre fagyva!

Itt meg sárba verve!

Közöttük mintha

pillangó remegne.

Parton^*

1

Villogott, mint halnak pikkelye

hegytetőn a nyárfák levele.

Közöttük ragyogó zölden

kelt a hold. Éppen fölöttem.

Harsogott a rigó a nádban

s dalát a tónak tükre egyre csak itta.

Veszett a dal… Omlott a forma…

Csobbant az ólom… Aztán horgommal együtt,

akár a tavi táj, eltűnt

egy loccsanó hinárbokorba.

2

Aranyló málét színarany halnak.

Hűvös szelet rózsás alkonyatnak.

Egy kis szerencsét horgom hegyére

s fölvésetem kékeres kőre:

„Amíg élt, volt pár kedves napja.

Amit kért, olykor meg is kapta.

Íme hálás érte.”

Pásztorok^*

Betakartuk már a szőlőt.

Elsőt fordult már a bor.

Présház körül cinegéket

ringat a rózsabokor.

A gyümölcsös betlehemi

királyoknak ingibe

s mint deres kóc gyerek szájon,

lóg a kukorica szárak

bajsza és a levele.

Váratlan szép fénysséggel

pince-sípra szállt a tél,

Zúzos szárnyának ezüstje

szőlőnk homlokáig ér.

Csillámló hideg ködökből

jönnek is a szőlőn át

pásztorok a láncos bottal,

koronán a csillagokkal –

Gáspár, Menyhért, Boldizsár.

Ilyen fényesen egyszerre

sose jöttek ketten még.

Szaladj gyorsan a pincébe!

Kárt ne lásson a vendég.

– Havat hozunk… Betekarjunk?

Kell-e magra a meleg? –

– Hogyne kéne! Hozzátok már! –

– Fújj parazsat… Nézd, hogy les ránk.

Meg ne fázzon a gyerek. –

– Küldd Mariskát… Vegye ölbe…

Még a tél is didereg…

Eresszed az istállóba,

meg ne vegye a hideg.

Ilyen fényes vendégeket

illendően fogadjunk.

Beljebb, beljebb koronások.

Kalap nélkül még megfáztok.

Itt a kezem, Miurunk. –

Jeges ablak^*

Téli nap… Fenyőfa… Jeges ablak.

Ujjamban fényes áramok szaladnak.

Mint a Karácsony a leszurt fenyő ágra,

indát kötök kedvem karójára.

Borsóbajszú, hegyes kacskaringok

kunkori rugóin szirmokat hajtok…

Telt dal a világ és lombos zuhatag

fényes lépcsőin szobámig szalad.

Hajában gerle és lila virág.

Nézem, csak nézem az ablakon át.

És kérdem: – Ki tette ezt az üveget

közénk, hogy elrontsa ünnepem? –

Gilice, szeretet, mégis gyere be!

Szívem vár. Nem kalit kerete.

Virág, szép világ, hajolj be hozzám.

Gyökered ónám… Szirmod megápolnám.

Téli nap… Fenyőfa… Jeges ablak

lapjában éles szárnyak suhognak.

Vállamon gyertyák lándzsája villog.

Védnek tőletek hideg harangok.

Egy behavazott présházban^*

Tiszafa-ággal, boros üveggel

üdvözöllek csikorgó téli nap.

Ajtón kívül szikrázhatsz kegyetlen,

mint kutya, hegyibéd sercent a csap.

Fehér az abrosz, akár a dombhát.

Vén betyármódra élem a telet.

Paprika, tűz izzasztja a nyulat.

Fütyülő síp száll a tető felett.

Mi kéne még?… Pár édes, könnyű rím?

Mint telt gyomorra birs vagy mazsola?

Dalolnék… Bajszomról cseppen a bor

és véle hull az angyal mosolya.

Utána dörrent kint a fagy csöve…

És száll a dal… Hegyen rekedtem én…

Dombok havas hulláma vesz körül

s merenghetek a sarkok énekén.

Ars poetica^*

Csak visított. Hát kivitted

és amint a földre tetted,

furcsa látvány,

dézsádra ült

a szivárvány.

Nem is hitted, pedig láttad

moslékodban azt a lángot.

Mint a páva

disznód orrán

lengett szárnya

s híg korpáddal ahogy falta,

hétszínű lett kunkor farka.

Ne ólházba,

mától kezdve

hajtsd szobádba

és ágyadban vessed ágyát.

Vagy te ettél már szivárványt?

Dézsájába

ringasd versed

a világra!

Hadd ragyogjon, mint e látvány,

moslékodon a szivárvány.

Triptichon^*

Mint a hetes gyep zsenge füvébe emelt görög oszlop,

akként áll ama parkban Berzsenyi műve, a gránit.

Rája virág fut… Lonc fürtjébe Vitéz: csupa rózsa,

meg tulipán és mustszagu, ritka bokorba madárdal.

Jön puskával a vállán Jammes úr, a francia költő.

Nézi, csudálja, nevetve mesélget – persze magának –,

s hallgatok én, mint erdei forrást hallgat a pásztor.

Szicília^*

Minő kartánc! Varázsló lendület!

A várak, mint a harcosok

s a templomok, mint zsenge jón szüzek

dobognak fent az ormokon.

Csillámló lándzsák… Forgó fátyolok…

Csigától fényes partszegély

szikrázó testén habzó ár suhog…

Combjában pezsgő szenvedély.

Szirtfoktól szirtig táncos ív hajol.

Feszül, lazul a kék ideg

s a könnyű nyíl végén a hattyútoll

fejem s a nap fölött zizeg.

Ijját feszíti a történelem.

Hárfától mámoros halak

hajót cipelnek habzó tengeren

s kék áram ég a víz alatt.

A négertestű kőre rózsa fut.

Tajték fodrozza melleit.

Szétfröccsen és a messzínai út

tüzes kígyója felsziszeg.

Gyűrüzve fut, amerre habra-hab

feszül. Szemében két sziget.

Ében-sötét, milyent a láva rak,

ha már kihülve megpihent.

De forr, mint antik oltár füstölög

s körötte népek, istenek

kartánca leng s az Aetna-jég fölött

Vulkán rózsái lengenek.

Honvágy^*

Péter és Pál

hiába áll

az oszlopon…

A kulcs,

a kard

csak visszatart.

Nem nyít,

hasít.

Az imbolygó tudat

nem tárja szárnyait!

Vályogból és nádból rakott hazám

úgy tornyosulsz fölém,

akár a gúla

a lángoló homok mély négyszögén

egy fáraóra.

Búcsú itáliától^*

– Tavunkon áll a jég – irod.

Fehéren izzik papirod.

Szikrázón, mint a hegyvidék

láncába dermedt tóvidék.

Az én vidékem. És te is

enyém vagy. Kettős birtokom

tárul felém e kéksoros

betűktől-indás ablakon.

Foktól le langyos Hévizig,

mint olló nyílik, lám a tó jege.

Repít a fagy. Szétvált falvak

csontváza szúr a semmibe.

A lombtól megnyúzott hegyek

húsa fehér parázson sistereg

s fölöttem pálma áll! Kezem

rezdül, mint vádló lelkiismeret.

Ilyen az én hazám… Latin egek,

az ablakot fölétek emelem.

Itáliám, nézz rajta át!

Nézz rajta át napfényes szerelem.

Babér helyett a köd zizeg

és zuzmarás bogáncs zörög…

Amott egy csárda… Dermedt szívedet

izzítsd e szalmaláng fölött…

Majd negyven éve és első telem,

hogy mandulák virága fürdetett

s ujjam örökzöld lomb között

izzó narancsot szüretelt.

Az első tél s az is lehet,

hogy ép az utolsó telem.

Már zúg a harmadik harang.

Piros stigmája szívemen.

A ködből jöttem én s ime

rózsát dobál felém a sziklapart.

Kék tenger bársony hátterét

görög oszlopsor bontja szét.

Oszlop-közt zöldszín amforák

nyújtják a jóni part vizét.

Olajfák szentelt lombja közt

zöldel a téli délvidék.

Mint vándor, hogyha útra kész

s az emlék nyítja induló szivét,

karom úgy tárom kétfele:

– Ágyő, kék tenger habzó erdeje. –

A ködből jöttem én s holnap

a Karszt kopár falán leszek.

A Balkán izzó üstökén,

mint kóró megrezdül szivem.

A Dráva zúg s otthon, ha még

két meghitt kar fogad…

Aztán a köd majd elfedi,

vagy tán a sír árnyékomat?

Bolond istók a berken^*

Zsombékon ül… Tünődik egyre:

– Igaz vagy nem igaz? – ez itt a tét.

Zsémbelve gondol Debrecenre,

pálmákat lát s Firenze kék egét.

– Vagy délibáb?… de hisz való,

Nápolyban megrúgott a ló. –

Bizonyságul felhúzza ingét,

s tapintván a kettős dudor ivét,

tűzhányót érez… – Im valóság. –

Istók, hogy is veszthette vón eszét?

– De hogy lehet, hogy ott sudár

gémeskút kettős tornya áll? –

A bölcselet síkjáról ismét

zsombékba hull. Körötte ingovány,

mely számonkéri szép Velencét

s a Nagy Csatorna márvány mosolyát.

Mint a gólya áll… Előtte

kettős alakja leng a vízbe.

És apjának nevét sem tudja.

– Takátsnak hívták?… Vagy Arany talán,

ki Istókot világra csalta? –

S míg így köröz agyán a délibáb,

s a szárnya tükröket emel,

a nyáj hajót, tornyot legel.

Arany kincse^*

Egy nyelv rácsaiba zárva

üldögél Arany, magába.

Üldögél az árva,

pusztai végtelen magányba.

Szalonta, korlát, délibáb

néznek a rácsos nyelven át.

Néznek merengve… Hiába!…

Nincs aki hozza világra!

Remegve sárga délibábba,

ragyog Arany János

magyari magányba!

Epigrammák

Egy izmos költőre^*

Csánki a disznót csak kolbászból ismeri, mégsincs

akkora kondás, mint ő maga verseiben.

Füttyöget és durrog, hogy zeng az olymposi tájék!

Futnak a Múzsák! Hejj, Csánki utánuk ered!

Mit neki, hogyha lesántul szépdalu Pallas Athene!

Csánki derék kondás. Fütyköse karnyi babér.

Egy kritikusra^*

Orditozott Dongó és ölte a méhet a tájon,

mígnem a Múzsa dühös nyelve hegyére repült.

Jót nevetett Pán s míg a fulánk villant, furulyázott.

– Dongó! – zengte a táj – végre te néma maradsz!

Könyörgő egy költőhöz^*

Rum, kacsasült, bor, hózivatar, langyosszemü kályha,

szebb farsangnapokat küldeni sem lehetett.

Csillog a téli tükörben a trágya. Vidámlovu szánkón

trottyos-banda recseg… Most viszi Márton a lányt.

Csánki te is nősülj! Inkább szüljön feleséged,

mint te derék költőnk szüljed a verseidet.

Ám nosza! Itt az idő, szép farsang napja ragadjon.

Hájas Panni eped! Hagyjad a Múzsa-leányt,

s lesz bőven zsirod, enni se kell és böjtbe husod lesz.

Panni a földi gyönyör… Hagyjad az égi-hazát.

Vasárnapi költő panasza^*

Elment a mai nap… Semmi eredmény.

Úgy éltem, lustán, mint kövön a repkény.

Havas táj… Havas fürt… Mi lesz velem?

Ceruzám helyett a bort szeretem.

Hosszú sort írtam szűzfehér hóra.

Kint lakik a kedves, kint, a hordóba.

Csánki^*

Csánki derék költő s bátorszavu dalnok a honban!

Szidja, mi rég eluszott. Zengi, mi jól fizető.

Egy opportunistára^*

Ballagi nem gyürüjén, de szerényen a zsebjibe hordja

címeres oklevelét s mit neki romfalu vár,

páncél, mult és hősi családfák! Kardja a nyelve!

Rozsda sosem lepi azt! S mit szerezett, oda nézz!

Még a cigányra se költ. Neki dzsessz kell. Kék autón jár,

mert lovas ösztöne jó! Mindig a jó lovon ül.

Hattyú helyett^*

Nincs még itt az idő, – hallgattál lesve, lapulva.

És mi babért fontunk, lesve zenéd s az időt.

Végre kipirkadt! Zöld kerted ligetébe szaladtunk

s hattyu helyett a szamár-orditozás fogadott!

Kalitka-költő^*

Könnyű neked, te a Mester víg csalogánya vagy, ámde

van, ki a szíve szerint tudja csak írni a dalt.

Juszuf^*

Szorgos iró Jóskánk, mindent belegyúr a regénybe,

mint a vezércikk úgy röffen a műve elénk.

S mért – hogy bár agyaras – mégis mint pelyva-kazal hull?

Mész is kéne Juszuf! Falba csak így merevül!

Öngúny^*

Máma sem írtam, csak szeretőmet öleltem egész nap!

Nyert irodalmunk és jó magam is valamit.

Megvirradt verselő^*

Korán lefekszem… Mécsem a versem.

Őszi barlangban égek magamnak.

Táblám papírján lusta lángok.

Mint kócsag jár a hajnal a tintán.

S a piros napnak jóreggelt kivánok.

Egy nap pihenő^*

Ép egy hete írtam… Mit írjak máma?

Elszállt a vasárnap… Nézek utána,

s maradt a faiga

lantvégű ága.

A költő és múzsája^*

Álmot ölelget a költő. Messzi, aranyhabu tájat.

Igy képzelte el őt Dalnoki, a nyenyerés.

Ám, amikor meglátta ölelni az esti ligetben,

mégpedig úgy, ahogyan Dalnoki szokta a lányt,

egyszeriben hirdette: – nem is költő ez a fickó,

s Róza se Múzsa, hanem csalfa lotyó csak e lány! –

Egy festetthajú nimfára^*

Dalnoki szőke napot látott a hajadba ragyogni,

s mint a faun nimfát, istenitett hajadért.

Ám amidőn meglátta a kunkori éj-feketécskét,

csalva, de boldogan, ő, kunkori rádtelepült.

A rosszul megzengett Múzsa^*

avagy Kilencvenkilenc versszakos szatirikus vívódás a költészetért

A költő unva már saját dalát,

s a Múzsát is, ki egyre szidta,

mint egykor Shelley, hát hajóra szállt.

A tó oly kék volt, mint a tinta.

Mert tóra szállt. A tengerről csupán

a bajjal kapcsolatban szólott.

Ám szíve most e kék víz bársonyán

baját feledve ringatózott.

Búcsút sem intett. Nagy szavak helyett

csupán a festő házát leste,

mely túlnan, ott, a zöld fűzfák megett

ringott a könnyű napsütésbe.

Íme a táj!… S a kép?… Külön világ!

És úgy merengett, mint az angol,

midőn elhagyta szép szülőhonát

s az új világ felé barangolt.

Magyarnak néha ennyi is elég.

A por helyett, megyényi sárba

dagasztja ábrándos korall-vidék

honát a semmi-óceánba.

Hogy partra szállt, csalódott, nem csoda.

A festő éppen nem volt otthon.

Víg kotlósraj, virágzó orgona

fogadták és szőlők az ormon.

Költő merengj! Ám ez most nem elég!

A perc, a helyzet íme sürget.

Új honba vágytál és elért a vég.

Érezz alattad végre földet.

A festett hon s gazdája, lásd, sehol.

De pillanat és kész a terve.

Kezén, mint léggömb leng a demizson

és lábát cél felé terelte.

A Múzsák is örültek. Víg daluk

a lávás szirteken remegve

dicsérték költőnk: – Lám csak szabadult.

Az égről lábát földre tette. –

Az első, így, kivel találkozott,

egy svájci szép tehén. Szuszogva,

mint jámbor delnő keccsel ballagott

s merengve ringott tőgye bokra.

Gazdája, mint az udvarló legény

kis sárga, zöldujjas kabátba

követte, arcán szendergő remény,

s körötte kéken nyílt a zsálya.

Költőnkben lángra gyúlt a kor szava.

Sürgetve leste már e percet,

melyben a nép bajához hajlana

s szíve nyelvén dobogni kezdett.

– Ki légyen ő?… S e szentelt áhítat? –

Legottan hát a tárgyra térve,

ily szókkal vert a tényekhez hidat:

– Hogy hívják önt és mi a bére?

E zöld liget kié? S e rózsafák? –

– Pongrácz vagyok – felelt a kérdett,

s mint illett hajdan, meghajtván magát

a költő árnyékába lépett.

S így folytatá: – Hajdan a vármegyét

szolgáltam és a bűnöm egyre

csak nőtt, míg elvesztvén a nép kegyét,

kiszórtak, mint a pinty, e hegyre.

A ház pedig jó vincelléremé.

A bér?… Cseréltünk?… és azóta

áldom a sorsot, mely így rendelé,

hogy itt élek cselédi sorba. –

– Próféta vagy bolond, ki önmagát

vádolja így? – s kétkedve nézte.

Népet szagolt, s egy főbíró szavát

lelé s megnyúlt a költő képe.

Hümmögve hát faképnél hagyta őt.

Tűnődve ment tovább a parton.

A kép s való lengett szeme előtt.

Kínlódva ment, mint terhes asszony.

– Garast hová tegyek? Mely lapra hát? –

– Mindegyik csal? Ím itt a példa, –

s hogy némiképp enyhítse zavarát,

a pincét vette újra célba.

– Gyerünk! Oly szép a táj… – S a bor szava,

mint tündér, csalta egyre feljebb.

A hordók édes, émelygő szaga

ígért szívének újra enyhet.

Pár percre csak, mert szóra szó bukott,

s míg mérte jó borát a mester,

már gyöngyöző tűzzel káromkodott:

– Csalánból nem lesz soha kender! –

E szókkal zárta el a tölgycsapot

s majdhogy hordóra állva ágált.

Dicsérte hercegét és a papot.

Szidta az újjan osztott táblát.

– Suszter kezébe ár! Nem tőke ám!…

Öt év s csak lőre lesz a hegybe.

Én esküszöm, kit borba szűlt anyám!

S majdhogy kancsóba csordult könnye.

– Nagy Ég! Ó, Múzsák! Nektár szent hegye, –

nyögött a költő, ámde orvul,

mint csillag villant ki a zsák szege,

hogy osztásnál kihullt a sorbul.

Vagyis csak fél holdat kapott, amíg

a többi kettőt, néha hármat.

Ezért úszik ecetben a ladik,

s vadítja el e tünde tájat.

Igaz, hogy ő a bornak mestere,

s nem kontárkodik, mint a varga.

A présre nőtt, hát rajt is a keze.

De hadd forrjon a mustnak habja…

– Csak így, csak így tovább! Ez már derék! –

Reális jó alap s legottan

igazra lel a pegazus-szekér.

A szárnyas ló a célba toppan.

Otthagyta hát a pincék mesterét

s a bölcs tavasz zsongása közbe

karján lógatva az édes terét,

elindult most a zsenge völgybe.

A mandulák rózsáló szirmain

lepkék legyeztek és a gerle,

a bölcs tojó fészket rakott s a hím

édes búgással ült egy helybe.

A föld egén, a szikrázó vizen

egy könnyű, hó vitorla látszott.

Mint fényes tű azurló semmiben

csillant, eltünt és fölcikázott.

– Iszkolj tovább, többé ne lássalak

mihaszna csillogás! – kiálta.

– Anyag és néphaszon! Szilárd alap,

nem bamba fény való e tájra. –

– Haszon? – s a gaz közül félénk fejét

a szőlő álmatag kidugta.

– Anyag? – és robbanás feszítve szét,

a drága hegy gurult a gazba.

A könnyű fény rebbenve szállt odébb.

– Kapát ide! Embert a gátra! –

Kiáltott, ám ledőlt egy bodza szép

fodrozva ringó árnyékába.

A bodzafa, mint sátor ráhajolt.

Ágában fürge szőlőinda.

A bodza és szőlő virágban volt.

Költőnk a kettős mámort itta.

– Kettős? – A Múzsa horkan: – Nézz oda!

Akár az ék, szájába verve,

ragyogva áll boros demizsona,

s csutkája billeg, egyre nyelve. –

Az első áram rózsás fényiben,

amint ott kotlott bokra árnyán,

a pezsdült agy zsibongó berkiben

föllibbent ím az ó-szivárvány.

Mivelhogy terve elszánt és agyát,

mint váltóőr a vágányt szokta,

átállította már, e látomást

lerakta hát illő sorokba.

Alap a múlt! Jövőbe átível…

A rét ölén pirosló frakkba

vagy húsz lovas fényes csodát mível.

Ragyog a lakk, a bársony-sapka.

Ragyog a nád is, mintha kedvükért

szidollal kente volna népük.

A berki pázsit mindennél üdébb

zöld szőnyeget szalaszt elébük.

Vágták alá rugalmas, hosszú tér.

A róka, nyúl fülét hegyezve

sorsára vár, lapul – akár az ér –,

mikor harsan a kürt recsegve?

Egyszerre, ím az omlott vár alatt,

– magyarba préselt angol metszet –

fölvillan ám a falkázó csapat.

A hallihó magasba zengett.

A réten, kerten, új vetésen át,

– melyen izzadva sose görnyedt –

száguldva tör, pusztít egy nyúl után,

tatármód dúlva szét a földet.

Rezeg, ragyog a tarka őszi nap.

Ökörnyál érdem száll a frakkra.

A tó ezüst. A hegy aranyba csap,

s szabály szerint csahol a falka.

– Pihá! – sercint a költő és a nyál

mellére hullva, szinte éget.

Ám hirtelen kegyes vigaszt talál

s nem szidja már a szittya népet.

Így volt ez ott is, ahol vörösen

sugárzik most a nap s a frankok

szép földjén is lobogtak gőgösen

e lóra termett büszke frakkok.

– Mi az?… A gyűlölet helyett vigasz?

A vád helyett a Biblia!

Polgári korcs, mint lángban a viasz,

csepegsz? – üvöltött önnön ajka.

És talpra szökve, jó nagyot húzott

és lám a tettek népe serken.

A róka fut. Inalva les zugot

s újabb kép tárul szét a berken…

Kerít a kádár, asztalos, cipész

s a vincellér-hadak dobogva!

A hercegi pincére gyűl a vész.

Lángol a költő csipke-bokra.

– Megérte! Nézd!… Ily látványt egyet ád

a sors, – s merengve néz a borra.

Vérében érzi édes áramát,

de sanda síkkal nő a prizma.

Agyában furcsa délibáb hasad.

– Való, vagy kép? – A sárga pince,

mint mézes lép feszül a hegy alatt,

s csupán a bor e kép kilincse? –

– Ez vitte lépre? – …S mind csak látomás? –

De hallja is: – Enyém a felső!

Üvölt a kádár. Torka zeng: – Csalás! –

Villámot szór a népi felhő.

Két részre húz a földosztó csapat.

Egyik hordón, mert ez a bástya.

Másik, fején sajtár-rohamsisak:

– Előre! – és Jézust kiáltja.

– Nem addig a! – s az oldott gálicot

a kádlyukon orvul kilőve,

záport zúdítanak… És közben folyt

a drága bor az osztott kőre.

– A harcos optimizmus ez! – nosza

pattant a költő. Ám a látvány,

hogy sárba tódul a Múzsák bora,

a földbe verte, mint a márványt.

Egy pillanatra, mint az isteni

szobor, úgy állt e földi zajba.

Szobor, melyet a kor sem tud kikezdeni!

Örök szabály testén a pajzsa.

Az égi tűz sugárzott homlokán.

Szentelt parancs buzdítja harcra.

– Megállj! – kiáltva, ugrott szaporán.

A belső láztól égett arca.

– Megállj? – s a csősz, ki éppen arra ment,

dühében hát torkonragadta.

– Nekem ugatsz? – s villanva megjelent

feje felett a csősz balaska.

A balga sors, lám, mit művel?… Szava

véletlen ép a csőszre dörrent,

s mit bánta az, költő, avagy baka!

A nép őt választotta őrnek.

– Nem úgy gondoltam én… – már kezdené.

– Nem így!? – s a csősz a földre rántja.

Szava hiába szállt a nép felé,

az csak a szőlőket kapálta.

Nem lelkesült. Beszélhetett bíz ő.

Csak tőkéről, tőkére hajlott.

Szüretre gondolt és a levegő,

a tiszta ég fölöttük habzott.

Mit bánja, hogy volt? Már övé a föld!

Nagyobbak most a trágyagondok!

Meg aztán fönt a bástya is ledőlt

s átfolytak rajt a bánya-dombok.

Megtartani! Ez itt a tét, a gond!

Újjal pótolni régi tőkét.

Száz éve erre várt. S beszélni, most?

Kapát neki, vagy hordja bőrét.

Még jó, hogy ép bőrrel megúszta így.

A nép-közel, torkán a csősszel

fürgére vette szárnyas lábait,

s versenyt inalt egy karcsú őzzel.

Az őz az omlott bástya közt bután

a lomb közül szőlőbe tévedt,

s hősünkre hullott első fütty után

száguldni kezdett, mint a végzet.

Vakon a kertnek, majd karók között.

Ól és klozet előtt cikázva.

Kutyák mögötte, csöbröt fellökött.

Zengett a hegyközségi lárma.

És lőn vadászat… Költőnk is megállt.

Még látszott szőlős bodzabokra,

s bár szíve torkán, hangosan kiált:

– Fuss tündér! Erdők lenge fodra! –

Sorsában látja sorsát. És szemét

a látvány hűvös kése zárja.

Üvegbe ugrott és a tört cserép

éles fogát inába vájta.

A kertész nyúzta meg. Övé a bér,

mert téli-háza lett a csapda.

Palánták közt szivárgott szét a vér.

Üveg-ágyon csattant a balta.

Ily fordulón, a régi rend szerint

poétikánk bevett szabálya,

mint rendező, a költő égre int,

s fölzendül annak harsonája.

Ám most a menny helyett, pár drót tekercs

végén a kürt megtette szépen.

Az ég helyett a gép. S zengett a vers,

míg folyt a nagy nyúzás a réten.

Nem holmi régi Múzsa volt e lány,

ki berki zöld babér-ligetben

füzéres lanttal, mint a hattyú-szárny

fürdött az ókori vizekben.

Hangszórón zengett ő, s a tóvidék,

a kék bazalt recsegve szórta.

Kertészünk dolgozott s a kis lilék

elbújtak mint a nád-bozótba.

A harcos Múzsa volt. Hajába drót.

Mellében cső, szemében lámpa.

Száján tisztán, tagolva ejte szót

Beatricének unokája.

Költőnk leült. Ámulva hallgatott.

Előtte Bacchus és mögötte

a nád között Silenus, kék habok.

Oly szép volt ez, mint Dante földje.

Oly szép és ím a tiszta értelem

tanítja dalra! Szíve lágyul.

– Lepkét nem űz – fogadja –, s végtelen

acélt fakaszt a kék virágból. –

Acélt, amelyből sín, traverz feszül.

És verse lesz a szeg! A forma

hideg, kemény ívekbe lényegül

és rímeit forrasztja abba.

– Egy őz? – pirulni kezd, mily gyenge volt.

– Csak nyúzzák! – Hús és bőr a lényeg.

Tett és anyag lendíti át a hont!

A többi csak polgári képzet…

Mit honfi-bú, halál és szerelem?

Mind ósdi pesszimista mákony!…

Halál és másvilág? Mit már nekem!

A gyenge, korcs szíveknek fájjon.

Egy vers csupán és halhatatlanok

glédája vár az égi gyárba.

Szirénák zengik és nem angyalok,

ki voltam én e földi sárba.

Mint must a víg szüret után, ha forr,

úgy tisztult, ért benne a nézet.

Szívén, mint villany, fölvillant a kor,

amint a szép Múzsára nézett.

Ott ült. Egy ifjú enyelgett vele.

Az ablakból, könyökre dőlve,

átlátszott lakkos, szépített feje,

s mint naspolya sugárzott bőre.

És tiszta ajka, nem mint hajdanán

csak közvetítve külde csókot:

buzdítva zengett s hívta szaporán

s költőnk ajkán epedve lógott.

– Ezt mind megírni! – Ámde mint van az,

hogy épp imént fulladt kudarcba,

s a hegynek nem kellett a szó-malaszt,

midőn a csősszel állott harcba?

Szellem-süketség? Vagy paraszti gőg?

Villanyt ide! Körtét a nyakra!

Ki mint barom kérődztél azelőtt,

egy kattanás és fény agyadba. –

Nagyot húzott s az új poétikát

mint kotlóstyúk, ha melle lángol,

alája nyomva, jó fészket csinált,

s ráült, hogy költ az új tojásból.

Csak guggolt és kotyolt kegyetlenül.

Így költ a tyúk. Falun így látta…

Tehát nem mozdul. Izzad és hevül,

egyszerre lent és fönt agyába.

Alatta már zsibog s fölállni fél.

És fent is verdes már a szárnya.

Ha fölkel, még kiröppen, mint a fény,

ha áll, kihullhat mind a sárba.

Hát kotlik és a Múzsa ihletőn

susog neki, akár a dajka.

A csősz is erre tart a legelőn.

Kezében őzünk tőgyét tartja.

Lesi nyugat. Vigyázza napkelet!

Tudós, király és forradalmár.

Mind bába és segítve nyújt kezet.

Ágyéka termő gőzben forr már.

Új honba vágyott, s íme meglelé.

Már mozdul partja és szilárdul.

Az arcán tükre! – Kétkedsz? – Nézz belé!

Izzadt fényén világa tágul.

És látja is. Bár tótágast kicsit.

Mert földre esküszik s dacolva

mégis az égre rugta lábait,

s onnan fejjel le, lóg a porba.

Közelről látja s így romantikát

nem cseppent többet ember-szívre.

És vallja hittel: földön már a láb!

Hárfáz a csillék fényes íve.

Tüzes kerék dalol a nap körül.

Szikrát hasít. Fokozza hőjét.

A gép, a tél, a szőlőskert örül.

Bolygónk eléri kikötőjét.

Ó, boldog kor, amelyben vers se kell!

Ágyő Platon és Dante álma.

Az ember végre új táblát emel

s a bamba kék kaput bezárja.

És arca fénylik. Biztos látomás

világos tükre ég szemébe.

Ki eddig úgy bolyongott, mint Tamás,

szilárd utat talált már végre.

Nincs más, csak az, amit a szem s a cső

meglát a nyüzsgő, bő anyagba.

Azon belül, kívül csak levegő,

meg az, amit látni kell abba.

Receptje kész! Oly egyszerű dolog:

bazaltban, szirtben, agyban, fába

csak sejtek, nedvek árama forog.

Tégla és sár a festő háza.

És rá se néz. – Bolond, ki képeket

torzít testedből ős-valóság. –

És elvonul, mint zengő körmenet,

hiteddel földi kész mennyország!

Hajóra száll… Megírni ezt, nosza

tollát feni, akár a vadlúd,

ha jő a fagy és hívja dél hona.

Hajósíp harsan… Ő is indul.

Mit is segítsél^*

Betértek szobámba, mint a vándor:

Berzsenyi… Szigliget… Kisfaludy Sándor.

A három fehér fal szép meszelt lapjáról

néznek rám a közel-távolából.

Negyedik oldalon zengő sugárban

mosolyogva áll a tó a tájban.

Áll a ház, a négy fal örök vándorokkal.

Fürdenek csilló, tükrös habokban.

Köztük Te kedves halkszavú társam,

mint a sirály suhogsz a szobámban.

Kutatva nézel… – Mit is segítsél? –

Karcsú sirály hegyringató víznél.

Tillió-lió^*

Hűvös lombok között a sárga, nagy rigók

kacskaringós füttyöket tekerve

köszöntnek: – Tillió-liól! –

Köszöntlek én is: – Tillió-lió!

Légy üdvöz máringó-rigó. –

Fülemnek kedvese,

szememnek százszorszépe

aranyló kedveddel

üljél házam tetejére.

Reggeli vidám éneklő napom!

Ragyogd be lelkem, rigós hajnalom!

Mit érne?^*

Időmet kérik számon…

És zöld szemed irigylik.

Rózsáló hamvas bőröd!

Irigylik?… Minden percem

legyen tiéd azért is.

Zsémbeljen csak a szorgos,

és rágja korhadt tollát!

Időm mit érne, hogyha

szemed tavát nem látnám?

Versem mit érne, hogyha

rózsáló hamvas húsod

nem adná hozzá lángját?

Mi lenne?^*

Nincs szebb annál, mint koratavasszal

jönni a tóról náddal és hallal,

melyet az imént fogott a horgod

a vízből, melyen szivárvány bomlott.

Így jövök én most teli örömmel.

Fölöttem rügyek zománca zöldel.

A sarjadó rend tiszta varázsa

ragyog föl bennem és a fákba.

Kisérj a házamig… Ott üss tanyát,

s a szívemben, te tündéri szabály:

Teremtés!… Tavaszi tiszta varázs.

Ragyogjál lelkem, mint májusi ág.

Mi lenne még, ha ráadásul

egy tündér szállna le az ágról:

Szerelem!… Te rózsaszín angyal,

boríts be szikrázó arannyal.

Tavaszi vihar^*

Márciusban megdörrent az ég

az ibolyák felett.

Porzott a zápor és a jég.

Tavaszi fergeteg.

A fák lilás áramban álltak.

Feletted reszketeg

sugárkévéje nyílt a tájnak

a fénytócsák felett.

Kinyílt a tarka nagy szivárvány.

Kezedben ibolyák

és porzott lent az ázott páfrány,

mint gyémántszárnyú ág.

Futottak már a szalonkázók.

Zörgött a cserbozót.

Tüzes villámok szárnya lángolt

a csörgő kis folyón.

A szép körív felé szaladtak.

Csokrod villámban állt.

Szikrát vágott a gyep alattad

s az ég a fűbe szállt.

Te álltál ott?… Vagy már a tündér?

Fénylett az égi szárny.

Ragyogtál, szinte már eltűntél.

S kinyíltak mind a fák.

Mint a vidám postás^*

Rózsaszín alkony-ég.

Fehérzöld szilvavirág.

Vidám cinegékkel

táncol a gyümölcsfa-ág.

Piruló szerényen,

mint a pünkösdi lányka,

piroslik szívem.

Röpül a világba.

Teveled röpköd már,

mint a cinege-madár,

ki hozzám vagy kötve

mindörökre már.

Rügyek erdejében

a fenyőfa ága,

úgy lobog előttünk,

mint finánc kabátja.

Nem finánc kabátja.

Rigó lakása.

Sötétzöld lombjából

fütyül a világra.

Alatta ibolya.

Szerény és ingerlő.

Hajadba ül… Ujjadra száll…

Pillangó és felhő.

Egy komoly fenyőben

ennyi szép hogy lehet?

Vidám lakóival

kinyitja szívemet.

– A világ nem finánc!

Jókedv tanyája. –

Mint lobogó zászló

ezt hirdeti fája.

Mint a vidám postás

ezt hirdeti lombja.

Vidám leveleit

szívünkre borítja.

Mocsár helyett^*

A gond sarába dobtak.

Ott ültem, mint kavicskő.

De jött az édes bornak

tündére. Jött… Kis felhő

és fújni kezdte csendben:

– Tű… Tű… – a nádi számot.

– Tű… Tű… – és a mocsárból

körém szőlőt varázsolt.

Zanóc helyett már almák

és szőlők mézbe-mártott

fürtjük kezembe hajtják.

Csupán még te hiányzol,

kiért a kavics lángol.

Heverj hát ide mellém.

Legyél az első tündér.

Zsombék fejemből elszáll

a gond, akár a tünt dér…

Magyaros anakreoni^*

Szép öledben elfeküdve,

kunkorodó szálas fűbe,

mint violák pázsit ágyon,

heverészünk szőlős háton.

Lábtól vesszős mogyorófa.

Pincén áll… Alatta nóta.

Fejtől birsfa, fügefa.

Nagy lugas az ég íve. –

Nem is írom, csak dúdolom

a füledbe, itt a dombon:

– Szép a fürt, de szebb a melled!

Nézzed Bacchus rádnevet.

Bajszán méhek, darazsak,

s mint a parázs, szinte lángol

fű, fa, szőlő mosolyától.

Benne lángolsz kedvesem,

mint a rózsa szirma, hogyha

a napsugár elborítja.

Föllángolsz… Szüretre hajlik

domb, leány, ha már beérik! –

S míg a pincén Bacchus ül,

vállunkra Venus repül.

Tengelic^*

Szánkók csengője! Édes hatalom,

mint varjak közt a sárga tengelic,

oly fénnyel szállsz s a szűzfehér havon

csengődre ím az ifjúság

vidám szívvel elénkbe vág.

Szánkók csengője! Te hozod felém

a rét tavát… Az éneklő teret!

Gyémánt-ívvel két szív köröz jegén.

Rózsát gőzöl a száj s a kéz

megint csak szárny és cseng a réz,

a sárga tengelic! Ó, ifjúság!

– Hallod? – Még szól … De fut a szán… Szalad!

Kedvesem, figyeld csak csengő dalát.

Nem jég… Egy zöld szánkó dala

olvad, mint arcod szép tava.

Tehozzád szóltam^*

Hol vannak bíbor lángjaid?

A színes sejtek tüze hol?

Köréd dermesztő fagy hajol.

Jeges zománcban ágaid

merevre, majdhogy pattanóra

feszülve állnak, drága rózsa.

Nem is hó… Éles jég pora

borít nyakig, szép rózsatő.

Pár zöld szár kandikál elő:

a nyár elillant mosolya?…

Nem illant el! – Én most is látom

virágaid e téli ágon.

És szebb vagy! És nem is hazug

a télben villogó szirom!

Nem látvány, kép a papiron.

Valóság! – Kristálytiszta út,

amely tövedhez visz, ahonnan

a szirmok bíbor-tüze lobban.

Lángolsz a hóban, rózsatő!

Fölötted pillangók helyett

látom az édes pintyeket

és cinkedal csattan elő!

Nem tarka por… Erek varázsa!

Szív dobja havas koronádra…

Bíbor szirmokkal e havon

tehozzád szóltam, kedvesem,

fagyban sem alvó szerelem,

atomnál tágabb hatalom!…

Tehozzád szóltam nyárba-télbe

szívemnek társa, menedéke.

Készül már^*

1

Zöld lett az ég… Rózsaszín tollal

játszik a fény felhő-foszlányokkal.

Didereg a pásztor… Hűvös a szél…

Mért járok kint? – Kit keresek én? –

Akit találtam tizenkét éve,

itt lépked az őszi zöld fénybe.

Csipett kökény közt szép egyenes ág!

Kék, deres réten megy az ifjúság.

2

Csillognak szöcskéid Tirréni tenger.

Ragyognak partjaid ékes szerelem.

– Negyven év… Őszülsz… Legyint az ember…

Emlék, szivárvány, sejtelem…

És készen már az őszi líra,

erdőnk fölött kék füsttel írva.

Néz a cigány^*

Piros a bor… Kemény a donga.

Szívemben mintha csárda volna.

Muzsikál benne egy barna cigány.

Hallgatom… Játszik a citerán…

Egy-egy pohárral hegyibe öntve,

recegteti jobban, aztán dől könyökre.

Kinéz az ivó ablakán.

Tűnődik, tűnődik csárdán és magán …

Hallgatok szívemre. – Mit is recegtet

szétfutva a nóta az erekben? –

Mint a részeg, kegyetlen kimondja,

s ujjam tapintja, szemem, agyam tudja:

negyven elmúlott már ez a csárda,

negyvennél több már a cigánya.

Deres üstök borul a homlokra.

Szárad… Szikkad borda, szár és donga.

Rápislog a lámpa… Dideregve látja…

Recegteti s néz a méretlen világba…

Csillag alatt vizek-közti porba

kétmilliárd cigány húzza-húzza.

Villogó hullámon remegve

úszik a sok áradó hang messze:

néma, fényes jég-azúr mezőbe,

csillag-szűrő felhő-gleccserekbe…

Fülelek… Nézek… – Mit, kinek izennek? –

Végtelen vágy száll a végtelennek

s mintha innen üresen maradna,

mintha minden szállna csillagokba,

s kékbehajló parton a sok csárda

kegyetlen szép tenger szélin állna.

Fülelek… Nézek… Vacog bent a cigány!

Keresgél a húron, a jeges citerán.

Vályog-oltár^*

Hát ez honnan? Hogy ragadt a tájba,

ez a félig zsombékba ült csárda?

Elől réten, hátul meg a jégen,

mint a vadlúd, úgy áll a partszélen.

Útrakészen, de míg egyik szárnya

belelendül a nagy ragyogásba,

a másik, tört nádzsúp ereszével

széjjelesve, elnyúlik a réten.

Nem is igaz. Talán csak a forgó

kedvem hozta és a boroshordó.

A zöld rizling délibábos kedve

szemem elé, biztos, az emelte.

De mit keres akkor az a körte,

két szál dróttal homlokához kötve?

Villanyáram oda nem szaladna,

hogyha ottan csak a szellem lakna.

Kéménye nincs. Csak szabad-tűz ontja

s füstöl a zsúp, mint az ördög-boglya.

Nyárson a hal, padláson a sonka.

Ez a csárda igaz hogyne volna.

Még a villany sem rontja hitelét.

Pásztorosan hordja a süvegét,

mint a kanász, tarkójára tolva.

Körülötte villák kardos tornya.

A fényes valót ésszel bekötve,

de messzire világít e körte.

Amikor még kötéllel fogdosták,

bizony várak voltak e zúg-csárdák.

Berken, erdőn takaró subába,

s zörgő lomb közt magyarság tanyája.

A cégér: – Nád Jancsi! – Nem hiába

írták neved e csárda falára.

Hét vármegyén hiába kergettek.

Itt maradtál emlékezetnek.

Itt maradtál és én rád találtam.

Vályog-oltár széles e hazában.

Nagy nyugalmad, kontyod, széles vállad

nézem én és néz e kemény század.

Vályog-oltár! Még a tüzed is ég.

Világítsál te szép piros emlék.

Dudaszót hallgatva^*

Úgy szívenvág!… Nem furulya.

Bizony ez sikító duda.

Öreg legény aki fújja.

Ámulja is a fügefa.

Néha hallott már citerát,

lágyhangon síró furulyát,

de dudára nem vélekszik.

Figyel, alig hogy lélegzik.

Nézek föl… A hang lépcsője

hívogat a dombtetőre.

Csak fölmegyek. Ott leülök.

Loppal a présháznak dűlök.

Hunyorgatok a gazdára,

integetek a dudásra.

Idegen jár, meg ne tudja.

Szíve szerint fújja, fújja.

Zeng a pince. Öblös torka,

mintha hangszórója volna

egy világnak, ami rég holt,

de sikoltva most előront.

Zeng a duda… Szép sorjába

újra szólítja világra

aki elment… Nyitott kripta…

Biz teremtő, aki fújja.

Mintha lenne föltámadás,

úgy fújja az öreg csordás.

Szól a duda harsonája

s egyik ül a szőlőágra,

másik megy a fügefához!

Kár, hogy már a nap leáldoz.

De hiába! Sötétségbe

sincs az ébresztőnek vége.

Furkóssal, dolmánnyal, dísszel,

úgy, ahogy kit mi megillet,

jönnek, jönnek s jobban látom,

mintha gyújtanék világot.

Mintha lenne világ vége,

nézek a zengő pincére.

Belül világ! Kivül világ!

Zeng a duda és szívenvág

sikongató hűvös szele.

– Minek is jöttem én ide? –

Mint a márvány áll a gazda

domboldalon őszi gazba.

Hogy érdemes^*

Jó korán őszre

válván, fehérre,

felelj hát: – miért

jöttél?… Mi végre?

Növényt, állatot

késsel és foggal

pusztítva eméssz

az évszakokkal? –

Válván fehérre

ideje lenne,

nyíljon a szirmod,

maggal felelve.

Mint a virágok,

– rétjük körébe

fényt áraszt lényük

okos tündöklése, –

akként ragyogva,

földi körödbe

munkálj! Zabládat

csapd az időre.

Hideg terében

csillag igénnyel

sugározz fényes

szirmok hitével,

mérvén a naphoz,

fényhez, meleghez

mit adhatsz. – Légy hű

társas nemedhez! –

Sorsod így nyílik

eme láncolatba

sziromból maggá:

s újra fakadva,

létnek reményét

jelenbe szórva,

jövendő hitét

porzod milliókra!

Villámló szivárvány^*

Gombos díványán üldögélve,

nagyapám sokszor elmesélte.

Elmesélte, mit apjától hallott:

negyvennyolc e tájon hogyan viharzott.

Kossuth szavára mint indult a nép!

E szóra – emlékszem – kinyílt az ég

s előttem fényben, glóriában

vonultak már s közéjük álltam.

Nem ők!… Én álltam Jellasics előtt!

Láttam a földúlt barcsi legelőt…

Láttam, mint jönnek át a Dráván,

hazámnak drága, szép határán.

S midőn a kaposi bognárok műve,

a fából-ácsolt ágyúk egykettőre

széthasadtak… Alig kimondta ezt,

szívem szavára majdhogy szétrepedt.

Özönlött vissza már a had!

Helyén csak Noszlopy maradt.

Könnyeztem bár, de szikrázott szemem

és bújtam hozzá máris közelebb,

mert tudtam azt, most jönnek ők. Legott

szívem torkomban dobogott.

És jöttek is!… – Ki tudta náluk jobban,

hogy mi lakik a szent szabadság szóban? –

Jöttek… Vonultak mind Pákozd felé.

Üres lett Somogy rejtő erdeje.

Betyárok, pásztorok… Ragyogtam…

Fürödtem fénylő mondatokban.

A győzelem sasizmú szárnya

emelt és dédem homlokára

virágot fontam képzeletbe.

Cserlombbal ékesen beszegve.

Falunkból akkor heten vesztek ott.

Ezért üldözték húsz évig Tabot.

S mit elmesélt, mint szétsugárzó pálma

kinyílik szárnyas látomásba.

Vakító márvány oszlopok közül

villámló pásztor-nép röpül.

Költők szavára kardos hadsereg

csattog Athén, Pákozd felett.

Görögség, magyarság költők szavára

föllángolt akkor, mint világ csudája,

hogy a szabadság szent hegyére hágjon

lobogva példaként e tájon.

Görögség, magyarság képzeletembe

eggyéforr lángban ölelkezve.

– Két költő! – Két nép! – Putri és márvány…

Szűrök, saruk!… Villámló szivárvány!

Így él e század ma már a szívemben.

De akkor?… Csak parázs volt szememben.

Metsző és kristályélű könnyek,

mert csontok, csigolyák recsegve törtek.

Mint tört gerinc szurkált az álom.

Gyerekfejjel sírtam hazámon.

Igazság nincs!… S Világos, hogy lehet

neve, ahol sötétség született?

Mint ráadást nyakamba nyomták,

hogy lássam rabtartód, szabadság.

Szabadság! te gyümölcstől terhes ág,

ember szívén te lelkes szép virág.

Naponta ott görnyedt csoszogva

házunk előtt az utcasorba

a Bach-huszár… Csak ez volt a neve.

Bécs zászlaja s megyénknek szégyene.

Császár szolgája… Napszítt, fekete

kabátban reszketett feje.

Kilencven év lehúzta vállát.

Undorral néztem ősz szakállát.

Megtért honvéd után zsandár-hada

kutatva járt – mesélte nagyapa –,

s ha lelt, Kossuth-bankóért büntetett.

Tornyunkra sast is tetetett.

Húsz évig egyre üldözte Tabot,

mert Pákozdnál heten vesztek ott.

Csak néztem, mindig arra várva,

mikor fog lángot már szakálla?

S lobogva, mint egy szurkos fáklya,

leég egész az út porába.

Ráfú a szél! – A föld nem ad helyet! –

Elsöpri, mint a szemetet!

Szárnyra kél^*

Körül a hegyben szarvasok.

Fölöttük holdastörzsű fák.

Világos este… Pinceszer…

Lassan lép vissza a világ.

Mert bor mellett ez így szokás.

Pattog a tűz… Rakjuk a szót

s a krumpli édes illatán

halvány virággal kél a múlt.

Száz év… Az eltűnt deresek

és kalodák, jó somfabot

nyögése, mint tüzes szirom

lobog. A tűnt papi robot

a bajszokon billeg tovább…

S ahogy a szó a borba lóg,

nevetve hozzák most elő

a szűrös, vén öreg-bírót.

Mise után a gyolcs gatyák

rezegtek ám, ha krákogott.

Kijárt a bot, ki köznapon

betyárosan káromkodott.

Torony tövén számolta rá.

Kire tízet, vagy negyvenet.

Nevettük most, de bezzeg ők

fogták az izzó ülepet.

Így volt… A bíró házához

évente puska vándorolt.

Védte a falut és parancs

harsant, ha kisbíró dobolt.

Mint szekértábor kerekült

torony köré a régi had.

Választott bírák és szokás

tartott itt mindent gúzs alatt.

Ma már oldódik… Száz felé

hajlik a kaposvölgyi nép.

Akár a táj, úgy változik,

kerettel együtt más a kép.

Csupán e régi zsúptetők

sorjáznak itt. Kucsmájukat

behúzzák még a fény előtt,

akár az ősi, népi had.

Hegyes karók között, hová

rendelték, áll a pincesor.

Szabad kémény szippantja föl

tűzük és szál a sok bokor.

Rejtett, rossz fegyverek csöve

terít a nyársra őzbakot.

Nincs édesebb falat annál,

amit a rozsdás cső fogott.

Kiülve, ünnep délután

a hegyről néz a nép fia.

Rétjét beton szorítja le.

Bámul… Most van mit látnia.

Repülni vágy a fél világ.

Épülnek már a nagy terek.

A hold ívlámpája körül

zümmögnek szárnyas emberek…

Serceg a könnyű jó vörös

és szárnyra kél a képzelet

a zsúp alól… Sötétbe lát…

Bagoly röppen a fű felett.

Egérre les… Lecsap és lent

ezer szemmel ragyog a rét.

Hajnalra szárnyas motorok

rázzák a kis falu füvét.

Zúgva köröznek s ez kapál…

Amit a fuvarral kapott

itt rakja el… Fölnéz s lesi

a magnyitó, langyos napot.

Repülő a szőlőhegy felett^*

Szép volt a nap… A gazda

tölgyfából vert asztalra

kitett négy vastag poharat

s míg szellőzött a pince

a szorgalmas kabócák

egyhangú nótájukat fújták.

Ültünk… A rekkenő meleg

tavába, mint a friss patak,

a pince hűse beszaladt.

Köröttünk úszott s páfrány

és sások frissen-kéklő szárnya

lengett az eltikkadt világba…

Megjött a pásztor is. A balta

langyos vasával dőlt a gazba.

A borzok és a fürge seregély

káráról folyt a szó.

Csengett a hegy s a madarak

csengők aranyszín, tág dalára

keringtek fent, az égnek magasába.

Majd rojtos ostor és kereplő

elhallgatott s rózsáról kékre

mélyült a táj és tárgyak éle.

A négy pohár piros kadar

mint erdőn a betyár-zsarát,

átszűrte lángjain az éjszakát.

S Patkó Bandi, Juhász s a többiek,

kiket rejtett e tölgy-sziget,

– pandúrok álma, – mint a makk

kopogtak lombos fák alatt.

Jöttek a szép fehérfogú

betyáros, pajzsos vadkanok.

Aztán a szentek: János, Antal

lebegtek, mint az angyal

a gazdák védőszentjei…

Szép szarvasok agancsa

fénylett a tág magasba.

És lent az erdőn már haza

utat alig talált a gazda.

Zihált a sűrű, barna csend.

Gyufánk is elfogyott.

Csupán a fül maradt,

s ha zizzent az avar,

tudtuk: ez már nem út.

Aztán egy fütty! – Egy kormos mozdonyé

jelezte merre lépjünk,

s egy bátran földre szálló ember

gyémántként szikrázó jele

elindított a kis falu fele.

Szeretet, vidámság^*

Csupa rózsaszín-lila lett a rét.

Kökörcsin-láng ragyog a csorda

tőgyén s a füst hasal, akár a vizsla.

Hidegség ül a nyárfasorba.

Már nem hűvöst, de odvas fát keres

a pásztor s ott gizgazba gyújtva,

hátát a langyos fa-barlangba nyomva,

taplós zugával kelne útra.

Fenyerből nádba csap a seregély.

Fecsegve száll a füsti-fecske.

Utaznak… Csupa terv s vidám csicsergés.

Szívem, e dalt hát vedd lemezre!

Tedd gépre… Forgasd naponta! Vidám

kedvük zengése kell a szívnek,

mert villan bár, de hull a lomb s ködök,

szelek ki tudja merre visznek?

Csicsergő, frissen cserregő lemez

tavaszt idéz… Hogy jön megint csak!

S hol bükk levél, tavaszra gólyaszárnyak

köröznek és a tolluk csillan.

Terv!… Vidám csicsergés, te maradjál

köszvényre, gondra, nyavalyára

víg lemez… S hogy nem megyünk, reménység,

ringass a mindig kedves nyárba.

S a halhatatlanság?… Száz vagy ezer

évnek borostyánja, hogy mit ér? –

Jelképe nézd, e rönkre fut, amelyen

ülsz… Így épp az ülepedig ér!

És rét és rönk és ősz fölött, ki ül,

– időnk – szétfolyva tágul s titka

napon és holdon túl-terülve, tenger.

Hiú sziget rajt irka-firka.

De itt alant a kökörcsin-lángban

borját piros tehénke nyalja.

Szeretet! – Vidámság! – Frissen cserregő!

A szárnyatok ringasson partra.

Mint csónakban, a fa odvában

ül a pásztor… Bunkóján álla.

Két horgász les odébb a parti sásba,

jelezget nádjuk antennája.

Egy nemzet lelke^*

A kaposi állandó színtársulathoz

Nemrég még itt is magtár

fogadta Tháliát és

kocsmában, csűrben zengett

a nemzet tiszta lelke.

Ám kőházat kapott! S szép

hiába lett! Mint kongó

kaptár – méhecskék nélkül –,

csak állt tavasztól őszig…

Mint csontváz lélek nélkül…

S megjöttetek! Itt vagytok

régvárt lakók. Légy üdvöz

Lélek, Szabadság, Ábránd!

Egy nemzet lelke vagytok!

Így szóljatok hát hozzánk!

S előttetek majd akkor,

nem főmet, térdet hajtok!

Átnyúl a sugáron^*

Egry József emlékének

Befonta házunkat a zöld.

A tavunkat alig látni.

Egész erdőn kell a szemnek

átalkandikálni.

Befontak az évek engem.

Deres, loncos iszalag.

Mint a várat… Alig látom

magamból is mi maradt.

Üldögélek zöld lomb között.

Ezüst veri homlokom.

Ami volt, átvált a tájék.

Elhal barát, rokonom.

Az a ház is, ottan szemben

üres, mint a furulya.

Hull a nóta, mint a szájból

nótázóknak a foga.

Minden év húz egyet-egyet.

Csendesek az éjszakák.

Egyre több bor kell a pintbe.

Egyre több piros parázs.

Fény-tükrödön valamikor

csárdást táncolt a szemem.

Hajnalodik… Nézem, nézem…

Nyúl a nap felé kezem.

De csak átnyúl a sugáron,

mint a mohos várfalak.

Az emlékek zöldje-lonca

játszik ujjaim alatt.

Harminc év?^*

Rippl-Rónai halálának harmincadik évfordulójára

Harminc év?… Mi az, akit a csillagok

s a végtelen fiának fogadott?

Harminc év… Mi mérjük csupán ügyetlen

sütkérezve a csillagi tüzekben.

De Ő, elhagyva a gesztenyés álét,

az ősz fürtök helyett az ifjú szép

aranyló szárnyán mosolyát derítve,

mint hajnal kél örökbe lényegítve.

A szikrázó táblák új síkjai

mérik s repítik bátor vásznai

útján, mely láthatatlan beleszőve

Véle együtt csak nő a tág időbe.

Apám^*

Szemét behunyta… Szíve volt a kotta.

Csillag, virág zihálva hallgatott.

Vonóján, mint tündér táncolt a gyanta:

Bihari szólt és csizmás angyalok.

Első a szív, a szépség volt neki!

A dal, a vers, a szebb történelem.

Ezek vitték! Mindig érzelmei,

s lobogva szállt egy színes fellegen.

Onnan fénylett a villámló csoda.

A legszebb!… És a hős, az elnyomott

e szent órákon igazat kapott!

Játszott vagy mondta, sose másitott.

Akárki jött, ő mindig egyre vette.

Szívével szólt a földi végtelenbe.

Lénye sugárzott^*

Mint léghajó vöröslő gömbje

lassan, de biztosan s puhán

ereszkedett a nap a földre,

s megállt, csak addig, míg talán

kiszállt, kinek keze a tájat

bevonta csillogó varázzsal.

Kiszállt és hegyről tóra lépve,

vízről a nádba s így tovább.

Láttam, mint lép horgom hegyére

az alkonyat és azután

a rezgés éber csendre válva,

beült a tóparti világba.

Beszívtam s mintha nőne szárnyam,

kitárult lényem s hirtelen

hegedű szólt az éjszakában.

Hullámzó dal hintált velem.

Emelt s a mélyben elmerült

apám mögöttem hegedűlt.

Éreztem ő… A dal szavába

lénye sugárzott messziről.

Könnyezve hallgattam a nádba.

Hallgattam, mit szól és kiről

üzen a csellóhangú altba

s láttam, mint dől a húrra arca.

Így hajolt rá, ha szíve, kedve

szemében, ujján dalra-kelt.

A vizes húr rezgett kezembe

s a mélyből halk morze felelt.

Előttem, kettős kék elembe

jelzett a szál a végtelenbe.

Lüktetve szólt, áradva, lágyan,

ki egyre fehérebbre vál.

Zsebében kék búzavirág van,

mit gomblyukamból tettem át

útjára s ím a zöld ködökben

hegedűl egyre csak mögöttem.

Aztán kemény gyémántkő-fénnyel

új gömb szállt ellenkezőleg.

Elvitte, mit hozott az éjjel.

A hold tágult a levegőben

s a tó s a csellóhangú dallam

szétáradt hajnalpír alakban.

Ringass, való^*

Két fürtre leltem… Október hagyta…

Akár a méz dérrel keverve.

Románc és óda minden íze

egyszerre ült rá az ínyemre.

Aztán letörtem három ágat

s a kecskerágók piros lángja

a kormány vas szarvára kötve

izzó szárnnyal repült a házba.

Csacsi helyett két villogó kerék

vitte és a nagy üvegbe

bíbor öröm, gyöngyöző mosoly.

Akár hajdani hellén egekbe!

Pásztorbicskával kecskét, gerlicét

áldozzak tán apám emlékire?

Árkádiám! Te műveltarcú táj,

s szép ősz, emelj apámnak térdire!

Ringass, való s te messzi szellem,

ki itt munkálsz most is a szivemben.

Szerény hatalommal^*

Átlátszik, zörög,

de nem úgy, mint ősszel.

Játszik a liget

fátyolos felhővel.

Nem is felhővel.

Árammal és fénnyel.

Vagy, mint a vegyészek

tudás erejével.

Szárak és ágak

csöves vezetéke

villámot úsztat

agyagba és égbe.

Robbant… Világít…

Omlik és tárol.

Műhely és bánya

zümmög már a fákból,

s mint omló fátyol

a zöldes áram

pelyhes szikráival

folyik szét a tájban.

Sodrán a madár

kitárja szárnyát…

Csattog, forgatja

tollas vitorláját.

Zümmög a liget

milliárd motorja.

A sötét szervetlent

kék azúrba nyomja,

s mint pillangó nyitja

rügyből a szárnyát.

Ihleti zölddel

megtért csalogányát.

Szikrázik… Zümmög…

Nem halkul, mint ősszel.

Fátyolos a liget

áramos esőkkel.

A sejtek tócsáin

ibolya-virág

hajózik és kiköt

nemsokára már.

S mit a nagyítók

rendszere se láthat,

készen toppan elő

lénye a szabálynak.

Tüdőfű, hóvirág,

kék, fehér ábra

telepszik a pázsit

déli oldalára.

Maga az egyetlen

életté válva,

a nap folyik széjjel

a csöves világba.

Szerény hatalommal

sejti-vizekből

koszorús tavasz

lépked a ligetből.

Kakuk-idő^*

Mint hársfa körül a méhek,

ősz hajam körül emlékek

dünnyögnek, dongnak.

Halántékom táján lobognak.

Döngjetek méhek… Zümmögő

szárnyatok maga az idő.

Szitálva hozza

virágainkat, mint a bodza.

S közelebb hozzád szólogat,

nyitván a szárnyas kapukat,

amelyen átal

találkozunk a kék világgal.

Tündér-idő! Kakukk szavad

csaló visszhangja hívogat,

megfogni téged.

Flótázó, tiszta messziséged.

Tündér! Őszül a hajam már.

Csillogó, ezüst folyandár.

S nem fogtalak még.

Szárnyadon hát miként maradnék?

Nyáron a liget forrásán,

ősszel a tölgy habzó kádján

kerek tükörben,

kereslek hóban és a zöldben.

Te meg csak, mint tükör fénye

röppen a zöldről a kékre,

velem akképpen

játszol csak hullámzó megyémben.

Mint élő délibáb^*

A Nagyberek átalakulására

Ott egy kút száraz ága álldogál.

Ostortalan gémmel eget kaszál.

Körötte se gulya, se csürhe.

Kócsag áll a kurtaszárú fűbe.

Szárnya alól lustán körülkémlel.

Kelletlen a száradó vidékkel.

Fátylas tollán már csak az ég villog.

Apad a víz. Másé lesz a birtok.

Lába alól szép ezüst csatorna

halas berkét tóba szivattyúzza.

Ide jár még, de épp csak leszállva.

Serény traktor szánt a ritka nádba.

Áll a madár a gémeskút mellett.

Szárnya rezgő tájakat emelget.

Nem is kócsag hátára valókat:

magtárakat, palás istállókat.

Dohányerdő, paradicsom-tábla

néz a fehér berki madárra.

Madárra és az öreg csordásra,

aki e tájat még szigonnyal járta.

Alig öt év s körülöttük körbe

major, erdő, dohány, kender zöldje

vibrál a berektől elválva,

mint a való élő délibábja.

A villám és a csalogány^*

Elcsattan a villám.

Fényes lilába

úsznak a gyümölcsfák

tüzes világba.

Elcsattant a villám.

Hideg rózsaszínbe

égnek a szirmok,

szikrákat lihegve.

Fölcsattan egy madár,

visszafelelve,

s bátor dalától

mintha szégyenülne,

villog még, de márcsak

kontrásnak szegődve,

messziről morajlik

a dörgés bőgője.

Csattog a csalogány.

Micsoda banda!

Villámtiszta ének

vág a magasba.

Levél a felvidult városból^*

Tersánszky Józsi Jenő 70. születésnapjára

1

Nem hivom én Dionysust, sem szent Józsefet ehhez,

egyszerü módra levélben csak leirom s kire illik,

vésse szivébe miként történt, hogy a Múzsa derűje

elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázva

puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfü,

közhivatalba vidámság fészkelt rózsa-reménnyel.

2

Akkor volt, hogy az ember kezdte kiszórni fejéből

végre a puskapor illatot és levetette a mundért.

Szem meglátta a gólyát… Kéz ibolyát szedegetve

szokta meg újra a szépség tiszta-tapintatu bőrét!

Megszólaltak a malmok. Liszt csoda púdere arcunk,

cukrok ezüstkristálya az izmunk felhevitette,

s jöttek a lányok, a csók és lámpa kigyúlt a homályban…

Fönt a hegyen felzsongott ujra a pincei élet.

Permetezők kényes pávája bejárta a szőlőt.

Szólt a cigány. Teke dörgött s szende vasárnapi fényben

ezrek kedvire szállt hálóba a méz-szinü labda.

Így volt s íme a kis-város zendülve a szépre,

öt párt szólt, hogy a szépség papját hozzam e tájra.

Nyúzva vidéken a múzsát, hozzám nőtt ez a tisztség,

mint a szamárhoz a két fül: – s most melyiket huzogassam?

Öt párt nagy hatalom, de Athene sem kutya, pácban

ültem a lanttal, mint cserző kutyalében a vargák.

Akkor, mintha a felhőn villant volna mosolygás,

úgy tünt arcod elém és írtam Józsi Jenőnek.

3

Némi vitácska után kisöpörték s feldiszitették

újra a vén megyeházat s nem nagyidás, de jövendő,

visszakerült alkotmány hangulatába hevülve

vártuk a buszt és jött nagy ponyva alatt leborítva

mind, ami kedves… Félre csapódott Thalia kényszer

függönye és ott állt a gitáros vándor alakja

zöld szinü sátor alatt, benzinszagu pithia-gőzben.

Állt magasan s már mintha el is kezdődne a játék,

megpendült a gitár, lobogott a szalagja, leugrott

Józsi Jenő a kövekre s az utca ragyogva vezette.

Nagy bíborsüvegét a szálloda is megemelte.

Főispán, jegyző és gombszemü vizsla adótiszt

megfordult s ki se hajtva sörük, bámulva letették:

– Hát ez lenne, ez igric? – és elakadtak a szóval.

Már szedelőztek… Lassan mentek a vármegyeházra.

Elfoglalták a helyüket. Nem fönt, de az első

padsorokat és némi zavarral várták, mit hoz az este?

Zsongott már a terem, mint kortesi nagy viadalkor.

Lent ezalatt tisztes lépésre követve az utcán

jöttek utána az ifjak, a két furulyát mosolyogva,

s Józsi Jenő zsebiből is visszanevettek a sípok…

Fürgén szedted a lépcsőt, mint a gidák a hegyecskét.

Föltódultak utánad. Üres szék egy se maradt már.

S akkor, mintha a sors keze küldött volna, szerényen

ép az utolsó főispán székébe leültél.

Ott ült ő maga, ám de előtted, s nézte a Múzsa,

mint csap a megtisztelt tölgy lombjaiból a magasba.

Jól emlékszem, mintha ma látnálak, mosolyogva,

képletesen játszottál, egyszer az égbe, de menten

sózva a föld humorával, földre leejtve novellád,

mint bűvész a szavakkal, két labdát hajigáltál.

Ujjad ahogy fölemelted, száját tátva az ülnök

mennybe meredt s hőkölve derékon lökte a jegyzőt,

és te velük kuncogtál – várj csak –, mintha eképpen

szóltál volna varázsló bölcs humoroddal eközben: –

– Várj flótás! ide süss, java most jön. Tátsd ki a szádat! –

s fölvillant a mosolygás!… Úgy nyitogattad a hajnalt,

mint a madár… Rigolyákra a szív és görcsre mosolygás

fénye derült… Ott álltál… Már nem a vándor, a bűvész!

Élet mestere! Ritka tanító! Szép derühintő!

Bukfencelt a vidámság zöld forrása a termen,

s a hatalom tölgy-székéből epresbotu ifju

vitte madárszavu tájra a zord hivatalnoki népet.

Könnybe dadogva a háznagy a hajdunak intett:

– Nem mehet innen!… Zárj be kaput!… Pörkölt, csusza várja,

fröccsizü rizling… Fuss a „Körülszennyesbe”, de menten. –

S míg te meséltél szájról-szájra suhant a parancs már,

s így mentünk diadallal. Zászlónk volt a te kedved.

Várt a „Körülszennyes” s hümmögve, nem értve mi történt,

jöttek a vasfejüek tanulásra hevülten utánunk.

4

Volt ott csirke, galamb, ruca, disznó, borba virágszál

és ami oktat, nyiltszavu és furulyával igéző

„lélek okos nevelése”, mosolygás Marci szavával.

Hány alakot váltottál… Már mint Pán a ligetben

hatlyuku sípon pásztori hadnak mérted a szépet.

Még ott helybe meg is tanitottad… Mint a szatír-nép,

úgy igyekeztek, észre se vették, mint nemesednek.

Most meg Apolló! Ámde gitárral s mind ugyanarról,

róla, mi legszebb, tünde mosolygás! Róla daloltál

s véled a gombszemü vizsla adótiszt, városi jegyző

ülnök, a postás, mint Árkádia népe vigadtak.

Emberi fénnyel kelt föl a hajnal… Csóka vidámság

vitte helyükre a megszépült-szivü, bölcs mulatókat,

s ott a saját mezején ki-ki zengte tovább s a vidámság

így a „Körülszennyes” csárdából szerterepülve

elfoglalta a várost, melybe lakom s leigázta!

Puskacsövekbe virág és tank odujába a szegfű,

közhivatalba vidámság, mint üde lombba a fészek,

úgy települt s kire illik, vésse szivébe mit írtam.

Kell a vidámság, mint tulipán szirmának a napfény.

Őz-gida lábú mosolygás el ne szaladj mezeinkről,

friss csermelycsobogás, holdfény-pata, tünde verőfény

el ne szaladj, üde lábad tánca tapossa szivünket.

Lerázva mind a nyűg^*

Láttam… Ez így volt… És igaz…

Az erdőn jöttek át.

A gyertyánfák közt a tavasz

sejtette már magát.

Ketten jöttek. Akár az ünnep.

Szép csend virágzott a szemükben.

A mirtusz-ág csipkés íve

fátyolban tündökölt.

Fehér ruhája messzire

vibrált az ág között.

Menyasszony! Hószín! S fölragyogva,

mint méhraj fénylett sárga kontya.

Lélekzetem is elakadt.

Egy árva pár!… Ki más?…

Se kürt, se borszagú szavak,

hangos kurjongatás.

Tisztán… Maguk… Kezük szorítva,

gyalog siettek, mosolyogva.

Nem láttam íly szépet soha.

Lerázva mind a nyűg,

a tiszta üdv s az ég pora

sugárzott és velük

a látomás, amit kerestem,

itt ment az odvas rengetegben.

Hová?… Tanya a dombtetőn…

Még villant a szalag,

de máris, napban elveszőn

kigyúlt az új kalap.

Húsz éve már, de fénysugárnak

szívembe ma is visszajárnak.

Polyhymnia^*

Múzsák kedvencei, kabócák, méhek,

a szőlőhegy kedves zenészei

cirregtek, dongtak, szinte elemi

zsongással szólt a hegyközségi ének.

A forrás hallgatott… Ezüst iszapján

két láb nyoma mosolygott… Meztelen

sétálhatott e hársas rejteken

egy könnyű lény, arany kancsóval karján.

Nektárt kinált? Vagy csipősajkú mustot?

A völgyön, szirten édes illat úszott,

s szívemre lelt a rózsa-indulat.

S e tájra tévedt fényesség porába

ölelkezett az égi-földi tábla,

s láttam felénk ragyogni arcodat.

Hozzák a derű képletét^*

Üres kúpok a kék hegyek.

Nyikorognak a kerekek

és darazsas musttól ragyogva

Juppiter jön

mézes küllőkön forogva.

A deszkák csilló lapjain

nem is hordókat hoznak itt,

hozzák a derű képletit.

Ledöntik fák alá,

s akár e két kis tehenet,

bekötik most a zöld eget!

Amit a kő, a hő adott,

sajtolják már az elfogott napot.

Juppiter nyög.

Ragyogva jön s csobogva

forog a mézízű patakba.

Körötte, mintha kórus zúgna.

A nádzsúpból sok hosszú flóta.

Pásztorok barlang-zenéje.

S ami csak jött arany lovon,

a rezgő fényhullámokon

sörényes tűz szeptemberig,

atyánk présébe fektetik.

És itt csorog… A mandulák

híg lombjában egy lányka áll.

A melle, egyik, hegyesebb,

a másik kerekebb,

mint holdunk íve és hegye

s az évszak bölcs egyenlete

akár egy megoldott feladat,

itt zsong a lábai alatt…

S a cukorfokmérő üvegszára,

mint görög hajó árbocfája

rezeg a pannon éjszakába.

És ott úszik^*

Hunyorgó szilva, fényes macska-szem.

Zöld tükrén ciklámen virág.

A macska néz s a halvány szirmokat

élettel ringatja tovább.

Szemében él… Az asztalon halott…

Gyökértelen… És köztük én,

meglopva őket, félig éberen

tűnődöm lényük képletén.

A falon három arc… Száz éve volt…

Bezárul fönt a mennyezet,

és ránk borul a ház, a ránk szabott,

testünket őrző szerkezet.

Ormáról hull a laska-vakolat.

Gerendáin a darazsak

építik száraz mértanuk jelét

s azontúl már csupán az ég.

Az borítja be lilával, kékkel

szívünk, virágaink s a lét

sugárral pusztulón, belélövi

testének tiszta lényegét.

És ott úszik ragyogva mindahány.

Minden ciklámen és darázs.

Vándorló fény. Fehér időbe tért.

Vidíts örök-szép utazás.

Gyülekező fecskék^*

Lebontott pince sarjú gyepén állva,

két gesztenye szárnyát kitárva

sütkérezett. Tüskés gyümölcsüket

szellő pengette és a szürkület

mályvákat ringató hűvös tavába

fölvillant ezer fecske szárnya.

Mint nyílzápor elől húzódva,

néztünk az égi támadókra.

Acélkék, sűrű záporuk

fölöttünk elsuhanva

zúgott az őszi nádasokba.

Ezernyi tüzes lövedék

titkos parancsra húzva

fénylett a piros sugarakba.

Gesztenyék^*

Így szemben ülni oly jó most vele.

Anyám ölében gesztenye.

Hasítgatjuk a barna héjakat.

Tankok robognak ezalatt

a ház előtt… És minden úgy zörög.

Kívül, belül, a ház fölött,

szívemben és agyamban… Ócskaság…

Zörög a nagy és kis világ.

Az óceán vizén a föld-terek

kocódnak, mint a lemezek.

Szívem, mint pléh-csónak piros vízen

zötyög s a tünde szerelem

édes, hű társa, hallom, kint zörög

a csörgő mosótál fölött.

Mint jég emelkedik a porcelán.

Átsüt a fagy konyhánk falán.

A földúlt társadalmi rend zaja

dörög e tankokkal tova…

Megáll a kés kezemben. Gesztenye

helyett szívemre néz hegye

és vár, de jól vigyáz anyám s keze

békésen nyúl kötényibe…

A zűrzavar már mintha oszlana,

s a gesztenyéknek illata

szétárad… Szét e zörgő bábelen,

a zajgó kontinenseken,

s mi dúlt és dőlt agyamban, semmiség!

Elűzték, lám, a gesztenyék.

A tó, a rózsa és a hársfa^*

Vers a hasznos szépről

– Mit ér, hogy szép, de semmi haszna! –

– Ilyen szép nincs! Csupán szavadba…

Mert mondd, barátom, kinek árthat

a hó, a rózsa és madárdal?

A forrás és az ég taván a hársfa

a kép a vers tüzébe mártva?…

Virágok és gyökér között az ágak,

ha fészkek szárnyain kiszállnak,

s hozzák a lüktető habok

hálóján villogó napot?…

S a könnyű pinty, amely a bükkfa ágról

sugárzó dalt gyalul a telt világról,

s tágulva-zengő fénykörébe

megállsz a lombos ágra nézve…

De mért is hirdetnéd?… Barátom,

derülj inkább esztétikádon,

és hidd velem, a szép

mindig hasznos, ha kép, ha költemény

s derülve végre magadon,

mondjad ki így: a hű anyagba,

mint csírás mag, mint rózsaszál

dereng a szép hatalma.

Szépség derűje! Hajnaltiszta fény,

ragyogj szívünkre pirkadó remény!

Ragyogj, akár a mély tavak

tündére hűvös gát alatt,

midőn leszórva habzó fátyolát,

lényét ragyogva adja át

s a kéken izzó szál kigyúl,

s derengő hónak éber fényivel

ragyog a táj s e hóban mintha nyílna…

a szép tavasz, cseresznye, szilva…

Fény rózsakertje, melybe

betűk ágán gyümölcs s az ókulába

beér a hasznos szép virága,

s a könnyű szál izen tovább,

a fényen túl! – Dal hajnala!

S a konyhák moslékgőzin át

hegedűk kócsagteste száll,

vegyülve zöld gyertyánsövénybe,

a fülemülék versenyébe…

Szépség derűje, drága fény,

ragyogj szívünkre hajnali remény!

Nem az, mi érdek nélkül tetszik.

Ragyogj szép rózsa, mindenben lakó,

az embertárs anyagban hasznos alkotó!

Ragyogj, dalolj és biztató reménnyel

új röplapod szórd szirmaid hitével.

A nagy világ-család tűzhely-sugára

pirkadjon szirmod hajnalába…

Sejtek taván, tekercsek ívsorán,

a képletek madárvonulatán

lobogj, dalolj bölcs rózsaszál

s a mértan részvétlen terét

megejtve, s az, magába íva,

lényed ragyogja vissza.

– Barátom! Mondd, hát kinek árthat

a rózsa, tó és szárnyaló madárdal?

A forrás és az ég vizén a hársfa

e szirmok mély tüzébe mártva?

Teremtő szép derűje, drága fény,

lobogj, ragyogj te rózsáló remény!

Repíts, mint felszökő vitorla

a lombos, bölcsebb távlatokba.

A fényagyú tudás, a bátor,

mit érckarjával tép a vak homályból,

mind része annak, ami lényeged!

Légy Fő-Égtáj agyunk, szívünk felett!

Vitorlás tengelyed mágnesfokán

a forgács és salak is földerül.

Bimbó lesz ez… Koráll a másik,

mely térképed taván virágzik,

s a szirmodról villant elembe

beáll a por a mágnesívű rendbe.

Szépség hajnal-derűje, drága fény!

Ne hagyj el minket szép remény,

de mindenből felénk ragyogva,

lássunk az ember-társ anyagba…

Hű társaink, ragyogjatok,

s a telt anyag jelképei,

szegek, ti földi csillagok,

szervetlen tájaink rikkancsai

hirdessétek e némaság szavát,

a rejtett szép derengő hajnalát.

Bölcs hajnal, mézzel ébredő zsarát,

lilákkal fodros citromfényű láng,

szirom s acél bibéjén táguló

bölcs hajnal, kelj, napothozó

terek jövője, melybe

a szép s tudás ikertörzséből nőve,

a mindenből kibomló ábra

rózsája tágul tájaink kitárva.

Tövedről érc darvak csapatja

úszik a vénuszi magasba

s feszes csőrük a lét sugárit hordva,

utat villant a bolygók közti porban.

Bölcs hajnal, nyílj! Sziromhozó

derűdben, mint a pásztor állatát,

megértjük tárgyaink szavát.

A hűs atom s a forró rózsaszál

ábrája mindenből kiszáll

s szépítve azt, amelybe rejtve volt,

eloszlik annyi sok titok,

talány s akárcsak a zene,

közös kincs lesz e mértan képlete:

A Fő-Ritmus!… Hívó szavára,

mint gép, ha fordul égi suttogásba,

jelzését műszerébe mérve

lépünk egy emberibb világ

sugárzó képletére…

A fölnyitott anyag sugára

kicsordul csillagközi tájra.

Határait, akár a nyár, kitolja

a prizmás sarkköri fokokra

s az ember-szérű asztagának kincse,

míg ott, az űr terébe nőve

tágul, itt mézillatú táblák

ragyogják rózsáink virágát.

Mint tengeren apály-dagály szabálya,

bő ár suhog a sziklatájba,

melyet előre partjainkhoz mérve,

az ész meglelte rózsaszál

derűje önt az embervéste térbe…

Hű társaink, ragyogjatok!

A telt anyag jelképei,

szegek, ti földi csillagok,

szervetlen tájaink rikkancsai

hirdessétek esztétikám:

– Nem azt, mi érdek nélkül tetszik, –

hirdessétek az alkotó csírát,

a hű anyagban lüktetőt,

a hasznos szép derengő hajnalát…

Hű társ a földi csillagok között,

a némák közt hárfás jelünk,

– ki felhőn, bércen át,

viszed az ember zsongó fonalát,

ki gerlét ringatsz zöld búzák fölött

s szívünkkel ében-óceánból,

mint Kristóf jössz a tinta-tájról,

kihez ódát nem írt e század,

bár fennen hordja glóriádat,

szikrázó szép Huzal, Fénylő ideg!

Te égi körzők ívein szökő

hárfás tornász, – ki kötsz, ragyogsz

és ott vagy mindenütt,

te hermeszlábú, légy a fegyverünk.

Felzengő tested lényege

megannyi néma társ helyett

hirdesse hát

a kócsag hegedűk szavát,

a rejtett szép

derengő hajnalát,

s mint gyémánt ék

a megnyíló anyagból

feszülj ki tündöklő virág,

s mert nincsen szép,

melynek ne lenne haszna,

tágulj az újuló magasba,

ragyogjál hó,

szép tó,

szüless meg ékes rózsaszál.

Virágok virága

1958–1961

Egy boldog kor elé

Aphrodite elsüllyedt kertje

Volt, mert a szépség rája emlékezik,

midőn a versek ritmikája

s a rózsaszín köcsög a mézzel megtelik…

De hol vagy pávakék-szárú szekfüszál?

Hol vagy Boldogság Szigete?

A hajnaloknak élő vadonában

pirkadsz, mint nimfák ligete?…

Pirkadsz és minden napkeltével

elhervad lombjaidnak ága?

Delet nem érsz?… Szétfonnyadsz hő napod

fényöntő zuhatagába?…

Kolibrizöld mezőiden

félisten-ember aratott!

Mézédes, telt növényeid

hordták a citromszín napot!?

Elsüllyedt méz sós tengeren,

az idegek zsongó dzsungelébe

halászunk rád vagy tízezer éve?…

Telt tájaidra és mannád ízére még

emlékezik a szép s a száj,

midőn a tér és ábrák ritmikája

hasító késeit és öblös korsaját

az ébredő anyagba mártja.

S mert voltál, – én jól tudom – leszel!

Ily reménnyel, méhek hitével mérve,

hóval telt tavaszi mandulafásba

nézek a csillagos és zúgó vonulásra

s az ég mértankirótta glóriáján,

mint mediterrán csillagot

nézem a visszahajló szerecsen napot.

Telek, nyaraknak változása

Nem vagy rózsaszín isten!

Korod sem Aphrodite kyprosi kertje…

Fonnyadva hull rólad az ifjúság…

Fény-harmatok hűvös derűje

alig volt tiéd

és izmod, hajad, szemed,

mint rebbenő madársereg

rádnéz s gyors szárnyait kitárja…

Olümpi hajnalod rózsatej pírja,

az arannyal-vert tereknek lába

hová tűnt?… Bíborlik eged,

mint alkonyok rövid varázsa!

Az ifjúsággal száll az isteni!

Márvány-kék, telt boros hegyek,

s a szikrázó bozót

mosolygós, gyűrűs kecskenyája

csörtetnek édenek alkonyi zuhatagába…

S a sejtek tengerzöld szivacs-vizén

az éveiddel jött a szén és kalapács!

Ujjon, tenyéren Hephaistos

páncélos tükre,

a sárga kérgek lángja!

Lándzsás hegesztő lámpa

izzó jegében

a forrasztás világa…

Megannyi rés… Hajszálcsövek

oroszlán szája!

Lappangva mar a szerveidbe

Hades alvilága…

Nem fecskék és tiszta madarak,

fekete darvak, piros sirályok

húznak már vulkáni kertjeid felett,

mint sárgacsőrű lángok,

s alattuk a szürkeség lombja

must-fátylas ormaid borítja…

S telek, nyaraknak változása,

mint hajdan Attikába

az istenek arcát,

kopó szobrodat

holdak, napoknak fordulása

lassan meszes kertjeidbe ássa.

Ez szépül

Nem sírom izgat engem.

A föltárt sárga földhasáb.

Terhel a mérhetetlen,

mert akkor is az lesz hazám.

Akkor, de addig is csak,

mint kés kísért a rettenet,

kínoz, hogy tudjam s lássak,

mit tart bennem s nyakam felett.

Mit tart kemény igába

a vad láncokba vont titok,

s mit ad a lencse tája,

ha rám vagy rája nagyítok.

E vágy, e mérhetetlen

ez fogható hozzád, világ!

Ez szépül szét szívemben,

s tollat a síromig ez ád.

Nem ismersz ilyent

Nem ismersz ilyent a botanikában?

Fönt száll a fényes liliom

és égben-érett langyos hímporával

szívedre hull a tündöklő szirom.

Repül a mindent-áttűző virág.

Hullatja fénysejtű porát

és csontod is kigyúl, akár a nyár.

Mutatja tested csarnokát.

Átlátsz a rózsaszín sűrűn. Vidáman

csipeget szemednek madara.

Járkál a sejtek lépes mértanában,

akár a röntgen sugara.

Fönt száll a fényes liliom. Szerényen

világít még a tél előtt.

Kezed csudálod. Áll a fényes égen.

Nézed s érzed az ébredőt,

s utána nyúlsz… Se kéz, se napsugára…

Már vers az elfogott virág.

Nem ismersz ilyent a botanikába?

Nem ismerem… De oly nagy a világ

s vágyam simítva, néha el is éri,

s előttem és előttetek

így énekel a szárnyasszirmú égi,

kit Linnében nem ismerek.

Pincei látomás

Mint pásztorok kálváriája,

építve bűvészmódra

egy hétdecis borosüvegbe,

ily feszes keretből tágult,

dérpillás, ébredő világból,

mit eddig nem láttam soha:

a hajnal temploma…

Két pásztor zöldszínű süvegbe

tartotta napját fénylő révületbe.

És jöttek mind: a hattyú gyászruhák,

oly arcok, mint a csont.

s kik Vénusz-sarkantyúkkal léptek,

a piroslábú vőlegények,

s mögöttük hajnali szűzek…

S e furcsa áhítatba

a pásztor férjhez adta

ép azt, akinek mellét

sugárzó tenyerembe véve

becéztem lila fényességbe…

Ilyent sem láttam még soha.

Mintha szárnyas kék tapéta

az égen csendesen kinyílna,

oly fényesen feszült körém

a hajnal temploma.

S egy gálicszínű kápolnában

ébredtem, fönt a hárs alatt

– a rom tövén –, amelybe

gazdánk a kádját öblögette.

Ami csak volt, ami csak lesz

Az opálfényű búra alatt

hallgatom, faggatom magamat.

Előttem arany barokk óra

fekete, acél mutatója

áll egy számon és az égre mutat.

Fekete csőrével mutatja az utat.

Mutatja, magasra mérve szögét

s míg köröttem nyüzsög a lét,

ott fent platinatiszta pályán

ami csak volt s ami csak lesz,

úszik és megfér a csend

kitágult, mértanvázú szárnyán.

Egy vincellérnek szánt levélke

Festék, ecset és trágya…

Három szó… Egy se versnek készült.

Szaladtam ép postára

és mintha szállna könnyű égből:

– festék, ecset és trágya –

szavak arany varázsa

körém dönögve szédült.

Három szó illatával

egy vincellérnek szánt levélke

zöld, mágnes-villanással

fölrántott ím a könnyű égbe!

S most nézek, mint a kába:

– festék, ecset és trágya –

s ott lent a semmiségbe,

alattam mintha minden égne!

Legyen minden

fénylik a hús mint pirkadó virág

zöld lándzsáival zúg a zöld világ

ér-kesztyűjében integet a kéz

zúdul a lomb és édes mint a méz

zúdul az élők szerves serege

vadul a sejtek burjánzó heve

s a kék kesztyűbe zárt piros izom

hó szegfűket lenget a zöld hídon

élő hídon mely átível s vonul

zöld karóin lépkedve konokul

időn át térbe rakva gyökerét

hordva a hús és lombok seregét

serceg a pusztulók élő heve

piros zöld lángokat lő ég fele

és kesztyűjében kéken integet

egy kéz mint kócsag zöld fejük felett

a szervetlen kitárja rombuszát

s eléd veti időtlen vonulás

habzó gerinced most feszítsd belé

mint vers legyen minden az életé

Csőröd ezüst kráterekbe

Ej, te kedves kis fülemüle,

alkonyat édes hegedűje,

lágyan és mégis tisztán kicsengőn

dalolgatsz nékem barackfa-felhőn.

Elkezded, amint vacsorára

terítget a barackfád ága.

Elkezded szürke, egyszerű dalnok

s csillogó nótád messzire csattog.

Messzire s nekem… Édes madár

szavad szép fénye szívembe jár,

amint a padra békén leülve,

lámpást akaszt fölénk a hold tükre.

Néma már lent völgyünk katlana.

Elcsitult az olló és kapa.

Csupán a hold motoz a virágba.

Alig mozdul a barackfánk ága.

Alatta újhagyma és kenyér

s míg piros borban fürdik az ég,

csőröd ezüst kráterekbe mártva

hegedülsz a tiszta éjszakába.

Hegyközségi cserkészgetés

1

Kék sörét helyett

Hogy nincsen most puskám, távcsővel járok.

Vadak helyett barátaim virágok.

Lesre ülök, de kék sörét helyett

üvegre töltött dupla-fegyverem,

s amire célzok, annak én nem ártok:

őzek lehetnek, akár karcsú lányok.

Ekként cserkészve, estetájba

betérek egy-egy szép présházba

és bort iszom, magamban jót nevetve,

mert minden lőtt nyulat ismerek erre.

2

Hordóhoz értesz

Borod dicséred!… Dicsérjed, komám.

Ezen kívül íz nincsen benne semmi!

Hordóhoz értesz!… Szónok még lehetsz…

De nem!… Inkább csak borod kelljen nyelni.

Én soha

Mint egy csármázó füstgomoly,

vagy mintha kormos vatta volna

úszik a seregély felhő,

érett fürtök fölött vonulva.

Fürt erdők gálic fodrain

vonul az árnyék pávatolla.

S csengők között, mint búcsúsok

hozzák, lobog már cifra rongya,

hozzák az ősz menyasszonyát!

Vénasszonyok nyarának lánya:

madárijesztő!… Leverik…

Dermedt tagokkal áll a tájba.

Madár megszokja!… Én soha!…

Cifra csontváz e tünde létbe.

Mint meddő és gúnyos mosoly

néz a bőség szép édenére.

Aratás előtt

Tengerzöld búza nyugtató

szélében, mint az izgató

és izgatott pipacs

világít egy kakas

piros taréja s mereven

figyel kalászos földeken.

Mint a pipacs, búzavirág,

kis pipitér és szarkaláb

fölött, akként lobog

a szép jércék s tyúkok

fölött és rádpislog magas

nagy ég, e kis kemény kakas.

Nem te! – Ő vigyáz rád nagy ég!

S oly megható e földi kép,

hogy már az értelem

szobrául emelem

s kinőve zöld búzák közül,

akár a csősz, fölénk feszül.

Hegyi versek

1

Húz a szárnyas felhő. Seregélycsapat.

Lent a tavon háló húzza a halat.

Aranyszín pikkelyük konyhánkig csillan.

Azon is túl! Fent csillog a napban,

s pikkelyes kévék, tüzes gyöngysorok

borszín fényesője házunkra csorog.

2

Farral a fülledt kukoricásnak

a tüzes napban tehenek állnak.

Odébb a szekér létrás árnyékába

liheg a szekér izzadó gazdája.

Zörög a határ… Pöndörödik, szikkad,

mint ház akkora szénaboglya ballag,

imbolyog a magasnádú tájba.

Alig látszik itt-ott ki a háta.

A tó pengéje belefeszülve

kaszál a vad szeptemberi tűzbe.

Mögötte a szőlők gereblye-sora

indul, már villog a karók foga.

Gyors keze és lába nőtt mindennek.

Takarít… Sürög… Alig pihennek.

Markol és indul minden parancsra.

Szótlan vonul, mint megannyi hangya,

vonul a levágott, bezsákolt világ

tarlón, szántón és lila kerteken át.

Mögötte pattogó, szöcskés föld marad

s már-már a pince is utánuk szalad.

3

Mennek a búcsúsok… Énekük szálldos.

Hitük szerint mennek s messze a város.

Szembe velük hangos traktorok jönnek.

Bámulnak a várak… Fénylenek a völgyek.

Elnyújtott dalba kék acél hang dobog

s vörös szívvel ékes zászló libeg-lobog

fölöttük, befonva szép szelíd kékkel.

Jön, megy a bölcs idő biztos lépkedéssel!

Sziklából kihajló

Hatvan versért vettem hatvan mandulafát.

Mint az izmos szüzek, amazon katonák

suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva,

nádak távcsövein néznek át a tájba.

Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa,

pereg a húszfokos ostorívű partra.

Széleset kanyarít… Aztán visszarántja

öblös ágyékaik szirén suhogása.

Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt

homlokukon lüktet fenyőből örökzöld.

Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem

sugárzik a szirmok kék lombik csecsében.

Mint a virág, hogyha megtermékenyülve,

kerekül citromról pozsgás rózsaszínre,

én úgy nézem már e hatvan mandulafát:

telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát,

rózsaszín hűs testük napba feszülését,

nagy bika-alkonyok mézes csepegését…

Tavaszi rózsából csontkeményre válva,

ráfeszül szívemre a sok őszi dárda,

mint a csont, bordázva, éles termésükkel,

s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel.

Sziklából kihajló hatvan déli virág!

Szép csavart derekú édes mandulafák.

Fénylett, mint új elem

A sercegő, égtükrű jégre

varázslóként, minden ütésre

sikoltó csillagot vágott a szeg.

Repült a könnyű fakutya!

Magamalkotta villogó tejút

szikrázta mögöttem,

kedvem merre fut…

Zöld, dermedt víz fölött hajlott a jég.

Mint hinta lendített a szárnyas út.

Ellipszisek meghajló tünde válla

sercegve lendített

a jégbemártott tájba…

Nádszál és bazalt-hegy közé

feszítve szállt a jég-trapéz,

mely tartott és alattam

minden szeges csapásra,

mint jégre-sújtó villámlásra,

rebbent a vad csapat:

piroslószárnyú gyors halak

cikáztak lent a fakutyám alatt.

Követtek, mint az árnyék!

Nem mellettem, alattam úszva,

jéggel leforrasztott azúrba

kísért az élő némaság:

mint torpedók! S szívemre kötve

feszült az ég kanóca s fent a nap

a hófelhős-fojtás alatt

fölrobbant, mint egy óriás gyutacs,

s köröttem minden szerte-sziporkázva

fénylett, mint új elem

e néma robbanásba.

Átsugárzik és ragyogva

Szép tavaszban, vad nyarakban

magam, ha menni akartam,

legfeljebb, ha két kerékre,

ritkán szálltam én egyébre.

Így mentem én télben, nyárba,

mindig magam útján járva.

Duda, ha szólt, kíjjebb álltam.

Megfürödtem benzin-gázban.

Nem siettem s mindent láttam

nyitott szemmel az országban,

gyalog, mert ha másképp tettem,

jég volt már a szívességben,

s mint a grófot, úgy fogadtak,

hallgattak és bólogattak.

De akikhez én így léptem,

szívük enyém lett egészen.

Kancsó, kenyér, politika

rámnyílt, mint a nap korongja

az élet teljes egésze,

feketéje és fehérje.

Őszinte szó és igazság

tollad, ha tintába mártják,

verseden a papírhártyán

átsüt a maradó-márvány…

De ha kellett, földről égbe,

szálltam menten szárnyas gépre.

Vagy két lábon! Vagy két szárnnyal,

tartottam a pacsirtákkal.

Nem középút!… Vagy föld! Vagy ég!

Kellett nekem a teljesség!

S mit lent láttam, égből nézve,

nézek már én a jövőbe:

egyetlen határrá válva,

nézek onnan a hazámra.

Azon is túl, a világra:

az egyetlen földi tájra,

ahol annyit gyalogoltam

s bárhol voltam, ember voltam.

Egyetlen föld! Szép kikötő.

Körülötte csillag-erdő,

s holnap talán, mint a madár,

dalolok egy csillagi fán.

Pacsirta, mely kráterekbe

kóstol, éteri vizekbe,

s tisztább, szélesebb dalával

nő a csillag-suhogással.

Két lábról így szállva égre,

nézek már a mindenségre.

Nem négy folyó… Nem kerek gömb…

Az én hazám már sokkal több.

Útjaimat ekként járva,

megnő a szív és vers szárnya.

Láb a földön, szív az égbe,

állok a lét egészébe

s zsúpunk nádszál-furulyája

szól csillagok kórusába!

Hold és Vénusz visszafelel.

Beszélget a nemzetekkel.

Nem is velük!… Az emberrel,

aki összeforr az éggel,

s végre egymást is megértve,

szállhat boldogabb jövőbe.

Korlát, ágas és jegenye

villog, mint antennák hegye.

Átsugárzik és ragyogva

az egy lényegest kimondva,

nem itt a négy-folyó tájba,

él a táguló hazába.

Ész képletén, vagy egy verssel

nő a széles egyetemben.

Vers, föld és ég mindenkié!

Az ember is földé, égé!

Esze homlokán ragyogva,

nézek a legszebb szoborra!

Föl-földereng… Nem is messze?

Ajkán a pacsirták kedve.

Ragyogj, messze fénylő

Az én pincém messze van nagyon.

Félnapig is megyek vonaton.

Félnapig kerülöm a jeget.

Lesem a vonat-

ablakból a hegyet.

Présházam fehér oszlopait.

Csúcsok kék indigó ormait.

S amikor elérek odáig,

szinte lobogva

futok fel a házig.

Nagy üvegem zöldszín smaragdja

szabad jelzést vág az utakra!

Vállon a kis-hordó, előttem

billeg a hóban,

ballag egyre följebb.

Januári présház varázsa

ébred az apró sziporkákba.

Az alvót kristállyal hasítva,

ragyog a télnek

életnyújtó titka.

Ragyog a táj tiszta fehéren.

Ragyog a bor a hó tüzében,

ahogyan emelem feléje,

teli poharam

Badacsony hegyére.

Bor tüzén át nézem, kóstolom.

Poharamban ég a hegyorom,

amely ottan jéggel takarva

idenéz éppen

a pinceablakba.

Mint deres, őszfejű óriás

ránkmosolyog s földerül a ház.

Földerül körbe a sok pince,

atyját köszöntve

a sok boros icce.

Atyját, aki visszakoccintva,

úgy ül ott, mintha velünk inna.

Ízlelve az új-bort, amelyik

csireg, csurdogál,

amint móddal fejtik.

Első fejtés, január hava.

Seprők, borok édes illata

öleljetek, messziről jövök

s kell a szívemnek,

hejj! kell e kis öröm!

Kell ez a tűz! És a tisztaság!

Versbe, szóba a gyöngyöző láng!

Kell a borok bazalt ereje.

Ragyogj messze fénylő!

S Badacsony hegye!

Kijózanult borkóstolók

November, köd és kóstolás hava.

Cefrék és erjedő borok szaga,

s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár:

rizling, kadarka, dinka

fénylik poharainkba.

Levél sincs, mégis csupa üzenet

járja körbe a szőlős hegyeket,

s magasra tartva a butykos üveg:

rizling, kadarka, dinka

csorog poharainkba.

Csorog s míg fölöttünk eső csapdos,

idebent fénylő butykos a nap most.

Mindenki rája emeli szemét.

Rizling, kadarka, dinka

fürdünk sugaraidba.

Egy szál hegedű s bent a hordóba

morog a bőgő, szól a gordonka.

Húzza a barna pincei banda.

Rizling, kadarka, dinka!

Sír egy klarinét sípja.

S falról az öreg katona képe

rákacsint szépen Kis Szent Terézre:

– Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak!

Rizling, kadarka, dinka.

Repülj a karjaimba!

– Ez kell babám! Nem golyó verése,

mint a zápor, sáros fedezékre.

Ez voltam én! S ki maradt belőlem?

Rizling, kadarka, dinka

emlékszel sorainkra? –

Cseppen a kadar tűzpiros vére.

Mint nap tágul asztalterítőnkbe.

Nem rizling… Se dinka… Józanítva

vérpiros kadarka

néz a kóstolókra.

Rásüt a képre, présre, határra.

Világít az őszi magyar tájba…

Nem is isznak. Már csak néznek s nézik

s rizling, kadarka, dinka

világít, mint a stigma.

Kokó

Elégia egy tyúkról

1

Nem is háziállat már e tyúk.

Több, mint egy távoli rokon.

Családtag, szárnyas sárga néni

kárálgat kint az udvaron.

Kopogtat, hogyha kedve tartja.

Az ajtót csőrével veri.

Anyám meg ugrik és beszélget

mindjárt ahogy beengedi.

Ő meg felül az egyik székre.

Félrehajtja tokás fejét

s megkérdi, mit főz a fazékba? –

Kotyog, míg készül az ebéd.

Anyám örül, mert öregségre

minden anya magányra jut.

Azt hiszem, erről beszélgetnek

most is anyám s e sárga tyúk.

Titkos nyelven egymást megértik!

S ha néha hallgatom szavuk,

a konyhában hallom dobogni

szívük, értelmes angyaluk.

2

A patkányoknak arzént tett a szomszéd.

Ott járt a sárga, kis tojó.

Kapirgált s egyszer csak sietve indult

fészke felé a kis Kokó.

Szaladt, szaladt. Szedte a lépcsőt fürgén.

Még mosolyogtam rajta én.

S őt már a halál villámlása űzte.

Az életből szaladt szegény!

Taréja viharkék lilára válva,

szárnyát fölcsapta még a kín.

Anyás tollában már hiába jártak

segítni-vágyó ujjaim.

Megszűnt dobogni!… Elszorult torokkal

álltam, a halált tartva már.

Félkézzel tartva a legnehezebbet,

s ahogy hűlt, éreztem magát

a sárgán villanó, kaszáló szárnyat,

amint a tenyerembe vág!…

Fölöttünk gerlék párzottak az ágon.

– Egész csak így vagy nagy világ? –

riadtam föl és néma méltósággal

a legszebb jázminág alatt

pihenni tettem anyám kedves tyúkját

s nem őt, sajnáltam magamat,

hogy ennyi csak a lét eszenciája?

E kettős vadízű zamat!

A gerlecsók s a dermedt test példája

zokogva rázták vállamat.

3

Pihenj… Vigasztalódj, hogy millióknak

nagy századunkban sírra nem futott.

Arzénnál szörnyűbb méreg!… – Jázminág?

Ó jázminág!… Szál kóró sem jutott.

Fejed szobám felé fordítva

tettelek az árnyas, tiszta sírba,

s ha majd kinyílik a jázmin bokra,

virágait, mint kis csibéidet

vezetgesd kedves szárnyas költő,

házunknak elszállt, kedves tyúkja.

Virágok virága

Áll a szép leánder.

Virágzott nyáron s néz a télbe.

Kiásva, zöld ládába téve,

már érzi a havat

a nagy eresz alatt.

Anyám szép virága!

Kis udvar csillagdíszes éke

készül a pincénk rejtekébe

s visszapillogatva,

néz a sugarakba.

Elmegy a nap s vele

elszáll az illat és a kéken

sugárzó fagy kigyúl az égen.

Anyám nyolcvan fele

s ha rossz is a szíve,

hordja, rejtegeti

ami csak zöld s a gyenge élet

pihenni megy és újra éled.

Újra!… De add, vele

ébredjen levele

s együtt tavaszodva,

megint zöld ládáidat hordja

és szívének leánder-csokra,

mint virágok virága

álljon a napsugárba.

Már nem itt

Nagybátyám, akkor mint gyerek

okarinázott estelente.

Anyám, akkor még kisleány,

kedvenc nótáját énekelte.

Nagyapám – régen halott –

hallgatta őket… Így szórakozott.

Anyám meséli sokszor ezt.

Aztán lágyan dalolni kezd.

S míg ő mosolyog, addig én,

mint akit vadul torkonragadtak,

elcsuklom s hogy ne lássa Ő,

megnézem, nyitva-e az ablak?

Mert érzem, amin mosolyogva száll,

e szép derűben száll a rózsaszál,

mely szült és ép e halk mosolyban

már nem itt jár, de fent a csillagokban.

E szótlan értelem

Az ősz elől előbb csak egy

tücsök szökött be hozzánk

s most lépni is alig merünk.

Költő-szállás a konyhánk.

A seprű, törlő, gáz és vödör:

tanyája minden… Itt, amott

fölbukkan s félve, mint a lápon

járunk a vasbeton lapon.

Tegnap meg ráadásul

bejött egy őszi-bogárka

és mindjárt, mint énekes olasz,

fölsajdult meleg szerenádja.

S oly lágyan nyúlt a húrhoz,

hogy amint összenéztünk,

éreztük, könnyes a szemünk

s köröttünk minden egyre szépült.

A dal, e szótlan értelem

mindent úgy összefogva,

a lét gyémánt fonákját

ránkhúzta s tárgyainkra.

Ránkhúzta, mint egy inget.

Fénylett szemünk, a konyha, mind!

És minden föl a Göncölig

ragyogta élő vágyait…

S akkor a szurtos, kis cigány,

hogy mit tud, ő is megmutassa

rázendített seprőnk alól

üveg hangon harsogva.

A méz s az érc így együtt

oly tiszta biztosságba

olvadt, akár egy képlet

a földi kémiába.

És lénye, mint tündöklő elem,

– akár a szebbik élet –

a szíven, földön és a vízen

ragyogva egyre szebben égett.

Lesett és jött

Kiment a hegybe Zsófi néni.

Kiment a hegybe nézni, nézni.

És nyolcszáz ölnek lett az őre.

Pincére ült. Kis dombtetőre.

S lejött a kan az este újra.

Habzott s a szőlőt addig túrta,

míg Zsófi néni meg nem unta.

Fejszével állt a vágó-útra.

Gerincét törte a szűk útnál.

Leszúrta hajnali sugárnál.

Nem szólt ő senkinek, nagy csendbe

fölvágta és a füstre tette.

Aztán kiült megint a dombra.

Alig várta, akad e dolga?

De nem csip-csup seregély banda.

Lesett már villanó agyarra!

Lesett és jött… Az egyik délbe

többet kortyolt bizony szegényke

és fölbukott… Füstölt a kémény

s a kan után szállt Zsófi nénénk.

Két oszlop

1

Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal…

Magány és harc közt zsongó őrület

s nem írtam levelet

sem T. S. Eliotnak,

nem írtam senkinek…

Köröttem kert és közepén

egy tört szökőkút lezárt csapja áll.

Csöve fölé anyám, mint kis halottra

faládát tett s bodzákat ültetett…

Néma a kút… A bodzaillat

belengi szívem s udvarunkat…

Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal…

Magány és harc közt zsongó őrület

s nem szálltam hajóra,

hogy újra lássam szép Velencét,

a vágyaim s a tenger kedvesét…

Tíz éve láttalak! – Tíz éve már

és lassan itt lesz a halál…

Vitorláid helyett

lehántott tűzfalak repkénye

hervad mosófazékba tépve,

s melyről lehullt az élő ábra,

üresen áll a vakolt tábla,

s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad.

Rajta mint kátrány-szemfedő,

még leng a lyuggatott tető,

melyet egy láthatatlan kéz

lebegtet csupán,

hogy álljon kopott négy oszlopán.

Alatta ábrándos levegőkocka

néz üveg nélkül a jázmin lugasra,

mint összetört aquarium,

melyből az idő kicsapolta

a kártyázók kékbajszú mosolyát

s csak nézi, nézi a téli körtefát,

melyről a cinkeház

visszanéz és rám vigyáz…

S az eltört kút fölött

a két öreg diófa,

a két kivénült harkály-létra,

mintha Philemon és Baucis volna,

úgy tartja egymást féltő gondba.

Törzsükön a sárga és zöld gomba

ernyője, mint apró balkonok…

És újra ugyanaz és görcs és hivatal…

Harc és magány, mely lassan őrület

s nem integettem kék hajómnak

a teraszunkról Fra Angeliconak.

Nem küldtem palack-postát

az áradó-zúgású Styxen át,

pedig ajtómra néz a párkány,

mint kőmellű hullámtörő,

melyről apám a mélybe hullt.

Cementjén rozsdás néma folt

stigmája és fölöttünk

antennák keresztje s a ruhaszárítók

drótjának puha ábrái úsznak,

s nem küldtem verset T. S. Eliotnak,

nem szálltam hajóra,

hogy Velencét lássam újra.

Csak állok és érzem

Szalonta, Nikla és Sümeg

harangjai már jönnek értem.

Lila rög lesz a vérem

s az ég halikrás ultramarinján

nem csillagok, de lüktető magok

úsznak és rajzanak, akár a sejtek

a tavaszi sárga tócsán,

s e kalarábészínű hályog

átsüt az ingen és a nyáron.

2

Nem én emeltem… Hány isten?

Azt sem tudom, de Poseidon

izzadhatott ezen a parton

és Vulcan izma itt,

mint a görcs ormot vetett

elérve négy alacsony felleget.

A test kiizzadt könnye

itt csöppent ép a kőre!

Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs…

És vér üt át a szömörcék lombján.

Ki erre hajt, rőt lesz a nyája

e Bacchus és tószagú sugárba…

Ez nem az Olympos s én

két oszlopot rakattam oldalába.

Ragyognak messze az öblök fölött.

Rajtuk a háromszög galamb nélkül

csupán tető, nem timpanon,

sem a Szentlélek jele,

csupán remete Gyulának

költői ketrece…

Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák…

Gálic és réz és rőt parcellák

és körben mandulák és mandulák

és édes bogyóktól szikrázó karók…

Két fehér oszlopot emeltem föléjük.

Ragyognak messze az öblök fölött.

Egy-pár rím; húsz forint az ára!

Egy lépcső kétszázba kerül.

Így raktam én Árkádiába

lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre

e kettős hattyú-oszlopig…

Ha lenne helikopterem,

itt töltenék már minden délutánt.

Egy töltőtollal jönnék csupán,

s akár a juhar magházas propellere

versek magjával szállanék

hegyem csúcsára le.

A szocializmus sejtem,

megadná nékem ezt!

De mire enyém lesz e gép,

a kettős szép oszlop

a kommunizmusba lép.

És akkor a hegyközség

kápolnáját kibérlem én.

Az eszmei bért egy perselybe teszem.

A tulaj az ég lesz

és én e földön már églakó,

s melyet a téesz kovácsa vert,

a menny kékajkú perselyébe,

nem, mint csaló a bér helyett,

de ép a bérhez én

még egy-egy verset is teszek…

Lám Poseidon, Vulcan,

a Szentlélek és a kápolnán,

meg a szocializmuson át

Te szép borszűrő mésztufás,

édes bogyókkal fürtözött,

oly sokrétű a te tájad,

hogy hozzád nem tercinák,

se nyájfutású pentaméterek,

de szabadon szedett

sorok és képek illenek…

Hát így írom s mert itt írom,

hát ez lett a tett és vers hegye.

Ezért áll itt, mint üvegtorony,

remete Gyulának ketrece.

3

A kert s a két oszlop között

a test akár egy cinkeház

a koronátlan téli körtefán,

úgy él s belőle, mint a cinke

ki-be-száll lakója

az álom és a képzelet…

Száll… Száll és mindig visszaszól:

– Miért nem sietsz!? –

– Hol vagy te cinkeház? –

– Miért maradsz el? –

– Oly messze hozzád visszatérni… –

– Ó az epegörcs… És a hivatal, –

sóhajt a cinkeház és fújtat,

és baktat és izzad és siet.

Előtte száll a cinke…

Hunyorgat utána… Alig látja…

Egyre vékonyabbra nyúlik

a követő-idegnek nylon szála.

Mintha egy sasszárnyú hattyút

fogott volna, mely vadul körözve

húz mind szélesebb körökbe.

Úgy száll a képzeletnek szárnya

tavak, csillagok és tengerek,

apró kő és faházak felett…

S a kert és a két oszlop között

csak áll, mint a cinkeház

a test, amelybe, mint a cinke

ki-be száll lakója

az ábránd és a képzelet,

mely mint a zsarnok hattyú

éneklő szája

szavát az idő fölé kiáltja,

s a kéz csak dermedten rakja

dalát a csontszínű papírra.

Az útig elkísért

Beléptem és a tiszafák között

oly fekete és hosszú volt az út,

hogy visszanéztem, de az alagút

elfedte már a szép márvány-kaput.

Tág, zöld mezőre léptem innen

s a ritkás, píneás ligetben

vágtázva jött felém egy könnyű lány.

Követte két szép hófehér agár.

Valakit régtől, régtől várhatott

s hogy nem ismerte, akit várt, tudom.

Megállt a tündöklő kavicsúton

és szólított… Hogyan?… Nem is tudom.

Lováról szállt s beszélt, beszélt nekem.

Szava dalát még ma sem ismerem.

Válaszom várva egyre sürgetett.

Mögöttünk Róma tája lüktetett.

Az útig elkísért és szomorún

nézett a hosszú-hosszú útra,

amely a zöld lombokba fúrva,

rámásított, mint régi urna.

Művének tiszta napja

Karfás utak… Kis stációk…

Mohából fák… Gerlék, rigók…

Alattuk szakadék…

Szirtes, véres vidék,

s a kavics-kvarcok fénylenek,

akár a horvát karszt hegyek.

Nézem e szép palackba zárt

tarka kálváriát,

melyet szűk üveg-nyakon át

rakott egy megcsitult kanász.

Bűvész és elefánt

építhet ily csodát:

a kecs és türelem

győzött az üvegen.

Aztán beöntve dugaszát,

a partszélre kiállt

és mint hajótörött

a tenger zöld között

reménnyel nézve szét,

elküldte üvegét

és sorsa asztalomra

kezembe sodorta…

Tűnődve nézem e bezárt

művész-bűvész kálváriát.

– Somogyi nagy vadonba

unalmát űzve rakta?

Vagy tömlöc-láncra verve

sorsát mintázta ebbe? –

Sorsát kiolvasom.

Magányos volt nagyon,

de a szépet, azt szerette!

Ezért is építette!

Nem tollal, késsel írta.

Szívvel, boros palackba.

S mintha lennék utódja

vadkörtés Somogyomba,

szív, kedv és konok fegyelem,

jó példák itt nekem.

Ezért az asztalon

csak egyre itt hagyom.

Művének tiszta napja,

tollam magasba csalja.

Egy tétel és két véglet

1

Egy római palota teraszáról

Alkonyulj, szobám… Csak alkonyodjál.

Szürküljél lágyan… Akárcsak otthon.

Sok itt az isten s fényük megvakít!

Jöjj alkonyat! Te légy gyógyító lombom.

Gyógyíts merengő alkonyi sugár.

Testvéri tűz hideg márványlapon,

mint kis mohát az éltető meleg,

gyógyíts, ki hozzád szól e csillagon.

A por nem otthona… Ezt tudja rég.

Az ég: az sem övé… Fény-ökleik

hideg kést tartanak s kegyetlenül

villognak jólfent fényes éleik.

Alkonyulj szívem… Hát alkonyodjál,

akár e szürkülő márvány falak…

Megváltó perc… A rózsa tóra hull…

Emelj hajódra tiszta pillanat.

2

Az orcii kanászkunyhó ajtajából

Eső és pára… Langy mocsár szaga

borít… Megváltozott vidék… Az ég,

mint duzzadt és csúszós hinár fala

a nap helyett csepegve nőtt fölém.

Meghalt apám… Anyácskánk öregebb

s házunk ölén, mint vad virág a gond

dagad… És futnak a szőlős hegyek.

Az őrület villám-hálóba font.

A tó helyett a rét nagynéha lát…

A sárga és lila árkok vize

hozza az ázott pásztorok szagát

s gyomromban gombák és kondér íze.

Nincs híd… Csak cuppogó, langy, sárga gyep.

Térdig mezítlen benne gázolok.

Hol jár a nap?… Fent síró bíbicek

suhognak és sírásuk rámcsorog.

Egy ég s egy pince

lebontották a rossz bádog alatt

a régi fazsindely még ott lapult

fölötte bádog és száz év vonult

az égbe vagy csupán az ég alatt

előtte állt egy óriási cser

odvában fészkelt egy vadméh család

a mézért csak begyújtották a fát

s ropogva lobogva elszállt a cser

a boltos pince ásít még csupán

penészt hizlal nem borok zamatát

elszállt a ház elszállt a méhcsalád

egy ég s egy pince ásít rám csupán

Mégis minden ellen

Virág hervadó… Világ múlandó…

Már mit is tehetnél,

s ha minden omló, szerte hamvadó,

helyet hol keressél?

Hervadó virág; díszítsd a mellem

mégis minden ellen,

s múlandó világ, hajóm körül, mint

sziget, vígasztalj engem.

Elejtik díszüket

Fölhasadt a határ.

Folyik nyitott ere.

Szétlőtt szárnyú fácán:

száll a fák ereje.

Elejtik díszüket

a terhes ágak.

Piros bolygóik

a gyöpbe levágnak,

s ez mint a zöld szivacs

fölissza csillagát.

Mézes barlangban túr

a fonnyadó darázs,

s kökény és rózsa

kék-piros bokra

könnyezve néz a

fénylő magasba.

Mint csillag ül

Pirosat rikoltott a szép kakas,

s a menny hálója széthasadt.

Rubin hangok közt hófehér havat

szitál a tündöklő magas.

December ez már… Vándorol az év…

Egy gólya áll a kertben árván,

fehér pólyával törött szárnyán,

s delták vizéről álmodik szegény.

Csak néz… Elindul s merev szárnya,

mint toll piros tintába mártva

egy verset ír a tiszta hóba,

amíg beér az istállóba.

Megáll és mintha napfény volna,

a jászolból rásüt a szalma,

s karácsony párás, szép tehén-szeme,

mint csillag ül december térdire.

1944

Azt sem gondoltam volna én,

hogy padlóra parazsat rakok,

s körül kuporgom, mint nomád

a téglát és bádogdobot.

Kiszórtak, hát mi mást tegyek?

Segít az ősi ösztön.

Mint eleim ezer körül,

tűz előtt ülök a földön.

Nomádi korba visszalép

s lefejti századok nyűgét

a test, ideg s a képzelet

kószálva jár szabad teret.

A sorsnak hát megköszönöm,

hogy dörgő, vad hevében engem

múltunkba így visszalökött,

s tűzzel telik meg kedvem.

Sok volt az ily tüzek sora

míg eljutott onnan ide

a had, amelyből származom,

Kámától Koppány völgyibe.

S szobám kényszer-parazsától

e képre fölizzik szívem.

Érzem a századok hevét

e dörgő téli semmiben.

Csak most tudom, csak most, mire

kötelez már a nagy-család.

Tüzet védek és szíveik!

Szorítom hát a rossz ruhát,

akár a régi telkesek

éjfél után a réteken

őrizvén marhát és lovat…

– Fogd össze! – szól az értelem.

Sötétben, fegyverek között

mindig ez volt a mentség.

Erdők és magad sűrűjébe

nyájaddal, hogy beljebb mentél.

Egész a forrásig, amely

táplálva szerte-szét szalad

a fákban és a testben,

nevelve néped és magad…

Nem fázom már… Hevít a tűz

és tanyák lehelete,

az állat és ember-meleg

testvéri fűtő ereje.

A milliókért

1

A természetellenes halál, a kardok

és a köteleknek tánca.

E palástos, páncélos őrület

vonul a békés világba.

Zászlói és igéi az égig érnek.

Mindig jobbat és szebbet ígérnek,

de maga az ember, e nyers elem

véres hátán érzi kardod, történelem.

2

Én soha meg nem adhatom magam,

mert minden én a milliókért él!

Csak én vagyok s e milliónyi én,

ha összeáll a szervetlen színén,

oly élő, de oly kemény elem

feszül baltád elé, történelem,

hogy többet már az őrült zsarnoki

az értelem egét nem bontja ki,

és akkor

nem a megveszett kegyetlen elmék

szerint kísért a lét s a nemlét!

Tán ép azért

Itt kint is, e szőlőhegyen

kint van a mikroszkóp velem.

Rózsák, virágok hímporába

kóstol szemem-sugára…

Nem pincénk vegytanát,

apró ábrákon át

nézem e lüktető hegyet

a szervetlen anyag felett…

Átszelt otellók magja,

ábráin visz magasba,

vagy mint az ifjabbik Piccard

én sejtek milliárd

cseppjének tengerébe hullva

lesek hegyünkön így tanulva…

Krumpli, füge, piros bor mellett

értem lassan e rendet,

hogy e sejti apró edények,

mint töltenek föl élet,

s mint van, hogy itt ülök s lencsémen át

verset írok rólad, világ!

Rólad, amelyben állat

és ember és növény

együtt csobog e tenger sejti fény!

Együtt s tán ép azért,

hogy néha egy-egy cseppje

az értelem legszebb tüzét

szórhassa szét az egyetembe…

Oly nyers-fanyar

Üres tőkék között holt violák.

A tüske közt kék csillagok.

Kapkod a tél s az elfogott világ,

mint gyűjtemény, jég-tűk hegyén ragyog.

Kökény maradt?… Hát azt szedek.

Megkóstolom, sercintenék,

oly nyers-fanyar s úgy reszketek,

akár e kristálytűkre szúrt vidék.

Hogy lásd

Tündöklő téli délután.

Felhőtlen… Mégis itt-ott

hó-kristályok szűz mértana

jeges lapokkal villog.

Hullgodál a hó-sziporka

a fagytól görcsölt tájra.

Egy karvaly úszik magasan.

Annak se mozdul szárnya.

Csak kémlel… Akár én magam

e ritka pillanatra,

hogy semmiből pereg reánk

e tündöklő sziporka,

s mint váratlan fény villogás,

mely formát nyit a képen,

villog a test s az értelem

az erdőn és a réten.

Szinte a csontokig ragyog

a kis egységek váza.

Csírák, virág s lombok helyett

a lét matériája:

hogy lásd, mi adja a tavaszt,

s megértsd e kis örömbe,

miből nyílik a legnagyobb

virágok édes zöldje.

Te légy

Nem az Antillák kék világa,

a tengerem nyers búzatábla…

Kalász-tenger zöld strandodat

járom, szerény világodat.

Homok helyett csak gyöp s szegélye

hullám helyett virágok kékje.

Sirály sehol, de gerle-hang…

Hajókürt?… Távoli harang,

az szól s a szélben zeng a szőke

kalász s hullámzik zöld vetése

s derékig benne lábamat

megvetve, tárom szárnyamat.

Nem az Antillák kék világa.

Fürdess, anyám, hűs búzatábla!

Érő kenyér, te légy nekem

szép tengerem, bölcs mesterem.

Mintha a néma növény

Megjött a zöld és vele

elillant hó helyett

kinyílt a hóvirág feje.

Míg nézem, épp fölöttem

ezüst pamacsokkal

csattog a fűzfa már zölden.

Nyílik a rügyek torka

s mintha minden barka

csattogó madárka volna.

Mintha a néma növény

nyelvet kapott volna

lírádtól lágy tavaszi fény.

Nyelvet s most dalol neked,

legyőzve az örök-

szabályú ős természetet.

Dalol s e bátor óra

édes zengést lobbant

e völgyi kis bozótra,

amelyben én e fényre,

mint faun lesek már

a líra fény-istenére,

ki a némának nyelvet

és ajkára íme

ép zöld sípokat emelget,

és zeng a rügyek torka,

mintha minden barka

éneklő madárka volna.

Elvakult viadal

A szereplők fölött „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” feliratú plakát függ. Alatta, pontosan középen az espada áll. Kezében egyenes kard. Jobbján a birkózó, a súlyemelő és a bohóc. Balján a poéta, a légtornász és a zsonglőr. Együtt alkotják a kórust. Az espadát és a plakátot függőlegesen kettéosztja a reflektorfény, mégpedig úgy, hogy az espada jobboldala és a jobbján állók bíborvörösben szikráznak, baloldala és a balján állók kékezüst fényben izzanak.

I

Espada

Két fényben izzok én és testem kettéosztja

a bíbor és ezüst, mint kétélű borotva.

A bíbor ég a jobbomon ragyogva,

balról a kék-ezüst s az arktisz kristály orma.

Nálam a kard s az ész hegyes körzője, tőre,

s rámszegzi szarvait a hús s a dzsungel zöldje.

Dühük, mint zárlat rajtam át szikrázik égre.

Húsomba leng a körző éles íve.

Vér és a méz lecsordul vadrózsás homlokomról.

Látom a kettős tájat… Hallom a kettős hangot.

1

Birkózó

Nézd ezt a vad pirosló húst!

Mily lánggal tágul szét az ingben.

– Csak én vagyok és senki más! –

A bíbor zeng itt mindenekben.

Csak én vagyok: a hús! A hús…

És minden én vagyok… Kegyetlen

sodrású rózsa-óceán

villog a világszerkezetben.

És minden értem, mint virág

csak dísz sugárzó anyagomban.

Szemed, versed is sós patak,

vagy zöld madár dús dzsungelomban.

Álmod kék felhő véreres

szirten… De sziklád én vagyok csak…

És képeid és versed is

csupán a földemen csobognak.

Addig borongsz, míg én vagyok.

És minden én vagyok: egyetlen,

Ádám és Éva együtt én!

Nincs más, csak én az éden-kertben!

2

Légtornász

Tapló vagy! Semmi több!… Mitől

e tarka tűz a véres ingben?

Nem te! Csak én és semmi más.

Vitorlám él a végtelenben.

Csak én vagyok! A lélek… Én…

Szolgád vagyok?… Hát nézz magadra.

Ha vásznat bontok, nélkülem

véres tömlődben mi maradna?

Langyos szivacs hideg kövön.

Ez vagy, hol szárnyam nincsen véled.

S a szép vad éhe és dalom

sem stiglic, mely húsodba tévedt.

Nem oszló sejtekből rakott,

de meg nem fogható sugárral

én forrasztom a szirt fokát,

melyről velem jöhetsz, a szárnnyal.

És addig szállsz, ameddig én

írok e néma szerkezetben.

Ádám és Éva általam

és bennük én vagyok egyetlen!

II

Poéta

Ragyog a szirt… Harsog a dzsungel násza.

Négy szarv között remeg a legszebb glóriája.

Két fény sugárzik össze… Két mástűzű parázsból

s a jeges lant följajdul a lángcsapdosta ágról…

1

Súlyemelő

Van-e nálamnál szebb?

Az alkony, hajnal és a kékek

minden eres színében égek!

Mindegy, hogy te vagy-e!?

A lényeg rajtam és énbennem

épül fel minden sűrű rendben.

Sűrű és izmos rend!

A Lantot is csak én szülhettem.

Kilenc múzsa evez eremben.

Mint hattyúk úsznak itt.

Alkonyba és hajnalba néznek

és e szerint zeng minden ének.

S ha zeng, még akkor sem

szabad!… Ameddig én vagyok, csak

mindenek addig válaszolnak.

2

Légtornász

Náladnál szebb van-e?

Mint konc a tőkén, kék erekkel

kísértesz bomló szerveiddel.

A romló hogy lehet

a lényeg és a pusztulásba

a rend alapjait ki ássa?

Bús anatómiád

gyűjti, mi összeomlik benned:

velő, ideg, ér-rendszeredben.

Vérző hattyúd fölé

a Lantot én emeltem égre!

Csupán, ha szólok, nyúlhatsz érte.

Nem te… Csak Ő szabad.

A fényes szó, mit én izentem.

Ha elszállt, mi marad kezedben?

III

Espada

És zeng a véres kardok telt, éles ideg-hangja,

a szétfeszített szarvak világot hívó Lantja…

Elszáll?… Marad!… S rettentő magányban minden nélkül

fényes szabályok táján, mint új kozmosz felépül…

1

Bohóc

Megállj!… Én több vagyok, mint pillangónak

a zöld virág, e száronringó csónak.

Nem csónakod, melyre lábad teszed:

ki szült és megtart, az vagyok! Suhogva

tárjad bár szárnyad, de sose feledd,

testem anyád!… És istenednek szobra!

Repülj!… Feszülj! – Ó, látni jó nekem,

hogy égig nőtt föl zengő idegem. –

Csak azt ne cincogjad, hogy én, hogy én!

Nem te, csak mi vagyunk: külön is egyben

rajzunk a szervetlen felületén,

s miénk vagy, mint meggymag a piros meggyben.

Nem zöld virágod, de anyád vagyunk!

Velünk pusztulsz, mégis tovább adunk!

2

Zsonglőr

Tovább?… És zsákod melyik rejtekében

bújkál, hadd lám, ki így vitázik vélem?

A tarka kócok közt e hang enyém!

S köszönd, hogy így te több vagy minden sejtnél.

S e minden én vagyok húsod egén.

Dalom nélkül gondold meg, meddig érnél?

Szárnyas merész lovat egyet, ha láttál.

Én alkottam… Én tartom most is pányván.

A többi; sajgó hús és céltalan

vonaglik bennük a vénák gubanca.

Csak vannak hangtalan és lanttalan

a vak gerincek ívén fölcsavarva.

S te adsz tovább? – Tovább, de pusztulásnak!

Szólítsalak hát istennek, anyámnak?

IV

Poéta

Adnál?… Adod?… De nézd, kezedből rég kiszállt Ő.

Kiirthatod magad!… Még akkor is kísért Ő!

Való a mindenen s mint leghálátlanabb

villog már akkor is, ha többet sose kap

se ajkat, se szemet, mely mondja s amely lássa,

van, mint a hidrogén, a minden villogása.

Hogy nap, csillag, ember van-e, Ő meg se kérdi

s időnk, terünk, szavunk szebb lesz, ha őt eléri!

1

Birkózó

Nem Ő!… Csak egy van még! Egyetlen társam.

Egyenlő vélem terünk mértanában.

A szervetlen sűrűje, vonulása.

A föltérképezett valóság

égig, magmáig nyúló keze, lába.

A fogható szilárd mennyország.

Enyém ez is, mert én mintázom.

Csak az lehet s olyan, aminek látom.

Amire én nézek, az vál valóra.

S mert sok vagyok, az egy lesz sokká!

Pillámon át lehetsz világ lakója.

Csak általam hasadsz szét millióvá.

Ha vagy is, nem vagy szemem nélkül.

Világ sincsen pupillám nélkül…

2

Légtornász

Egyenlő véled!… Megtaláltad!…

Terünkben ő lehet csak társad.

Csak Ő… Nem én… A pusztuló anyagba

magára lelt szétporló lényed.

Egyek vagytok! Méltán teszed magasba,

s mert nincs kezed, de azzal méred.

S szemed?… Hogy lenne! – Ablakod van…

Az ablak vak. Én állok abban,

s nem te, én nézek át a tág világba. –

Nem alkotom, de sejtem titkát,

amely a bomlót is örökbe zárva

tartja a tollat és a mintát

s körénk rajzolja, ami lényeg,

a létező tág mindenséget.

V

Kórus

Együtt mondja a bíborvörös és kékezüst oldal hét szereplője.

És benne nem külön, de épp együtt zihálva

lángol a két bika teremtő, tiszta láza

és szarvuk, mint a nyírfa négy dús májusfa-nyársa

gyémánt csokrot emel a harsogó világba.

A szöveg mondása közben fokozatosan halványul a bíborvörös és a kékezüst szín. Amikor elhangzik a negyedik sor utolsó szava, lehull az „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” című plakát, és napsugár árasztja el a színpadot. A poéta előrelép a ragyogásba.

Poéta

S ha fénye visszahull füzéres fejemre,

tündér ragyogás száll az emberi nemre…

Villámok mértana

1961–1967

Ki ötezerben élsz^*

Ha majd az ember hangról olvasgatja már

a verset s hogy mit mond a szép,

s könyveinket, mint lyukas kódexeket

forgatja majd a többcsillagú nép;

mikor már vegytanával tölti testét,

– mint ma benzinnel én motort –,

hogy meddig vigye utasát, a lelkét,

és élni nem lesz ennyi gond,

vajjon még lélek lesz-e az, ami nekünk?…

S megért-e ő, kinek fia

csak önnön szobrát lesi s kinek istene

egy gyógyszeres alkimia?…

Megérti-e dalunk?… És lesz-e násza

az adagolt világba,

honnan tán vissza se tud emlékezni majd

korunk zöld vadonába!

Mikor a nemzés csaknem örököt jelent!

És eltűnnek mind a temetők…

Szép lesz-e majd e kőnélküli sok liget

s megáll-e ő egy ág előtt,

mint én, akit most ép egy rigó szólogat?…

Ötven vagyok s gondolva rád,

neked írom, ki ötezerben élsz, talán

e hattyúdalt ma éjszakán…

Ajánlás:

S mert nyelvünk már akkor alig-alig értik,

nem lesz nagy kincs e pár sorom,

de tán egy nyelvtudós megérzi, mire is

gondolt egy hajdani rokon!

Mert így lehet csak^*

A vasbeton sziklák között is

egyetlen út vezet.

Csak az, amely magadban épül,

s átrág minden hegyet.

Átrág, vagy elveszel! – És költő,

se ember nem lehetsz…

Tehát tovább… Igy állandó e döntő

villámú ütközet.

S ne hagyd… Az út, mit eddig jártál

saját, de millió

szívért izzadtál, mint a márvány,

s nem zápult meg a jó

sem tetteidben, sem szavadban!

A szép sem önmagát,

Téged szolgált, mert így lehet csak

emberi a világ.

Csak így, ha mindenegy magában

nemesre érleli.

Még akkor is, ha e magányban

az ideg-láz veri

testét, lelkét! – De így megedzve,

mint vasra szállt madár,

olyan lesz minden és a versbe

is fény motorja jár.

Most is e játszma^*

Szeretem, amikor üvegzölden

pattog alattam a hajnali jég,

s a nap kormányküllője fölöttem

forog és lábamnál villog a lék.

Magamra bízva és erőmre

halál és élet szárnyai között

lesem e csonttádermedt zöldbe

rövid parancsotok jó ösztönök.

Ily vadul szép játékra szoktatott

az űr végtelen mértanába

– azóta, hogy születtem és vagyok –

a létezés közös magánya.

Egy kozmikus, szép sivatag képe

ragyog köröttem ilyen reggelen,

s nem is enyém, a föld kérdő reménye

pislog, mint pipicsláng a szívemen.

Pislog s azt súgja: – rendületlen. –

S a Költő arca távolról kisért…

– Ó élsz-e?… S él-e még e végtelenben

más lant és ember, jeges messzeség?…

– Van-e?… Vagy egyetlen e befagyott

csillámló táj és mindörökre

e cseppbe zártak a piros dalok!

Akárcsak itt e lékek gyöngye? –…

Szívemre bízva s ösztönömre

most is e játszma tétjeit viszem.

S megszoktam azt is, hogy dörögve

néma az ég s rian a jég a vizen.

Most kezd pirkadozni^*

Nézem a tengericsiga röntgenképét… Ime, a tudomány egyik technikai szerkezete az élet rejtett valóságának ilyen csodálatosan szép képét vetíti elém. Nincs az az absztrakt művész, aki érdekesebbet alkotna.

Az ilyen kép formai gazdagsága és matematikai pontosságú szerkezete, aránybiztossága előkészíti egy újfajta művészet születését.

Ennek az új művészetnek tárgyi világa merőben különbözik majd a szemmel látható valóságtól. Amig eddig a festők a forma és szín és érzelem tájait rögzítették, addig ez az új művészet a valóság lényegét fogja ábrázolni… Nézzed csak jól meg a tengericsiga röntgenképét!… Aztán gondoljál arra, mi lesz akkor, ha már mindenki fényképezheti egy erdő, egy tenger lényegét?

Nem a fényképezésről beszélek, hanem arról, hogy a technika szemünk elé teszi azt a világot, amelyről ma még csak a kutatók és a tudományos intézetek beszélnek. Egy szép napon addig jut a művészet, hogy a mindenség belső lényegéről kezd festeni, írni és zengeni.

Ez a lényeg rá fog sugározni a külső világra is. Ennek a teljesértékű művészetnek a hajnala korunkban, most kezd pirkadozni.

Új lant, új éden?^*

Hogy veled – élet – egyenlők vagyunk,

s mi lényed, bennünk is ragyog:

s nem mint a végtelen időnek része,

de együtt-egy e táguló egészbe,

ily törvénnyel s ilyen planétán

mint költemény, vagy annál is nagyobb –

Ádám fölé derít-e egykor szebb napot?…

Szép ábránd – Minden Angyala –,

mint kőkori gödrök lakóját

a kis tücsök dermesztő télbe,

melenget szárnyad cirregése…

Míg csipog és tátogat^*

Illyés Gyulának

– Bevesszük-e?… Legyőzzük biztosan?…

De akkor is, élhet-e boldogan,

ha tudja, többé nincs halál,

amíg a nap az égre jár…

Legyőzi?… Nem? – Nem a halálban,

mindenki önmagában!…

S e sok egyed együtt a világ,

amíg a nap az égre jár.

Mindenki önmagába

hordja s rakja, mint madár a fára,

mint fecske meredély falára

a fészket!… Mindenki önmagába!

S e fiókás reménység

míg csipog és tátogat,

látom lobogni élet

tápláló anya-madaradat! –

Szikla-ormon^*

1

Két fókusz ez: a bérc s a csónak!

Szilárd és ringó mértanukkal,

mint prés s a szárny

a pincédig vonulnak,

hogy meghúzd a világ szép

tiszta ellipszisét…

2

Igy peremén mindig és mindennek,

a távlat és a tömb fokán

fogóban, hol egy másra néznek

az egyet markoló vas-részek,

itt élsz és így e szikla-ormon,

melyet két vincellér keze

bontott, hogy húzzanak deresre!…

Nem hasra!… De hanyatt,

hogy mindig szembe

lássad és tudd

a fogó élit,

mely szorít, de sohasem szépít.

3

A bérc és a csónak

szilárd és ringó mértanukkal

már szőlődig vonultak…

– Présház idill?… – Neked adom!

Mint vádlott lógsz e vonalon…

S mert hóhér nem vagyok,

hogy húzzam meg, mely átcsapott

csigolya-sípú nyakadon

a világ szép

nyugodt ellipszisét.

Tömött, vad rend^*

Szőlőn, réten, kő-öblön át

vonul, szikrázik s itt megáll

a hűs vonal!………………

E sűrű nád falát

már át nem törheted… Tömött

vad rend mozog e zöld mögött…

Lándzsák, nyilak még égre szúrva,

de ismeri hajóm s torzsmentibe

bolyong e dzsungel kígyós öblibe.

Világ, veled^*

A barnánál is mélyebben dagad

s örvénye egyre gyűl fölém…

Mint ár szennyet, csillagokat

sodor ez rettentő ölén

és egyre gyűl borom fölött

s naponta percre megmutatja

– mint zsarnok, hogy sose feledd –,

mely sárkány-szív dagad fejünk felett…

Fiastyúk…

Hattyú…

Hattyú…Fiastyúk…

Medve…

Medve…Hattyú…Fiastyúk…

Lant, színes cukor,

mit búcsún vett a megvert képzelet!

Csigaház burka, föld!

Zöld üveggolyó-világ

veled harmat cseppjében reszketek.

Reménnyel és késsel^*

Édes, kék levegő-óceán!… Sós, fekete víz-óceán!… Fénylő és sötét falnélküli lombikok. S a kék egyvégtében csak önti az ismeretlen világok sugarait s a fekete pedig egyre csak gyűjti az összetört végtelen energiát.

Egy fénylő, meg egy sötét falnélküli lombik?… Csak ennyi lenne

A VILÁGMINDENSÉG

leegyszerűsített lényege?…

E kettő?…

És közöttük és közöttünk akkora terek vonzása feszül – és oly messzire utal a fények visszatérő, de soha ki nem kötő sugaraival –, hogy bár a végtelenbe emel, de mégis csak hozzád visz közelebb, testvéri társam! Hozzád, ki egyre kutatva égsz e Kis Világban, sejtve, hogy rajtad kivül nem egy, de tán milliónyi világban élnek nálad érdekesebb lények, akiknek gondolatát – mint a tiédet ez – egyre csak hozza, hozza feléd az a sugár, mely ki tudja hány milliónyi éve indult el a kitalált időben, s hozza tán olyan kontinensről is, mely azóta rég megsemmisült…

E sejtések virágai lobognak esteli asztalod körül, amíg te magad szép reménnyel és gyilkos késsel rendezed földi dolgaidat és távcsöveiddel és szondáiddal lesed és eszed gépeivel ostromlod az eget…

Gyalulj, ha keltesz is^*

Az éjszaka gömbjében mereven

áll a négyszögletes sötétség:

ajtókeretben alszik a hegyen,

s perceg benne a jó reménység.

Gyalul a kettős éjszakában

a szú!… Pattog, mint acél-akarat!

Bontja a szálkás koporsófalat:

hajnalt bennem s a fenyőfában.

Gyalulj, ha keltesz is!… Legalább tudom,

hogy magam is csak íly kegyetlen

mértan kettős világát boncolom…

Dolgozz, remény – kis szú –, szívemben!

Ezért kedvelem^*

Szevenál, brómnál többet ér,

ha jön a hó: nyugodt leszek.

Körém feszülnek a fehér

nagy táblák, kristály-lemezek.

Megnyugtat az, hogy kevesebb

s mind ritkább lesz a kész s a van.

Állok, mint pont, e szép lesen,

vonalzó szélin, boldogan.

Mert ez, mi itt tisztul, maga

a lét előtti lét tere.

Az alkotás csont asztala,

s a láz fényes fehér heve.

Igy képzelem… S ilyenkor mindig

megszáll az édes nyugalom.

S mint pontot a mérnök, elindít

e havazó szép alkalom,

hogy nincs!… Csak én s teremthetek!

S mikor elolvad majd a hó,

szebb síkok és új képletek

arányán ébred a való

és más lesz, mint amit befed

ez égből pelyhező fehér.

Hát ezért kedvelem teled,

mert tervem titkodig felér…

Onnan vissza^*

Vitorláját a lepke és hajós

gyorsan forgatja cél szerint.

Szirom, beton e rövid távon

ösztönt és szívet földerít.

Villogva száll tovább a szárny!

– Csak itt! –

A teraszom előtt.

A szemhatáron már alig-alig mozog…

– És ott? –

Az egyszemű, az archimédeszi:

a mérhetetlen messzi Pont zokog,

mert minden áll!

– Nem él! –

És onnan vissza, erre, minden oly kicsi,

hogy e sok sok semmit

kezem alatt,

házam előtt,

már föl sem ismeri.

Egy érzés, hogy a kikötők^*

Az alkony zöld tükre előtt

megállanak a kikötők

és visszaragyognak! Teli

fényben ég a szeptemberi

halkuló idő… Csupán a fecske

körözget fennen csicseregve

A zümmögő szúnyograjok

közt csőre csattog és csacsog

Aztán hűvös lesz hirtelen

Váratlan szél jön a hegyen

Megpengeti a levelet

A zászlót kék hajónk felett

Az úton a patkó-ütem

meggyorsul… Irkafüzetem

lapján alkonyi kékre vál

az el-betűk hurkán a szál

és nem látom már hogyan fűzik

e kettős sort és eltűnik

az ábécéből épített

világ s mi indított csak ő vezet

Egy érzés hogy a kikötők

az alkony zöld tükre előtt

megálltak… Ez hajlik reám

Ő biztat mondjam csak tovább

Mert a dolgok és a tárgyak^*

Mikor a némaságba zártak,

kiültem a bazalt kertek alá,

s a hosszú, izmos náddal

a végtelen erős, zöld tengeréből

a szárnyakat, tündéreket s a halakat

hívogattam a part alatt…

S mikor megnyílt az ajkam,

ép akkor kelt a nap s előttem

a nádas vesszős ligetében

hosszúlábú, fényes madarak,

– hasonlók, mint a darvak –

taposták az éjszínű sarat.

Úgy ragyogott kék lábuk csillaga,

hogy lezártam káprázó szemem,

s akár a vak görög, zokogva,

nyolc évet oldva föl a lantba,

dalolni kezdtem és a nád

kezemben és köröttem

együtt zendült meg tiszta zölden.

Ha arra járok, hol rámvirradt e nap,

a tópart hosszú, éber fövenyében

egy forrás csillogását látom.

Lénye átüt, akár a szív a tájon,

s lüktetve hajtja át vizét

e forró lídó száraz síkján,

és visszanéz – ahogy siet – felém:

– Ez volt a hely!… Emlékezel?…

S ha majdan már te sem leszel,

mi egyre és tovább emlékezünk,

mert a dolgok és a tárgyak

átadnak mindent a világnak…

Átadnak téged is s tovább

a dalt, tündéreket s a jó mosolyt,

melyet forrásod felhozott

e kvarctűzű és száraz lídón,

amikor megzendült a nád

s a hosszúlábú, fényes madarak

dagasztva az éjszínű sarat,

szittyónk közt hagyták a csillagokat…

Altatva és ámítva^*

Mert fészkük én vagyok,

este megjönnek, mint a madarak:

csillognak és pittyegnek egy kicsit,

aztán velem együtt elalszanak.

S mikor a nap kitárja

az ablakát, a rózsaszín kalit

üresen lengeti csont rácsait,

mert elszálltak, akár a kakaduk

más forróbb égövek alá s velem

hagyják e köcsögszín falut,

e mérsékelt klímájú életet…

De este már itt vannak újra…

Felülnek a piroságú kapukra

s az álom rácsai között

csillognak és pittyegnek egy kicsit,

altatva és ámítva, mert

hajnalra itt hagynak megint.

Ha ajkam ízleli^*

gyümölcsök vagytok? – ágatok

zöld éjben hordozom! –

hogy napfény érlel? – nem tudom

azt sem mely évszakok…

emlék?… gyökér és levelek?

egy ismeretlen ég

esője?… szürke idegek

forrása?… oly vidék

melyet csak hordok de magam

rá sose léphetek

s a kéz mely szedi ágatok

nem éri testetek…

mégis ha ajkam izleli

a húsotokon át

nem hattyú vértől lüktető

törzs küldi mosolyát

És akkor mind^*

– Csak egyszerűn, oly annyira,

mint tételét a logika,

úgy bontsd ki versedet!…

Nem rongyait, de lényegét,

már annak is csak metszetét

– szóval a legtisztább eget –,

ezt kérem tőled…

Szép emlékezet!

És akkor mind,

és én is veled

oly szárnyakon emelkedem,

s oda, hol nincs már se kép, se szín:

és nincs poétika!

Csak ő lakik:

a szűz Harmónia. –

Meghitt világ?^*

fenyő és hárs és kőris mandulák

arányos rendben… nem emberkezek…

szél és madár vihar ültette így

ahogy sorjáznak itt e ligetek

tündér kaszálók kasnyi bérc tövén

meghitt világ? – neked! – kanok kutyák

porondja!… éjről éjre vérhabot

és fojtó hurkot rejt itt minden ág

s bár arcodon mosoly vigyázva

hajtod az ágat mintha akna

fekete hattyútoll sárkány-taréj

repül pálcád alól a napra

Merítőháló^*

mint háló reng a fény

szobám sarkában réz-keret

költők halak és madarak

szikrái tartják az eget

vers pikkely szárny íve

csillámlik s mint a kés farag

villogva nyelv és a világ

törvényét fejtik a szavak

hasító ragyogás

s szobám sarkában a keret

hálóján száz kemény kötés

bogai mint bolygók fénylenek

A szikla alatt^*

E szikla oly kemény és meredek, akár az élet. Csak a képzelet pihen meg törpe mohái és páfrányai között.

Sólyompár lakja ormát… Alattuk, a kő lábán, csalogány fészkel a galagonyában.

Ha költenek, ha énekelnek csőrük elé mészfehér madárkoponyák hullanak… A halál tojásai… A fészek szélére gyíkok körme… A zöld termések kacsán, ha suhog a szél, halálszaltókat vág a testetlen cinkeláb…

A fészek körül őszre fehér lesz a haraszt. A sólyomürülék mészpartjain zátonyrafutott vitorlák csontárbocai fénylenek… Apró csigolyák gyöngysora… S mint elveszett ékszerek villognak az egérfogak…

Mocsok és csontok fölött utrakészen ül a csalogány. Nézi a sólyomszárny nyitott sárkányát az égen… És nem is sejti, hogy e kékség, amelyből az levág, még nagyobb és rettenetesebb, mint ez a szikla, amelyben az lakik, s amely oly kemény és meredek, akár az élet!…

Négy akkord^*

I

Fénylik a jegenye hegyén az ég.

Egy zöld tű tart szárnyas messzeség.

S a legnagyobb e tű hegyén szilárdan,

mint vers ragyog arányos mértanában.

II

Vállam felett egyre itt áll.

Mozdulatlan, mégis kaszál…

Szivárványt arat az idő,

ez a márványszívű szülő!

III

Piros lomb közt lüktető madárka

dobog véres, hűvös borostyánba

s csőre között örökzöld levéllel

csontos ágak lángjai közt ég el.

IV

S a szívig metsző csend felett,

mint késnyél csillaga

ül a remény szép arkangyala!

Mint a csillagász^*

zöldvázú kerékpárján

a szűk dűlő-úton szaladt

három szál ibolyára lelt

s cérnára kötve hozta azt

mögötte őszi búza hátán

jácintszínű kék havon

kiváncsi szemmel szárnyán

egy pillangó napozgatott

lapozta szárnyát mint a csillagász

fehér nagy könyvét ha kutat

s a másik már hozta is

a meglelt új csillagokat

Télutó idején^*

Kék volt a fa… Csúcsában

dal zengett hajnal óta.

Felülve hallgattam az ágyba

s kiléptem az előszobába.

Kék csontváz volt a fa,

de zengett éterin dala.

A hajnal sem állta tovább.

Rálőtte első sugarát.

A kék csontváz csúcsára lőtte,

a zengőn, fénylőn lebegőre.

Ott ült kicsinyke ág

rügyén egy fekete madár.

Ő hívta, mint teremtő,

jöjjön virágpor felhő!

S jött ő is, zengő telt dalára

a nap fias arany tojása

és ekkor valami mértan fénye

feszült kertünk négyszögébe,

s mint a negyedik dimenzió

zengett a kis feketerigó.

Mert csak addig^*

A zsaluk levele között

harminc zsilett villant szobámba.

Éles lapokkal csillogott

a napnak jólfent borotvája.

S ahogy fölálltam, harminc részre

vágott e fények zsilett-éle.

Mint fénnyel fölszelt hús, ideg,

– egy ember kiváncsi létrája –,

dermedten álltam, lesve őt,

hogy jön a hajnal pelikánja.

S a rózsaszín madár rőt-némán

átvillant kertünk szakadékán.

Zománctollú szép testivel

tavunkra szállt és akkor minden

– mint kapcsolót, ha fordít ujjad –

megindult szárnyaló szinekben:

két oszlopom s a cement rendje…

Létrám fokáról néztem egyre

a cél felé, melybe csupán

minden, mi van, csak pillanatra

márthatja testét s szigorú

tenyér fordítja tovább újra.

Szinte taszítja!… Mert csak addig

ragyog minden, míg ő mosakszik…

Egy szilfa alatti forrásnál^*

Ha ülsz nyugodtan

s árnyékod mégis

lassan indulni kezd

– nincs szörnyűbb képzet –,

állj föl és kövesd!…

Kövesd e néma szellemet

kezével hogyha int,

kinyítva az ismeretlen

rádvert bilincseit.

Kövesd a törzsig,

amely alatt

a kéklő nyár

forrása fölfakadt…

És nézz belé

s kinek arcát meglátod,

szólítsd, hogy váltsa meg,

mint forrás a felleget,

a szívedet s világod…

Relativitás^*

Káosz… Köd… Nap… Bolygók és holdak,

s ezeken belül és túl

mit tudsz még? – Bátran mondjad! –

S szíved és lelked hogy viszonyul?…

De mégse!… E tiszta pillanatot

ne szennyezd… Nézd csak a napot,

hogy ragyog!… S szívedben mekkora béke. –

Káosz, köd, nap, bolygók, mind beleférne…

Az állatöv jele^*

Mint a zodiákus tizenharmadik jele,

oly óriás e lantformájú kulcs.

Egy kéz az eget nyithatná vele,

amely a szerkezet körére állva,

fölénk feszül csillagzománcos mértanába.

Ikrásan ég a csillagi bokor!

Feszes rendjéből, mint a méh

kirajzik és ahogy mustunkba ér,

rőt glóriákat lök a dér,

hordók abroncsait s a tölgyfák

alattuk, mint a szentek.

Szakállasok s oly zordon-csontosak,

hogy véső kell!… Acél!… És nem szavak…

És törzsük csarnokából ím kilép

mohák, taplók közül mesgyénkre Vénusz.

Ágyéka peng… Egy bükkbe vésték,

hol domborún kiforrt és jön,

és bátran tündöklik, oly meztelen jele,

akár a legszebb szirmok kelyhe.

A kert porából vágott kőre áll…

A sánta csősz szép lábát szinlé-mustba,

mint pap kezét, némán lemossa!

Kádunkba lép.

S egyszerre, mint a közvitézek,

a szentek mind utánanéznek.

Ott tündöklik s míg meztelen tapos,

durrog a bundátvesztett gesztenye

s egy kéz a kancsók szélire

betűzve, mint a hajdani

gelencsérek irókás ujjai

fölírja azt a szót, tagolva

s már nincs se vége hossza.

Mindenki egyre és egyszerre mondja.

Csattog a szó akár a kártya.

Szárnyát a részeg vágy kitárja

s belépirul… De nem a csősz, a titkár…

A szűz!… És most, ahogy bejött,

némán a kádunkból kilép.

A pincéből a csillaggal az ég.

Kisérné mind! A meztelent!

Az elnök és sajtár, bütykös csapok,

s ki ágyékát alig takarta,

a kádár-szabta donga,

mint bőgő szarvas rohanna,

de rájuk vág az új kakas!

Piros taréja, sarkantyúja közt

a porba ül a letepert világ

s mint kés alá kakas alól a tyúk,

álmát felejtve mind a napra fut…

Mögöttük, mint nap, nap után, megint

mindent bezár a lantos kulcs nyele:

a zodiákus tizenharmadik jele.

Ő vigyáz tovább^*

Tél táján már szalmakazlakban

alszik a nap: a telt arany.

S a sok-sok sárga szalmaszálban

csörgedez a nyárvégi meleg,

akár a sárga-zöld emeletek

csövében csörgedez a pára

a városi kék éjszakákba…

Itt e kazlakból sugárzik.

S a szoknyás lugasokon körbe,

mint szép fekete lányok melle

tovább érik a szőlők fürtje

s a kémény antennája

egy halszínű felhő alatt

megpendül, mint a lant,

s dalolni kezd,

akár egy absztrakt hárfa

korom fölött

szédítő magány-ragyogásba…

És körbe a megkezdett kazlak,

mint arany-napok ragyognak

és meghitt melegükbe

kiülnek sütkérezni mind,

házvégi vékony ismerőseink.

A tündér rózsák lehajtott ívén

csuszkál s a karók arany-lila

gömb-tükrén kitágult harmónia

sugárzik vissza ránk s aki

eltört kerék küllőin fészkel,

föláll s az alomszagú fényben

pacsirtát tart kezében…

A kakasok taréja csillag!

A szertár és kamrák lakója

felénk tart a szállingózó hóba…

S amig a rossz kaszák el nem szelik

e kazlakat, decemberig

itt sütkéreznek mind és akkor

a dércsipte-mellű fekete lányok

elmennek, mint a három-királyok…

De fönt az a lant tovább,

akár egy absztrakt hárfa

dalol jég-zsindely ragyogásba,

és lent, szívemhez dőlve,

mint az alabástrom

ragyog tovább a tájon

a kapuoszlop és a hóban,

akár a bálvány, ő vigyáz tovább

velem, amig a fecskefű s a gólyahír

hűs lábunknál kinyít a réten

és társaik zöld himnusza

áthúz a szellemtiszta égen.

Mindnél fényesebben^*

I

A lepke libeg… A költő üldögél…

Virágot ez… Ő titkokat

keres, de himport az eső

és ott, az meg se hozta, már viszi,

egy szarkaszárny a titkot,

amit cserregve hangosan kimondott.

II

Két szárny és egy gyümölcs

s a harkály csőre

kulcslyukat vág a mag ködére…

III

Nincs villanyom, s unom a lámpát…

Virrasztok éjem magányán.

Az világít, mindnél fényesebben

s e szív, mely kettős cellájába

függesztve rád gondol, aki

ha vagy, taníts világítani…

Válasz egy diófának^*

Zöld kozmoszában munkál a dió.

Bolygói szép, szabályos rendben

ágak végén, száruk se rebben,

növesztik nyers-fanyar világukat

árnyék felhőkben, mézszín csont alatt.

S a törzsben, hol nem zsong az élet,

tanyát vertek a seregélyek.

Odúk mélyén a megtoldott titok

kopog, mint morze, míg csivogva

kitörnek mind a csillagokba!

Velük üzen s a violás Tejút

ránk nyitja szárnyukkal a mély kapút,

s zöld ég alatt s a kéken túlról

egy toll libeg a csillagokból.

Vitéz Mihály Csökölyben^*

Az öreg parókia lebontására

Ha nincs meg az a ház, minek

a ceruza?… A kék füzet…

De itt lakott!… Itt rázta az a láz,

a földi és amely az ujja közt

szikrázta a tüzet

s oly biztosan kapcsolta át,

ha fölsercent a Lilla név!…

Lilla, a soha el nem ért…

Az akkor se volt

s már azóta se rév…

Se rév… se ház… de minden szárnya

átépült csillag-fizikába.

Gerendái alatt feküdtem.

Aludtam, hogyha tudtam volna…

Széthullt a bárddal összemért

a medvekörmű csillagokba…

Elszállt és épp ezért írom,

mint asztrális jelét a csillagász,

hogy megmaradjon egy konstelláció,

mint tüske, csillagközi láz!

Jel, a kékenégő líra lapján

ott fönt… S itt lent a mappán

e földi nincs meredjen égnek

és higgyem:

hogy fölénk feszül,

a maradás szerkezetének!…

S hogy lássam:

nincs semmi egyedül!

De minden keményen összecsapolva

fénylik, mint rend, mint gravitáció

s a kárhozat szavával szembeállva,

amikor nem volt se Lilla, se tóga,

így csapott eléd e ház az útra.

Eléd s föléd feszült, mint csillag

torony – tengely fölé s alatta

nyűtt bundán, vén dikóra vetve,

a láztól és nyájból kiverve

nézted e tölgyfa gerendákat,

és szemed parázs-nyoma,

mint foszfor az öreg fákban

visszafénylett rám, hogy lássam

én is a rendet, mely tovább csapolja

tölgynél és bárdnál biztosabban,

amit bemértek abba a rajzba…

S hogy tudjam, jön utánam is

ki csekély, de szólított jelemre

– mert nincsen semmi egyedül –

hozzáméri és tovább emelje

azt is, ami nincs már, csak így,

s a legnagyobb magány is tűzre lelve,

– nemcsak a kékenizzó líra lapján,

de mindenütt és mindenekben –

beáll egy hűvös, tiszta szerkezetbe.

Gyermekkor^*

Lev Nyikolajevics Tolsztoj könyvét olvasva

Ó, legszebb költemény: gyermekkor!

Halandók kincse… Egyre táguló!

Ragyogj, taníts szép könyvem,

kék forrás, tiszta gyep

ezüst nyirfáin lángoló…

Taníts mély forrás, legmélyebb tükör,

ki együtt őrzöd még a hajdani

ajkon és szíven fölcsillanó

és csontjainkban máig áradó napot…

Ó, süss!… Ragyogj, hogy lássam

az ember otthonát,

honnan a hosszú-hosszú út,

mint ébredő sugár kifut

és eddig ér, ép addig, hol a lábam

most áll az őszi tájban…

Ragyogj szép út, bogár-cipőktől harsogó.

Lobogj lepke-szoknyáktól reszkető.

Szaladj, vezess a házba,

hol szív, vonalzó, lecke, pálca

úgy lobogtak tiszta lázba,

mint első versem vérző lobbanása…

Szép út, körötted minden, mi kedves

és rajtad mindenki, aki kedves

jön, jön és elsétál mama, papa,

Szipli néni és Natalja Szavisna.

Grisa, az eszelős s az én Zizám,

ki föltollazva ment falunkon át…

Ó, gyermekkor, te legszebb költemény!

Halandók kincse!… Egyre táguló!

Ragyogj s szívemben újra verni kezd

a pilleszárnyú himporos madár,

a szűzi szerelem!

Ó, szűzi szerelem, forrásod fényes csermelyével

ragyogjad át a nemzés dzsungel-vadonát.

Mint hold, vagy gerlehang, ha kél

s a könnyű park, a szérű, rozsvetés,

s a fölcsaholt kutyás liget,

a véres szenvedély ahogy figyel,

akként lesem én hamvas éneked.

Csak kelj szép hold, mint rózsaköd

a tűfogú dzsungel mögött.

Ó, kelj, szép gerlehangú, szűzi szerelem.

Csitítsd vadászó szívemet…

Csitítsd s derülj a házra,

hol őz-szemével és kócsag-magányával

Ő áll, anyánk s világot tartó mosolyával

szíve versenyre kél a nappal.

Feléje, mint sziklák közül virág, kilépsz,

s vad éjen bárkád lesz kis ágyad

s viharra szállsz szívének csillagával,

viharra s míg ő hátrál egyre-egyre,

észre alig veszed s fehér csipkébe szőve

már hószín ernyőjén száll a kék időbe…

Gyermekkor!… Ember otthona,

ne hagyd kezem és el ne hagyd szívem!

Ragyogj mély forrás, legmélyebb tükör,

hogy tisztán, mint volt a gyermeki,

vihesselek s vihessem önmagam tovább

satuk, kések formáin át…

Távlat szűz mágnese^*

Mint a madár,

úgy jártam itten hajdanán.

Megnőttek azóta

a kék-odús vadalmafák.

S a kút?… Kútunk

vagy tízszer ágast váltott.

Ostorhegyén

vércse villáma tanyázott.

Mint akkor ő,

úgy villogok most körbe én

eper-tavaszok

szedres, vadalmás ligetén.

Szép fák! Mint zöld napok,

növesszetek!… Alátok állok…

Mint fénylő verseket,

úgy nézem antológiátok.

A nagyság titka, hogy

idő futtával nő a jó;

az éteri arány,

s mint hóhatár felett a hó,

már onnan tündököltök,

oly távlatok átlóiról,

melyeknek húrján

más pásztor, más kakukk dalol.

Ó távlat! Szűz arány,

akár e forrás a szomjam,

eloltod a zavart,

s míg arcom tükrödbe csobban,

nem rezdülsz, mint a víz!

Oly fenséges vagy oly örök,

akár a sarkokon

egymásba metsző délkörök

jegén a pólusok,

kik rögzítik a biztosat.

Itt jártam én,

s hallgattam azt a madarat,

ki elszállt… Vagy talán

az is lehet, hogy sose láttam?…

Távlat szűz mágnese,

ha vagy, hozd vissza azt a szárnyat,

hogy mindig véle

mérjelek világ s ha kell majd,

ne alkonyt érjek én,

de lelked jobbkezét, a hajnalt…

Nem nyár s arany^*

Nemrégen itt derékig zöld búzában

álltam s csodáltam tengered.

Ma tarlón serceg lábam és bundában

járom hófedte völgyedet…

Élő hullám után dermedt fehéren…

Pacsirta szó helyett rideg

üresség kong körül és száll az égen…

Szólnék… Köröttem nincs kinek.

Csak hó és fagy és villogás… Barangolok

cél nélkül. – Maga ez a tél. –

S nem fönt, lábamnál apró csillagok

jelét nézem fagy fényinél.

Bundában én és társam a legszebb-dalú

előlem hogy szalad, szegény,

s míg olvasom nyomát, e téli bú

elillan s zengő költemény

száll és e szűzi hóba írt igékben

– költők – nagy igazság ragyog.

– Nem nyár s arany!… A nagy versek hitében

telet megoldó szív dobog! –

Jég és sziklatépő^*

A nádkévék, mint az arany pávák

december éles késeit bevárták.

Köztük sétál s odébb egy se szállna!

Kotlanak e sarki ragyogásba.

Nem a késit!… Türkisztestű hegyek

gúláiról rügyek derengenek.

Azt látják s a remény tojásait költve,

kotlanak a jégtől kristályos öbölbe.

S amint a nádverők tolókaszája

mint fésű suttyan a vermek kontyába,

csőrüket a lék vizébe vágva

fölharsan a sok-sok dermedt páva.

Visszacseng a bazalt… A halászok karja

hálót von e tiszta pávahangba.

Jég és sziklatépő éles rianásba

szikrázik a sok-sok kéve szárnya,

s mit a remény pelyhe éles hóba

vigyázott, kiszalad alóla

s a jégszívüt, mint tojást zörögve

szétveri a sok kis páva körme!

Szétfutnak, fölülnek kézre, szívre, ágra.

Pávaszemes farkát a rét is kitárja.

Dinamit^*

Egy zöld levél sincs rajta: csak szirom!

Mint szó nélkül, csak rím a papiron.

Csak csengés. Csupa szín!

E pázsít szőnyegin

így zendült föl s robbant sárgán reánk,

mint dinamit, e kis bokor virág.

Mezei színpad^*

Első jelenet:

Tán hatvan méter átmérőjű ez a búzatábla smaragdjába süllyedt kerek völgykatlan. Olyan, mint egy borostyánnal bélelt kicsi élő görög szinpad.

Hőse pár vöröskérgű erdei fenyő. Mint szép, sudár asszonyok állnak a galagonyák és bodzák illatában. Szerepük, hogy az önzés örökzöld képében rajtuk napra kússzon… A férjeik konok és síma gyertyánok… Szavuk sincs… Csak nézik asszonyaikat!… És a borostyánt, a rókát, amely gyökerük közé ásta vermét és hallgatják a csalogányt. Nagy kegy tőlük az is, ha néha összemosolyognak örökzöldkoszorús asszonyaikkal…

Kegyetlenül szép mezei szinpad és benne kegyetlenül szép pantomim játék.

Egy másik jelenet:

Ibolyák csokrai és kökények felhői között az új tavaszi pázsitban lövészgödrök és géppuskafészkek vermei. A páncélos hadisten, mint láthatatlan, fekete óriás-vakond föltúrta a tavaszi erdőt. Egy virágzó körtefa néz farkasszemet Marssal. Homlokán fehér koszorú, saruja gólyahír és pipitér… Kezében zsenge pálca… És egyszerre dalolva megindul minden, de nem a halál, az élet parancsszavára.

Ha szólít^*

ahogy kiérek attól kezdve

már mindent ő ad a kezembe

a hegy parancsol s teszek-veszek

mint hangya úgy serénykedek

pincébe le és padlás-létrán

billegve Jákob fogas-fáján

zörgök felhők palák alatt

a mandulák holdak és darazsak

között bujkálva és fülelve

hogy rend legyen ha jő az este

mert szólít minden – s értem én

a nyelvüket – mint más zenén

tisztító ezerszemű lázban

forgok velük e hegyi házban

s tudom bár őket rendezem

én tisztulok! ezért teszem! –

azért hogy így megedzve lángba

nyúlhassak versek parazsába

s mi kell tisztán tegyem ide

ha szólít a szavak istene

Egy leány mellképére^*

Palma Vecchio műve

A gyalult hársfa kicsi tükre

ragyog lila szürkületbe

s a háttér hegyormos tája

a lánykát magába zárja,

de csak úgy, hogy e sötétség

hajnalod emelje szépség

pirkadó arca és kezed

rebbentse föl a szíveket,

ahogy a kebledet takarva

rámnézel és a maiakra…

Ötszáz év szemérmes bája

s nemednek tiszta méltósága

ragyog s te hárslap vigyed tovább,

mint lagúnák a gondolát,

mint a szépséget az idő

lányai: a vászon és a kő.

Márciusi nap^*

1

Márciusi nap… Kisétáltam a vadászkutya sirjához. Hiába kerestem az erdei út som és mogyoró bokrai között. Csak a téli avarral fedett halmot találtam. Végre a völgyben a nyers tavaszi pázsit között ráleltem a kőre is. – Ki döntötte le?… Kinek volt útjában egy vadászkutya sirköve, melyen ez áll: „Hűséges vadászpajtásomnak, Pagát kutyámnak emlékére”… – A forrásnál gereblyéző gazda így szólt: – Elolvasták, aztán lassan lassan hátrálva, mint a menekülők tüzelni kezdtek rá… Aztán az egyik a völgybe guritotta… Lementem érte… Nekirugaszkodtam, hogy felvigyem a követ újra a sírra, de nehéz volt… – Igen. – Egy ember kevés, hogy egy eszmét a hegyre vigyen. –

2

A szomszédos elhagyott erdei völgyben bokáig jártam a mohában. Ibolyák bokrához térdeltem illatért. A szellőrózsák és mályvavirágok kinyíltak. A csermely fűszálain és kristály csörgedezésén villogtatta a tavaszi eget… Egy iszaptól eldugult forrást kitisztítottam. Néhány óra és ember, állat üdülhet tiszta vizétől. Hazatérőben egy szőlősgazdától egy pohár vörösbort kaptam… Szép és hasznos nap volt… Tavaszi ég, adj nekem sok ilyen napot.

Ismét csalogány^*

Babits Mihály halálának 20. évfordulójára

Ahol tavaly jártam s álldogáltam,

ma ott megállok újra.

A tavaszi tölgyes sűrűjében

ismét csalogány fújja.

Szebb-e a hangja a tavalyinál?

S ő lenne? – Vagy egy másik

hazatért költő, aki e zöldben

telt szívvel fuvolázik?

Nem a madár! – Szentség a szárny! – A dal!

Azt hallgatom oly szomjan.

Egy világot tanító példa

szól itt e kis bokorban.

Hallgattam tavaly, szívembe vésve,

ahogy a gép szalagra,

hogy nyár porában s majd tél derébe

vigasztaljon a hangja.

Vigasztalt, de elhalkult szívemben

és most itt állok újra

arany hárfád alatt fénylő madár,

hogy megtanuljam újra:

nem a madár: – Szentség a szárny! – A dal!

S mint költészet egyháza

ragyog bokrod, mint egykor Mózesé!

Fénylik tanító lángja.

Mint izmos szárnyak közt^*

virágzik a bürök

s mint a zuhany-rózsa

szirmai cseppjeit

a kezemre szórja

lábtól a rozs dühödt

zöld sejteket nevel

a kék búzavirág

ezer eget emel

lángját mint szenvedélyt

szőrös csöve hegyén

kigyújtja a pipacs

izzón süti belém

s e burjánzó erő

már úgy szorít körül

hogy birkózó szívem

a torkomig feszül

és túl mint a madár

magasban dalba fog

mint izmos szárnyak közt

a pacsirta-torok

A sün^*

Zörög, szuszog már hetek óta itt.

Elnézem tüskés, szép szuronyait.

Kis sün… A tulipánjaim között

a holdfényben orra, szeme ragyog…

Csak takarít, tisztít s hogy itt vagyok,

nem érdekli… Csupán a férgek!

Hódol a legszebb szenvedélynek.

Megszoktuk egymást… Mint a mesterem…

De hogyha érte nyujtom a kezem,

mint labda, tüskés szellemmé mered:

– Ne érints – szól –, és szívedre se végy…

Mi dolgod, tedd!… Nem háláért teszem…

Önzetlen!… Jó szót te se várva,

emeljen szenvedélyed szárnya! –

Versünk, tigrisünk^*

Szép hajnal volt… Egy kardnyelő

lépett a nádból váratlan elő.

Még álmosan, de lábát megvetette,

éles kardját nyelvére tette

és égre nyitva a szemét,

fohász helyett bedöfte fegyverét.

Jelek, csapdák között feküdtem

kígyóktól sistergő berekben

s e szörnyű szép gyakorlat, mint a

követ, ha kilő a parittya,

dobott föl s ő kirántva

torkából kardját, ugrott hátra,

s a naptól szikrázó gyors penge

fölcsillant mellemnek szegezve!

És akkor, mint kürt, a nap fölött magas

tornyában fölharsant egy zöld kakas…

S már ő, mint arénában, újra

szívem helyett torkába szúrta

kardját, hogy lássam szemtől-szembe,

szívig mint döfhet eszme

e penge képibe, ha belehal,

még akkor is!… Szép parancsaival

a mesterség, a hit és becs maga

fénylett, mint villám, tündérek szava…

S fölötte az a láng! – Ajkára öntve,

szavak helyett fénylett körözve,

mint glória! – S azóta ez a hajnal

ragyog egyre és mind vadabban;

s ha tigrisünk ront sűrünkből elő,

mögöttem áll a kard és lángnyelő.

A kőfej^*

Mióta itt lakom, csalogatott ez a letarolt mészkőasztal. Tengerfenék volt hajdanán… Ma bérc… Oldalán kiugró kőpadok. Közöttük, kőgaratjain, mint malomban a liszt, kőfolyások kanyarognak. A megőrölt kővel együtt száraz nyulbogyó gurul a szőlők tövébe. A présházak fehér tömbjei felett óriás mészkőkockák lebegnek… Köztük a Kőfej… Így hívják a hegylakók… És nem szeretik…Azt mondják, csupa gőg… Azt hiszi, foga között őrli az időt és szája szögletében sohasem halkul el a fütty…

Ma feljöttem hozzá és a fejére ültem. Fütyöl erre is. Lábam rángatja a szája barlangján átsipoló huzat.

Tövében, a kopár mészen, a virágzó sárga kövirózsák, mint apró pálmák állanak. Ágaskodnak az égre. Arasznyi törzsük pikkelyes és pelyhes levele kék öblöket, halakat és korállokat idéz. A délt és szigeteket és vulkánokat.

Az egyik kövirózsa árnyékában egy hangya ágacskát cipel. Akárcsak lent, alattam egy ember.

A másik meg gyümölcsöt. Az is, ott lent, egy hálóban barackokat. A harmadik egy morzsát. Kirándulók után maradt. Én is kiránduló vagyok. A Kőfejre ültem és innen jól látom, hogy az is, ott lent, alattam és a hangya alatt kenyeret cipel.

Az isten-háza kicsi. A tornya rozsdás és lyukas. Majd a kezemig ér. Befoltozhatnám, ha lenne bádogom.

A kockafejű mészkő nem érti ezt. Azt hiszi, minden érte van, s hogy a lábához, mint a kutyát ő füttyentette ide e kihült tüzhányókat, a tavat, a kápolnát, a présházakat és kenyérrel és gyümölccsel a hangyákat és az embereket. És felszólt hozzám a sombokrok közül a hegycsősz:

– Minden évben egyszer én is ráülök – és legyint a kőre a csősz, akit az apró és szerény szorgalom fizet és nem ez, akinek szájában üres szél fütyül és foga közt csak addig áll az idő, amig el nem őrli, hogy vágó legyen és szőlő és bor, amelyre őrködik ez a kis hegyőr. Ahogy kilép a som piros csillagai közül, látom, kopott kecskebőrt cipel. Hideg lesz éjszaka. A kunyhója két kéve nád és ágya egy szétoldott venyige-köteg.

Nem is kettő^*

A vén vizesmalom alatt

hullik, pereg a vakolat

s nagy zúgásban, kéklő árban

fürdöm márvány-ragyogásban.

Habzik a gát mohos éle

s ahogy felnézek az égre,

fejem fölött, fátyol alatt

látom a tüzes madarat.

Kerék zugban a kék elem

kettős tükre játszik velem.

Zúg a malom… Csak a vize

s szivárvány száll a kezemre.

Fölemelem… Spektrumán át

nézem a világ rozsdáját.

Nem is kettő, már négy elem

lobog fénylő tenyeremen.

Keresztmetszet^*

Puszta a völgyben… Körülötte erdők. Tölgyek és szálas bükkfák. Az erdőszélen a pásztorház egy gót temetőre épült. A juhászok alatt aranyfülbevalós germánok aludtak. A pusztai kápolna mögött egy középkori romegyház düledéke. A kápolna sekrestyéje alatt – akolba futott nyáj – azoknak csontjai porlanak, akikre rágyujtotta a török az egyházat. A kápolna mögött egy ampir udvarház. A parkja is multszázadi. A régi erdő meghagyott legszebb fái között tágas gyepen ízléssel válogatott diszfák és gyümölcsös. Olyan lehetett ez a park a multszázadi tölgyes rengetegben, mint egy oázis, melyet a magyar jobbágy fakasztott, hogy urának csergedezzék… A pásztorok azóta saját házat épitettek… A gótok fülbevalói múzeumba kerültek… A kis udvarházban vasárnaponkint táncra perdülnek a fiatalok és néhanap verseket szavalnak és a ház körül, ha ritkább is, de napfényes a liget s a remény motorja vadul dolgozik az emberekben…

A nőstény Don Quijote^*

A látóasszony kétszer is lehunyta szemét és kétszer is megmondta, ki ő! S a hegyi vénkisasszony, kinek egy vincellér sem jutott, kacorját leteszi, lehunyja ő is a szernét és kavargó ábrándjai között most vállig érő bíbor palástnak hiszi szőlejét és fülbevaló, nyakék és karperec és topáz, smaragd és zafír a sok ezernyi fürt, biling és kacs. A permet gyöngye is gyémánt…

Áll a nőstény Don Quijote álmai és szőlejének közepén. A hegygerinc körbe-körbe már várának kőfala és a hegycsúcsok, bástyatornyai.

A fekete szilvafák és csavart mandulák: meggörnyedt főurak. És mind, mind kegyért udvarol. És ő lehunyja örömre-éhes két szemét. Ludnyaka kiáll a rendből. Hosszú lófeje világít, mint a rontás ellen karóra akasztott lókoponya. Fénylik a sárga csont és benne a napsugár és a sértett test elhamvadt lángjai.

És kezét hattyúfehérnek látja. A vágy elönti testét, mint az izzadás, mikor kapál. De már a kapa sem az övé. És e verejték is selyem és aranyszálakkal átszőtt ing a testén… Már teste sem övé! Azé, akiről égő szemmel olvasott! Akiről a látóasszony beszélt. A tőkék közt az áll és nem a lófejű. És vállán palást. Övén, nyakán, kezén és ujjain arany, zafír és topáz és már minden tőke meztelen lovag. És mind csak őt szorítja… A vágytól zöldek… Ajkuk kéken vacog. A rizling tábla: szálas, reszkető sereg. Megannyi szép karó. Tövükben mennyi nagy fürtös, nehéz gyümölcs… És mind csak arra vár. Reá, hogy tőle könnyebbüljenek…

Mögöttük pedig a dáliák már sárgára, lilára és rózsaszínre festett hajú megannyi mai lány. A torony-frizurásak. A lófarkuak és véreskörmüek.

Lehunyt szempillái alatt nevet, hogy ez is tőle reszket valahány. Az ő szemétől. Az ő ajkától! És az ő ölétől, mind. A lovagok és a lányok is.

És akinek mindmáig egyetlen férfi test sem jutott, átváltozik. A fullasztó fényben a kancafej spanyol szakállt ereszt. És erre mindenegy szőlő-lovag azonnal szűzzé változik. Dárdájukat kezébe adják s már az egyesített és rettentő és igazságtevő dárda alatt reszketnek mind…

És elindul. Már bögyörészi fürtjeik és aki hófehérben énekelt a kis hegyi kápolna kórusán, vihog közöttük. Sütővassal piszkált haja sisak. Ki fölnéz rá, fényétől eldől. A kis Tapolca tükrén is ott ragyog. És dárdája a malomkerék tengelye. Sikoltozva jönnek a források habtestü lányai. És ő, mint a patak susog nekik. És egy sem menekül. Csak akkor, ha kristály testük már tengelyrudján átesett. A bakká változott felugrál Csobánc hegyére is. Ott táncol már. A várkisasszonyok kék emlékeibe is belekóstol. Farát csipőjükön, szakállát ajkukon legelteti.

Legelteti a száraz pózna. A rőt piros kezű. A sütővassal fölgyujtott hajú. A kóruson szent éneket sipitó hattyú, kinek nevét immár harmadszor kiáltja napszámosa:

– Böske! – visszhangzik, és Erzsébet nem hallja meg… Csak lassan fordul a kulcs és Csobánc váráról hűvös pincéjébe lép. A hosszúszárú töklopót szájába veszi és bort szív. Megtörli a lopó szárát és a kapás markába számolja a napszámbér forintjait.

Írni a mészkövön^*

1

Az öblök felett az első fehér fecskét nézem. Az első vitorlást. Nemrég még itt jégprizmák ragyogtak. Gúlákba rakták a Balatont a sziporkázó tó dermedt sivatagján. De nem a makacs és a buta gőg ugyis szétolvadó hiúsága rakatta ezt a sok gyémántprizmát. Csak gúlákba rakták, okosan, hogy a szánok a náddal fedett vermekbe vigyék nyárra a jégkockákká hasogatott tavat…

2

És táncol már a víz … Hegyes és büszke szelecskék apró ritmusára. Furcsa kis hullámok rezegtetik a jégen nem is oly rég tolókaszákkal levert nádasok vizből kiálló torzsáit. Szakasztott úgy rázzák a kis hullámok, mint amikor az apró keszeg falkában vonul és játszadozva az orrával veri a torzsát. Rezeg, rezeg a nádtő a tavaszi szélben. Aztán, mint egy nagy tükör, billegni kezd a víz lapja Somogy és Veszprém keretében, öt, tíz és húsz kilométeres távlatokban. Minden égtáj felé, felváltva nagy síkokban meg-megbillen, ahogy a márciusi szél nyomja a víz tömegét. Hol itt, hol meg ott emelkedik a tükör és ragyog a partok előtt, ahol végignyalta a fövenyt, a betont és a nádat. Lassan már tavaszodik a tavon…

3

Sárga, egyre világosabb az öblök világa. Végtelen hosszú aranyfésü rácsozza a vizet, és közben egyre szőkül a tavasz fényeiben és a víz kékjében a tavalyi nád. Napokig álldogálok a hegyen. Hajdan Fonyódon, ma szemben a Becén állok és nézem az öblök partfutásának színes változását. A tavasz óráról-órára átfesti a partjainkat. Már nem is szőke a nád. Haloványzöld vibrálással kevert, mert egyre jobban serken az új nád. Mélyül alatta a kék, sötétül a víz indigója, aztán másnapra már aranyzöld lándzsáival felszökik a győztes a víz fölé. És diadalmas vonulással kanyarog végig Keszthely és Szigliget öbleiben ez a vibráló zöld szín…

4

Akkor aztán a tó vize is megváltozik, mert ahogy a partokon kezdődik a mandulával és végződik a galagonyával a fák szerelme, épp úgy a vizen a csukával is elindul a halak szerelme. Indul, és aki sokat állt már a hegyen, és van szeme, és ismert még néhány öreg berki pákászt és falusi orvhalászt – mind az volt a réginek a java –, az tudja jól, ilyenkor más lesz a tó színe. Más, akárcsak a virágzó gyümölcsösökkel a Balatonfelvidék déli lejtője. Nem mindenütt, csak ott, ahol virágzanak a fák és ott, ahol vonulnak a halak. Csuka-íváskor a nádasok táján a koratavasz tiszta ragyogásában tigrissárga és olajzöld fénnyel szikrázik a víz a felszin alatt. Amerre a dévér ívik, a tóban lila és rózsaszín folyó hömpölyög sűrű, tömött hullámaival, míg aztán a partok előtt megtorpan, és láthatatlan szétárad, és beleolvad a tó tavaszi ragyogásába… És a nagy pontyok?… Mézsárga napok, arany gömbök sütnek és hömpölyögnek át a hínárokon, mert a hínár is napra verte már a szárát a víz fölé. Nagy és duzzadt, kemény szájak és piros-fekete tűztől vak halszemek, ikrától szétfeszült uszonyok, tömör koshátak és holdszínű pontyhasak örvénylése forgatja a vizet a partok körül. És messze-messze Badacsony és Tihany felé rózsaszín és kék barna felhőkkel vonulnak lebegő szigetekként az ívó halak falkái. A tó tükrén itt-ott egy-egy hatalmas, felfúvódott harcsa és ponty teste kotyog. Oszló, kagylószínű húsukban a szigony helyének rózsaszín kiázott ajka tátog az égre…

5

És a májusi partok körül ma is ott parázslik az ősember e tájon tizenöt-huszezer éve hamvadó ösztöne. Parázslik, hevül a szerelemre hevült halak körül. Én láttam közvetlenül a háboru utáni években a nekiduzzadt berek partjain ezt a villával, szigonnyal, doronggal, kosárral, hálóval, horoggal és kézzel e víznek esett ösztönt. Láttam a villogó halak közé koromfeketén és kormosan berohanó kéményseprőt. A mozdonyról leugrott, vödörrel halászó masinisztát. Láttam a levéltáskájával halat merő postást. A hivatalát és házát üresen hagyó népet, amint rohant fejvesztetten, mint hajdan a horda tette a nagy éléstár, az ingyen bolt, az ősi szép halászterület, a tó felé. Szinte akadozott, már-már megállt e tájon az ezerkilencszáz éve beidegzett világ menete… És látom ma is… Itt-ott, mint a gólya, a sűrű ó nád között, a vizes rétben álldogál egy-egy fatörzs. És időnként megfeszül a dereka és a vízre vág, mint a villám… Konok, régi törzsek… Odvaikban rejtik a szigonyt… Présházaikban a hegyi széna alatt a hálót… A régi vízjog és bérletek, a nádlás és a faizás emléke villog ezeken az öreg arcokon… Elvétve; itt-ott… És a hegyek alján kikötik még a hurkokat, és a tóval szemben kivetik a csepőtékben a tőrt és a vasat a disznónak, szarvasnak és a nyúlnak egyaránt … A tó ismeri őket. Mindenkinél jobban, hiszen egyik lábuk a vízbe lóg, a másik pedig már a tóparti temetők sírjában. Itt születtek mind. Gyerekkorukban a hálóval a hártyás-jegű vízbe úgy futottak be pucéran, hogy észre sem vették a metsző vizet. Csak kint, amikor a hideg szélben öltöztek, vették észre, hogy kirepedt a bőrük. Nem a hidegtől, az éles jég repítette fel…

6

…Mese?… Itt állok a bársonyos mandulák alatt… Mellettem ő… Május közepe… Mese?… Igen, de olyan, amelyik mesének kezemben tartom a kezét… Parolát adott… Mert most elköszön tőlem. A kulcsot a náderesz alá teszi, és indul, hogy egyedül hagyjon a hegyen. Itt állok a sötétben és körben most is látom a tó világát, mert ragyog az este a tó körül… Az ember ragyog körben bányáival Haláp, Ság és Tördemic felé… Szállodáival Fonyód, Lelle és Keszthely partjai alól lila és piros és reménykedő zöld neonjaival… Futnak körbe a vonatok kivilágított kocsijaikkal… Pásztázzák az utakat a gépkocsik és motorok fénycsápjai a szigligeti nyárfasor hosszú, sötét alléjában, és fölöttük fénylik a balatoni mediterrán, Szigliget falva, egymás felett kivilágitott utcáival… És villognak a kikötők lámpái Badacsonyból, Györökből, Keszthelyről és Fonyódról. Az égen egy-egy repülőgép kivilágitott szárnya húz át, mint az üstökös, és mintha csak a velem maradt fény varázsolta volna elő, – hogy egyedül mégse maradjak –, megszólaltak a májusi tücskök és felzeng a motorzajjal színezett békakoncert az országut és a nád közti réten.

7

Hajnalban megint csak kint ülök. Már csattog az akáckarókon a fejsze. Itt-ott kötözik a pétisótól hajtott zsenge szőlővesszőket a szövetkezeti táblákon és a háztájikban. Tavalyi mandulát tör a harkály. Csattog, mintha kis fejszével verné az öreg diófa ágát. Fájdalmas hangon szól a gyönyörű méhészmadár. Libeg, odaszáll a présház falához, aztán eltűnik, aztán magam maradok megint a kiválasztott becei sziklán, amely karsztos melegével, kopárságával is gazdag. Hajladozik rajta az árvalányhaj, nyílik a takácsmácsonya, leánykökörcsin és a narancsvirág. Vad szegfűivel, kövi rózsáival és szalmavirágaival együtt szép ez a karszt, amelyben most illatozik a csökött hegyikőris.

Senkinek sem kellett ez az oldal. Mosolyogtak rajta, hogy ezt választottam. Így lett az enyém. Azóta, mint kés köszörű nélkül, már egymás nélkül el sem lehetünk. S mert kopár és üres volt, egy életre feladattal látott el. Feladattal, hogy ne maradjon az. Munkára késztet, akár a papír. És így lett ez a lekopott karszt az a második oldal a felnyított könyvben, amelyre írni kell. Nem betűvel, de az emberi akarat és a remény jeleivel… És az évszakok egymásutánjával a táj önmagán mutatja meg annak a képét, aki rajta dolgozik. Ez a börc szép hazai szőlő lehetett a hajdani filoxéra előtt. Még a volt gazda szőlő-szerszámait is kiástam a földből, mert eltünt róla a századfordulón a bajor és a mézes és a többi ősi szőlőfajta. Velük leomlottak a földfogók és kopár lett. Csak a szép kilátás maradt meg, amely mint a szárny, kedvre serkenti azt, aki e mészkövekre lép. Közel tíz éve szememben és kezemben és tudatomban e vadrózsás hegyi kaszálón megnőtt a csákány és a vizgyüjtők, a harmat és a kannák, az árnyékok és a hűs szellőcskék értelme. Újra meg kellett teremteni a becei kis éghajlaton belül is azt a még parányibb klimát, amelyben, ezen a második oldalon is alkotni lehet. Irni azon a mészkövön, amit mindenki kihagyott. És minden megüdült csemegeszőlőben és kőkráterben megeredt barackszemzésben, és az egymást váltó kisérletezés és munka üdítő és fárasztó játékában egyre jobban együtt látom e sziklán a kezembe adott emberi könyv egymással szembenéző, de egymást erősítő lapjainak tanítását. Egyik lapon a szép: az öblök szárnyai! A másikon, a tenyeret feltörő súlyos sziklák, melyeken mégis kihajtanak a fák és ágaikra madarak ülnek. …És mindig többen és gyakrabban jönnek fel ide azok is, akiknek nem kellett ez a szikla. Oda ülnek a kő élire, amikor nem vagyok itt, és mellém ülnek, hogy szóljak róla, amikor itt vagyok. És egyre többen nézzük, hogy készülődik alattunk a tó a nyárra és az őszre, hogy készülődnek a szőlőskertek Badacsony és Keszthely között… Frissen festett hajók és lassan a szőlővirág illata kisért, meg egy-egy vers töredéke e vázlatfüzet soraiból…

Verseny^*

Kék sün, hanyatt… Igy jött az orkán

s versenyre kelt a szél, ecset.

Rajzomba tus és abba villám:

kéntüskés rózsaszár esett.

S már reggel, mintha csak szirmokkal,

nemes zománccal lenne fűzve,

oly fényes, mély mosoly e tájék,

s a malmos kis Tapolca szűze

sétál a berkes turf porondján,

hol nézd: jelző-zászlók a jegenyék

s tündér-futamra száll a hajnal!

Izgul! – Bazalt tribünjén zsong a nép…

Öreg vincellér^*

Mekkora katlan! – Akár

egy óriási zöldszirmú virág.

Porzói nádak, sasharaszt

s bibéi szilvás, lila fák.

Olyan e katlan, mint egy zöld virág,

az aldrovandák, a húsevők közül.

Egy apró présház zümmög át

és kelyhe szélére leül…

Az ablakán egy öreg vincellér kinéz.

Nincs rajta hús, csak sárga csont.

Mintha lerágta volna e virág,

e zöldszínű kehely! …

S vésett aranybetük a csillagok.

Csiszolt, kék márványuk a hold.

Véletlen nem lehet^*

Jeges domb fölött tüzes szivárvány,

mintha égne a két karom ágán.

Szívem fölött kegyetlen hidegbe

villog, mint egy edzett sarló-penge.

Szilánkos hóban állok alatta,

lábam körül térdig csont-avarba.

Mint fehér kupola, olyan most a tető.

Ez az árva cseléd-temető.

Csont-cementből, jéggel borítva

világít a bádog alkonyatba.

A kertjében madár sose dalolt!

Se szobor!… Se Krisztus!… Lombja se volt.

A részvétlen üres nyugalom

pallosa fekszik e halmokon.

Alattuk névtelen had és történelem

s számukra még itt sincs kegyelem?

Csak ez a zsenge szivárvány

feszül égnek a két karom ágán.

Aztán ez is az isten-hírével

elcsillan hideg koszorú ívével

jeltelen, mint ez a kivert temető,

ha a tavasz ekékkel ront elő? –

De váratlan, mintha tüzes tinta

szívem szerint történelmet írna,

úgy csattan a szikrázó papírra

ujjamról e szivárvány pirosa,

s hogy itt állok, véletlen nem lehet,

soraid közt tiszta történelem.

Fordított torony^*

Fordított torony… Mészkőből rakva.

Ég helyett a földet ostromolja.

Papja kútásó… Kereszt alatta…

Alig buzog már homokos habja.

Kőre forrt pincék tölgy küszöbe

alól az ösvény alig ér ide.

Méregzöld füge, gyors gyalog-bodza…

Nincs aki szomját vizéhez hozza.

Nem merik!… S nem meri senki már.

Forrása s vödre öblibe sár.

Boltozza páfrány, hűs moha zöldje,

halott oltárok permetes csöndje.

Hosszú, mély torony… Fölötte állok.

Néhanap hozzá le-lekiáltok

s nem visszhang, kőszagú szavába

rámvillog réteges magánya.

– Páfrányom csepegő íve alatt

hallgasd csak méhész-madaramat

s zöldállú kövek szakálla között

ne keresd, az a lány hová szökött.

Szarvasok tapossák iszap közé.

Hangja, szép hangja nyers köveké.

Agyarak holdja… Csőpuska… Kés…

Negyvennyolc, fokosok… Zöld feledés

aradi zászlója az is ide!…

Szivárvány tündöklő párás íve

nagynéha az égről eddig hajol.

Csak tenyér, csak vödör soha sehol…

Állj félre, kávám még beszakad

kiváncsi lelked súlya alatt.

Inkább tömess be!… Ne faggass engem!…

Fordított tornyom jobb, ha felejtem.

Ültess rám diófát. – Sárgarigó

kiáltsa rólam! – Tillió-tillió –.

Arany kereszt, ha kitárja szárnyát,

zárja le forrásom magányát.

Tán, hogy ráleltem^*

Sziszeg a falban a kígyó.

Másutt a vályog közt ketyeg.

Zölden villódzó titkokat

beszélnek ki az emberek.

És nem elég a seregély

fürtöt emésztő fellege.

Kígyót-nyelt lánnyal riogat

e szőlők közt egy kék mese:

a szép lányról, akit azért

nem kér meg egyetlen legény,

mert nem babát, de kis kígyót

szül, mondják, azóta szegény.

Bújnak előle… Én bizony

nyomába járok… Keresem…

Éden Évája, már tudom,

gálicruhájú kedvesem.

A vadkanok között magány

szép almafája lett övé.

De tán, hogy ráleltem, lehet

becsentem tündéreink közé.

Tavi Odüsszeusz^*

Kőris karókra rábogozva

dobál hajód… Zuhog a borda

s előtted élő barlang öblibe

sellőnél szebb és oly sudár

test fürdik, hogy a sárga nyár

megáll… – Nem parnasszista kép! –

Bőrén, mint búza fénylik pikkelye

s a márványnál simább idom,

ahogy fordul s tükrébe néz,

a nád borotva érzékeny hegye

borzong… Reszket a törzsek idege…

Egy kürt^*

A hegy kopár, kiégett orma,

mint tüzkő áll a nádas partba,

s mint árvalányhaj, olyan szőke

a képzelet e tar mezőkbe.

Csákány alatt ilyen szagú,

mikor csattan a szikla.

Taplót nyujt, szikkadt zuzmót

tollam elé az irka,

és lapján forró bádog-fénybe

olvad a rímek lágy kötése.

Vitorlám, betüm zászlajába

nem húz a patkós griffek szárnya.

Csupán egy zöld harkály szava

villog és csőre koppan.

Fácskám hálója ejti el

s egy rézkürt zeng a tóban.

Nem ment, vonult^*

A kénízű esőben

futottam le a völgynek.

A villámok szívemmel,

mint pörölyök pöröltek.

Rámtört egy szárnyas isten!

Elűzött… Én szaladtam…

Ormon maradt a birka

sasoknak, karvalyoknak.

De lassacskán a bükkök

zöld, bokros csatornája,

mint zuhanyát szökőkút,

oly csendesen szitálta.

Aztán elállt s a forrás

mohás tavához érve

egy szép cigánylányt leltem.

Szikrázott melle, térde.

Ahogy meglátott, némán

fölállt, de úgy, hogy lássam.

Én őt… Ő engem hosszan

nézett s elindult bátran.

Nem ment!… Vonult a szépség!

Akár e nyári napba

az elbődült természet

vad, meztelen hatalma.

Vonult… Követtem léptit…

S egy tisztáson megállva,

felöltözött s elillant,

mint vers végső sorába…

Meghitt percek^*

1

A tóra néz a pinceablak.

Kagylószínt tükröz az üveg.

Mint fröccs a gondra, jön a hajnal.

Vitéz-mód állnak a füvek.

2

Mint csipesz közt, a szajkó csőre

smaragdszín szőlőt tartogat.

Átlátok rajta. Bent a mag

töri, szórja a sugarakat…

3

Három sugár e fán minden rügyecske.

Lándzsás, egytörzsű sok köteg

feszűl, mint ék a zord kövekben,

s úgy állnak, mint betonban zöld szögek.

4

Kopog… Kerít a szomszéd…

Szép, fehér rácsos kapút

ölel a lombos alagút

s mögötte hullámzó körökben

izgul a nyugtalan elem,

hogy szinte megfájdul szemem…

5

Szüretel már a seregély, a borz.

Vaddisznó jár, s a nagy kanok

rátörnek kertjeinkre, mint a sors

reánk!… S a tó, s az ég ragyog.

6

Kinál a szomszéd, s mindig

legyőz engem a rizling,

e tengernél szikrázóbb tenger.

Mint zöld sziget ragyog szeptember.

7

– Mi van velem? – Rakom a sort egymásután.

Mint koplaló, kit vendégség fogad,

félév robot és kenyérgond után

Arany Üveg csak töltöm borodat.

8

Vakító törvény pontos rendjére

vonul-vonul a hullámok hada…

Csupán a szél fúj… Egyhelyben lobog.

Átejt bűvészi hókusz-pókusza.

9

Kobaltkék cethal a cserfás oldal.

Hatalmas hátát holddal sütteti.

Alszik az éjnek óceánján

s őrzik kis csillagok tündérei.

10

Egy pont kigyúlt… A lámpát

te gyujtottad… Feljött a csillag…

Elindul, billeg kis hajóm,

akár a vacsora-illat.

Csónakból szállva^*

Az okkersárga színű réten

egy zsák tücsökszó ballag vélem.

És vállamon az evezőn

egy hószínű sirály ragyog…

Késük nyitják a csillagok.

Kinyitják és fölénk rohannak.

Borotva éle nő a tónak

és úgy vakít, hogy szinte fáj,

amint az okkerszínű rét

keresi útjának ívét.

A kastélyig vérezve húzza.

Rálelt a mindig tárt kapúra

s én ott hagyom az evezőt

s tollán a tónak madarát.

Tyúkketrecek, borjak szagát

vigyázza fényes, tiszta szárnya,

mint ludak Rómát, hajdanába…

Őrködj, ha nem is látnak itt!

S hogy halljanak, – mert megszokott –

kiosztom a prücsök-magot

a vágók közt, ahol dagadva

egy kő-izom a fürtöt tartja…

S mi megmaradt, e koszorút

hinárból kötve, homlokod

ritkás fürtjére kapcsolom.

Nem kék acél^*

A beton-kád hűvös karimája

ha ráülsz, máris fölemel,

mint szobrok testét a márvány láza

medencék, parkok csöndjiben.

Megmunkált kő helyett itt parlagi

s gálictól égi foglalat

tart téged, szép szedőlány, s alkonyi

források mossák lábadat.

Rőt csermelyek, indák reflexei,

hogy szebb legyél – kinek keze

kádunk zöld rizlinggel hordta teli –,

mint Praxiteles ihlete.

Nem kék acél! A legszebb tűz heve

emelt téged e kút szegélyire.

Ilyenkor szeptemberben^*

Ilyenkor szeptemberben

elalszik az idő.

A füst megáll a kürtön,

s a kettő összenő,

mint márvány-oszlop, melyet

az ég alá feszít

a tűzlopó, hogy védje

konyhája szögletit.

A tornyok meg sorjában

a vízre fekszenek,

mint fehér, soselátott

egyszarvú tehenek…

Fényes lesz a világ szeme.

Nem lát… Nem is emlékezik.

Elszáll mindennek ereje

csupán a must s az elmélkedés:

a szép Meléte

hajlik a szív és soraid fölébe…

Az pedig jósolva kábán,

– a szürke must –

kotlik egy barlang csántérfáján.

Felhők^*

Híd

A házam és az ég között

hidat vert ma a hold.

És megjártam a nagy utat.

Pillér alatta egy se volt.

Ősz

Elhagyta már a gyík a rőzsét.

A legszebb szarvast is lelőtték.

Izzad a sólymos bércek orma

s vérzik az ősz s a bokrok csokra.

Remete

Csupán kunyhója várt és könyve

lapjai között vaddisznó sörte.

Gombázni volt s hiába vártam.

Aztán meghalt még e nyárban.

Csónak

A világ sarkáig kitárva

borsózik hűvös ragyogásba.

Bordám, mint csónakot próbálgatom

s szál raffián sétálgat csillagom.

Napod

Napod fölkelt!… Hát indulok…

Nyakamba cserdít ostorod!

Szikrázik és akár a bolha

pattognak az órák a porba…

Eb

Hozzám szegődött ez a kóbor eb.

A forrástól hát visszafordulok.

Sarkunkba lépnek a véletlenek

és várnak az úton túli csillagok.

Éjszaka

A néma erdőt járom egyedül…

Az éj világít nem a nap.

Átsüt, hogy szinte egy leszek vele

s a hajnal tán szárnyára kap.

Egész

A lázas könnyű világ után

lassan itt lesz a vas-nehéz

s e vegytan legszilárdabb tégelyén

teljesebb lesz az egész.

Sárga dáliák^*

Esik… Búsul a leánder.

Csak a sárga dáliák

harsognak át a kék-lilán.

Ragyognak, mint a napsugár.

Lángolnak a prések között.

Vad fényük, mint a lámpa,

kigyúl a mustszagú bazalt

megdermedt oszlopába.

Alattuk zúg a dinamó!

Dünnyög-forog és mintha

szétküldené vad áramát

a bor virágainkba.

Mint mágnestük vezetnek!

S az út foroghat, mint csiga.

Bátran megyek, szirmuk fölött

szerelmed észak-csillaga.

Vadméh^*

mint hidroglóbusz úgy ragyog

egy aszú szem az asztalon

vad-méh jön… cukrából iszik…

mint vers zizeg a hárs lapon

– ki küldött Múzsák bogara

ez erdőalji házba

hol pincén bércen átragyog

a szobrok déli láza

s lábamnál napfényre bukott

driád szórja a zöld magot? –

kiásott arc… nemrég szivén a tó

jég-prizmákat rakott!

Egy kékremázolt présház előtt^*

Mosoly fénylik a rossz présház falán.

Arca gáliccal kenve…

Vad, kék mosoly a fénnyel szembe,

mint tündér-rongy szüreti maskarán.

Elkoptatott, torz meszelő

merészen itt csalta elő.

Örvendj hát taplós lépcsőd rácsain

e kék gálic mosolynak,

mely másik arca ama falnak

s most innen ülsz e fény vad tájain,

mely fürtös barlangod ívét

kikente, s rád ragyog az ég.

Kék üstről rézkristályú harsogás

közénk eresztett maszkja

ragyog e vályogról a napra

és élitől izzad a bőr s e ház

s ahogy vadul szemünkbe néz,

remeg a meszelő s a mész.

Pirosan még^*

Hamar elfordul, már csak az a baj…

Alighogy kiízzik, elmegy a nap.

Hűvös az asztal és a csillagok

fénylenek mint elveszett magok.

Közöttük az éhes madarak

csőre cseng és éke repedt ég alatt,

s legalul ki vagy te – ha vagy még? –

Asztalod világít, mint a jég,

s poharad rajt, mint a léknek szája.

Nézz csak bele abba a világba!

Pirosan még abba a fehérbe,

mielőtt beballagsz a télbe.

Nem lombja, de gyökere alatt

hallod-e majd azt a madarat?

Vagy velük együtt keresed ahová

az értelem még fejét lehajtaná?

Levél^*

Nekem

és néked is

csak egy időnk van.

Ép az, mely ezt a levelet

rezgeti itt a fejünk felett…

Zöld postásunk e mandula,

amely e népesült és lila

semmiből átnyujtja az időt,

hogy lássuk… – Itt vagyok –

ez áll a szép karcsú levélen

– Itt vagyok!… Veled… –

Csak most és addig,

míg látod levelem,

míg tartja ágam

és kezed.

Jól nézd

hát meg

kis pillangónkat.

Nézd.

Nézd!

Még itt rezeg

zöld szárnya rózsás fejed felett!

Szórja arany gyümölcseit^*

Csattog a pózna… Mint a madarak

röpködnek arany mandulák.

A fűből szöcskék szikrája pattog

s mint zöld madár helyére ül az ág.

Helyére ül, hogy gyümölcse után

majd levét is leszórja.

Mint álló csontváznak hegedül már

a kőris közt egy ezüst kabóca.

Ezüst bogár a mandulának,

míg szórja arany gyümölcseit

a csóragos serény gazdának,

ki egyre csak veri s a botja,

mintha e vad szimfóniában

őrült mester pálcája volna.

És ledobta horgonyát^*

Láttál-e szilvafát repülni?…

Mikor kitágult őszi gömbje

lágyan billeg törzsén a fűben

és páros, kis kék gömbjeivel

följebb és még följebb ível…

Oly hamvasan és oly harmóniával,

hogy az idő kitárja mellét

s a tér e szép dimenziója

– akárcsak anyja volna –

viszi… Igy láttam én!…

És szállt és szállt a szilvafa.

Árnyéka lábunk és szemünk előtt

fölszította az őszi legelőt…

S ahol a repkény zöldjét sose váltja,

a rejtett források között

a ludak – csőrük égbe mártva –

álltak, mint behavazott hárfa!

Hárfák, melyeket elvesztett a dél,

mert sorra fagyott mind, aki

e tájon hárfát szokott hordani…

S a kristálytiszta madarak

nézték a türkisz gömb alatt,

hogy szállt és szállt a szilvafa…

A válladon feküdt kezem.

Mint hajnalra emlékezem. –

…Mert így!… Nem én!… Te mondd tovább!

Nem álom… Szólj!… Te légy tanúm!

Szavad gyémántja – kedvesem –,

hogy így láttuk, mi ketten!… Igy!

Ki ott álltál velem,

zöld forrás hárfái fölött

tavaszból átnyílt őszi szerelem.

– Hogy szállt nagy zöld

és kéklő kis ballonjain…

S nem ritka – szólj –, hogy mindig így,

hogy így jön itt e páros őszi hónap,

a szárnytól és aranytól oly csodás

szeptember-októberi villanás. –

Aztán, csak annyi még, hogy itt a tél!

Közénk vág, mint egy lezuhant,

elégett szén-pilóta.

És itt marad dermedten, feketén,

mint vadkörtefa hosszú hóban…

De addig is, te légy tanúm,

hogy hamvasan és fényesen,

mint harminc év előtt a szerelem,

úgy szállt fölöttünk az a fa.

Oly fényesen és oly harmóniával,

hogy az idő kitárta mellét

és akkor, hogy el ne hidd, hogy elszáll,

bemérte és ledobta horgonyát,

s megállította fönt a fát!…

S már minden mértannál az a több,

hogy ott ragyog s hogy látjuk odafönt…

Ahogy átjössz^*

És rózsaszín lesz, mint a kagyló mélye

a mésszel festett fal s a vászon,

ahogy átjössz cella-szobámon.

Mert úgy kelsz, mint a nap. Rálépsz az éjre

és fölpezsdül kint minden, minden,

vízen, itt bent és hegygerincen

két nap ragyog!… Haraszt és csóka-szárnyak…

S szemed világít, mint a rózsa,

mely kútházam virággal szórta.

Commedia dell’ arte^*

Akkora volt a pince

– tán ma is akkora –,

hogy hosszában vígan befért

a hegyközség két házsora.

Forrás is volt a végén,

mint fönt, falunk alatt…

– De itt?… Vizet? Iszkolva

a hordók közt szaladt.

És gazdája kiállt.

Mögötte, mint az alvilág!

De akit ő hívott, ide

szíves örömmel lépte át

a grádicsot s a dantei

sorok helyett egy citora

fogadta és a zöld remény

gondrobbantó bora!

Szétvágta és recsegve

zengett és cincogott a mély!

Nap és csillag se látta,

hogy vált az éj s mikor a dél.

Mert itt megállt!… S ez volt a jó…

Órát, igát, ruhát

fönt hagyni!… Mint a ruhatár

tömötten várt a tág határ,

s mikor kiléptek, már alig

várták az embert, majd aki

segít nemcsak e földi,

de eget igazítani!

A nagy komédiát

helyére tenni újra,

amig eljön a perc s mint taps

lábunkhoz csattog útja.

Remény^*

A mindenség

értelme, hogy rendületlen mutassa lényegét?

Az életé,

hogy lássa és megismerje azt!

A költőé

a vers, amellyel kalitkát nyit és fészket rak a madárnak,

mely mindenben ott rejti szárnyát és szavát…

Ezért kutass!

Kutasd az anyagból – melynek szíved is része –, és a

térből – melynek a lelked is része – e rácsokat préselő idő

ajtaját… Kutasd a holt és leveles agancsok fészket rejtő

mértanát.

Ezért keress!

Keresd mindenben a rejtett barlangok és források értelmes

és lelkes térképrendszerét.

Ezért írj!

Irjad meg a fehér lapok műhelyében azt a verset, melyben

ott kísért a kalitka ajtaja… Küszöbén e térkép mértana…

És udvarán ott zöldül az ág és csontos, éles ujjai között ott

zeng fészkében az a madár!

Fölöttük

és

fölöttünk

a többi a lelkiismeret dolga már!

Három száraz fára^*

1

Memento

Meghalt e fa már olyan fekete

hogy ritkul a levegő körüle

Meghátrál minden csoda hogy megáll

ily légüres magányban ez a szál

Ágáról abroncs lóg s a rozsda

mint száraz vér pereg a porba

s mely dongát bort ölelt ma mint hurok

mint a halál cégére ugy forog

Vagy tört délkör de gazdátlan ide

ki húzta mely hóhér isten keze

Szérűnkön még vagy földön túl e fa

már a világ végének angyala

2

Memoria

Villám vagy fejsze Egyremegy Sötét

csonkjával rám mered

Kérgén a gomba-fény törtfarkú gyík

piheg s a rémület

mely törzséhez tapadva ide vonz

S a kőrózsás padon

mit szívem tünt árnyékával beszél

borzongva hallgatom

3

Vita

Zsenge mező fölött

száraz fán költ a gólya

Üldögél az ághoz

kikötött hajóba

A horgonya e fa

A földhöz ez köti

Őt meg a láz amig a szél

rőzséit zörgeti

És nyárra aztán kivirul

Igy lesz az élet fája

Szikrázik mint tükör

fényben a gólyák szárnya

Fehéren fent s alatta zölden

lobog az új búza

Kenyér közt jár a gólyafi

az élet ős szimbóluma

Világgá megy!^*

Nem a magasba!… De nem ám!…

A mélybe törtetünk.

Akarva, nem, ott tágul szét a lét

általunk és velünk.

Miként a mag a föld alatt

elveszve is növünk:

Világgá!

Mint a közmondás

veti oly magvasan,

és úgy ragyog szava:

– világgá megy! –

mint a Föld velünk,

míg tartja mértana!

Hajnali vadaskertben^*

Hangrobbanások dörejétől reszket az ég. Mint láthatatlanságig feszitett húr, vonít a repülő. Reszket tőle a fény és remegnek a tölgyek rücskös oszlopai. Velük együtt reszket fejünk fölött a levelek zöld mozaikja. Alig tudják tartani a törzsek az erdőt… Nyüszít a fák szelleme. A vaddisznók és a borzok kövek közé rejtik a fejüket. A szarvasok mocsárba, mert félnek már a naptól, mert egyre gyakrabban kel így. Csattogva és vonítva és dörögve… A források tánca a hegy alatt elnémul a rémülettől. Elnémul a tündérek mellén a völgyek és erdők mélyén lelt csillagokból fűzött nyakék…

A vadász a barlangokból, odvakból és a zöld lombfelhőkből a fejükkel összebujt vadaknak és madaraknak csak a farát, a végbelek nyílását látja. Szomorú célpontokat. A rémülettől minden a sötétbe mártotta a fejét… Barlangok, odúk és törmelék és por, mocsár a reménység…

És a hajnali szép sugár elpirul és mint az ördög-mese kutyától megejtett szűze, már keresi a sziklát, amely alatt a legmélyebb a tó…

A vadász és mögötte Hubertusz dermedten áll a sok-sok reszkető, szőrös és tollas célpont förtelmes látványa között… A vadász leteszi kürtjét… Harsog helyette az ég!… Aztán a fegyverét… Dörög helyette az ég!…

Csupán a virágok fénylenek körülötte. És elindul leszegett fejjel és fegyvertelen. És mint a viziló virágokra tapos.

A cinkék, csízek és tengelicek, mint színes könnyek ragyognak körülötte az ágakon. Fölöttük a legszebb cserfa hegyén egy röhögőszemű madár…

Bár sas lenne és nem dögkeselyű…

Knósszosz romjain^*

1

És a vályog közül, mely reszketett,

mint por reszket a délibábba,

kitört az Orient Expressz

a gépek vad bikája…

A búzák és pipacsok közül

egy igen, vagy talán sohasevolt

márvánnyal szabdalt horizontra!

Csattogva s mint őrült sikongva

agavék és istenek testét tiporva!

És lépcsőjéről szállva,

álltam, mint borotván, e világban…

2

– Hát ez az a térkép?… Ez a valóság!

Iszonyú kékség, melyen hajózott…

És benne e szigetek

micsoda földi csillagok…

Az elsüllyedt Atlasz emeli karját

a térképre föl és belemarva,

ujja a kéket kiszúrva

napot lélegzik újra…

Az iszonyú kékben a való!

A föld karmai koszorú – sorba

vonulnak hajónkat kaparva.

Élő virágok recsegve,

a korall karddá repedve

tépi a bordát a szívig…

Kegyetlen és gyönyörű sziklák.

Mint márványát a sirkőfaragó,

fényesre csiszolták a mondák…

Forrás helyett +40° Celziusz

kopasztja… Patakká zúzva

csörgeti a sós azúrba!

Tüzes tengelyük körül nyüszítve,

mint veszett centrifúga

a vonító mitológiával

száguld a tajték és idő

a jelenbe. Arcunkba csapva

süvít a hab s kitüzesedve

hajónkat följebb emelte!

Rézsút, hogy jobban lelátva

arénából néz a világba…

Ugató scyllák hármas fogsora… Sünök…

Dagadó rákok… Nyálas csigák…

Nem Charybdis de csontra éhes

sziklák feszes állkapcsa közé

szorítva, egyre és egyre víz fölé.

Se előre… Jajj!… Se hátra,

de teljes gőzzel zihálva…

És nem cet!… És nem is egy!

Nem Jónás, de mind a vas gyomrába,

két szirt közé satuba verve,

mintha a világ hajója remegne…

Nem!… Kétszer is kimondom…

Kétszer!… S nem négy, de 40° Celziusztól

izzó és villámló dárda

csattog, fénylik az idegek

és a delfinek rajába…

Kétszer kimondom… Akarom!…

És megy, mert kell és előre

az egyre többsíkú mezőbe

Odysseus szőlős vitorlása.

Csupán a képzelet kutat

a valón át e világba.

A betük iszonyú fényű napja

óceán mélység titkát akarja.

3

– De hol van Tiresias?… A szellem?…

E felfűtött déli menetben?

Tiresias, aki kimondja,

mi történt Ithakába?

És szava, akár a márványtábla,

hogy tudd, a zenitbe

a jövőnek oda feszítse…

Ithaka?… Nincs… Csak neki volt!…

Velőkig rázó gépház…

Vonító mitológia…

És Ithaka nincs…Csak neki,

aki itt ül mögöttem

e lehányt és kormos sodronykötegben,

aki mindig tudta, hogy várja

Penelopének tiszta ágya

s a négylábuak között is

a hűség öreg kutyája,

bár rózsák közt a kard nyele

fénylett, mint a sarkcsillag jele. –

4

Ragyog az égi holdfény…

Vonulnak a szigetek sorba:

Egína, Pórosz, Hidra, Mélosz, Théra

s ott messze – messze Kréta…

Vonulnak és társad a holdba

meredve mondja: – …az ott,

a kopár, zafírral átütött,

nem is sziget, de temető…

Ezer görög a drót mögött

s egy szálig ott veszett –…

Zöld holdfény… Hajók… Zene…

Lengyelek és magyarok keze

és francia, orosz s még hány ezer?…

Vonulnak… Nem ők!… Ők

némák, mint e holddal és csonttal

és zafírral átütött sziget.

Nem ők!… Ezek vonulnak,

vonulnak a szigetek sorba:

Egína, Pórosz, Hidra, Mélosz, Théra

s ott messze – messze Kréta…

5

És Tiresias sehol!… De Circe

zeng, üvölt a pultra dőlve.

Fénylik a tenger!… És minden tükörbe

kiosztva ezer darabba

csipő és ágyék öröm

felfűzve 360 délkörön

varázsol… Mint akkor!… Ha kell,

kanná, zsiráffá!… Eget legel

a gépre és a képre készült

Circe, aki csak magát adja!

A szép gorillák anyja…

Az elsüllyedt Atlasz emeli karját,

töri a térképre föl s hiába,

bár ujja a kéket kiszúrva

napot lélegzik újra,

mégsem az!… Nem a régi Circe,

ki úgy szeret, hogy akkor is kimondja,

ha kezünk a vitorlát bontja…

És társad makacsul a holdra

meredve tovább csak mondja:

– ezer görög… zsidó… spanyol… arab…

Ezer –… És Atlasz kezével, mintha

– iszonyú kékség holdarcú medre –,

mintha a világ keze meredne.

Tűzön kifagyott erdő!… De mégse,

hisz Circe kimondta,

mit rejt a jövendő orma…

6

Tedd hát a kezed szívemre.

Kedves, tedd ide bátran,

mert ez a világ!… Ez,

mi itt dobog s e fénylő kékség

közötti vad disszonanciák

s a vérünkből hulló reménység,

mely íme, hogy virrad, hajónk előtt

a napba most jeget emel.

Hideg fővel a Törvényt!… Versbe!

Ahogy a bíró, Minos emelte.

És áll, mint ott Ida hegye,

az örök és tiszta mérce.

S nézd mögöttünk, mint az évek,

tizes csomókban sorba, sorba

Egína, Pórosz, Hidra, Mélosz, Théra

mögöttünk!… S előttünk: Kréta!…

7

A part… De mielőtt a lábod…

Előbb a valóság… Circe nincs!…

S csak Neki adott tanácsot…

Neki, ha volt!… Nekünk?…

A krétai állat gyökéig tépte a világot…

A Minotaurus!… Hát így lépj e földre.

A rettentő labirint cikázik

fölöttünk, alattunk és körbe.

Ott és nézd, a déli magasba

rózsaszín ernyők ezrede,

sasok, csukaszürke vasba!

És onnan már soha le se szállnak

e lecsapó és víjjogó szárnyak?

Mint szimbolum, lásd, a valóság:

haslövés!… És fénylő belével

egyszerre halni és ölni

mind Európa szivére térdel,

a temetőre, mely lett

új Thermopylae a legjobb görögnek…

Circe nincs… És ez az a térkép…

Ez a valóság!… Iszonyú kékség,

melyen hajózott és benne e szigetek

iszonyú földi csillagok,

s az elsüllyedt Atlasz leánya

varázsát hiába kinálja…

– Csak ki… Mint ő!

Miként mi ketten!

Ki, a kétlábú hazai partra,

amely a sorsot és

a sirt is tartja és takarja.

8

Csak így!… Mint követ, mögénk hajítva

mindent, mit igért a nimfa,

csak nyíljon a hajó hidja.

Mert istennél is szebb az emberi.

Mit teremtett, azt menteni!

Egy percre is a remény bokra

több, mint az örök ifjúság arca…

Ezért hagyott el Calypso!

Calypso te legszebb nimfák szépe,

hogy tudtad volna, mivégre

lángol és parancsol – méz helyett –

az alkonnyal préselt gyantaízű bor,

– az ifjúság – szívünkig égve?

Ó, szépség tükrében fénylő szerelem,

örök szirupba mártva?

És mélyhűtött babér,

te sose hervadó! –

Inkább a só, a tenger és a hegy.

Szobor helyett a kővel lenni egy.

Nem arca fénylik, nézd, a háta.

A legbátrabb mégis ő.

Átlépett Ithakába…

9

Most itt e csont… Még ujj és hús, izom…

Kezemet fogd meg kedvesem.

Ez itt a kikötő… Iráklionba

s Knósszosz fölött vár Helios

bronzmellű, sűrű napja…

Hát fogd kezem és járj!

Csak emberi kéz, de lehet,

mint Ariadné fonala

oly biztosan s tán tovább vezet.

Hazánkba, mely innen indult,

s hiába hallgat, otthonunk…

Lépj… Mi ketten már itthon vagyunk…

Itthon!… E kőben omladóba

sugárzik Európa.

Az ősi nász foganva máig,

spermája, mint a láz

sugárzik és a holt költő

élő bástyádba falazva,

mint a tűz – az otthoné –, jeled!

Itt állok előtted

anyám és hazám, Európa…

Nézz rám… Tudom és emlékezem…

Nézd… Nem fényképeid,

a színes és taknyos diapozitív. –

– A lényed… Az!… És nem a bika hátán!

Ő kell, hogy vigyem, a koszorú.

Nem a sírra!… De az,

mely villám után a szellem

és a fény volt akkor és abba!…

Az! – Theseusé!… – A lényed, a hajnal.

Pipacsra, vérre, vasra

tiszta sugaraddal.

Nem^*

– Láttad-e Pánt? – Ez volt első szavad.

Nem!… Mert sohasem élt,

de fénnyel vert át, jól tudod, e nem

oly sok és teljes költeményt.

A nem: mely sokszor tündöklőbb való,

mint egy templom, vagy szikla,

mely úgy ragyog, mint Attika fokán

Byronnal Szunionba

a tenger-istené!… S alatta

gyönyörködött a bronz – maga

a legszebb –, hajókban és halakba

és testét bronzoxid takarta.

A kettős nem ragyogott odalent.

Az isten nem tudta, hogy isten,

s a tenger sem, hogy mért oly szép e test,

melyet magam se hittem…

Nem láttam Pánt!… Berkét sem… Argolisz

és nyers Árkádiába

kopár sziklák között zörögtem,

mint remeték pusztába.

De elég volt a kő és ritmusa!

A furulya és véső verte.

Ezen táncolt az emberi,

akinek nem volt teste

és vérszerint se volt!… De volt erősebb,

mintha tündéri nőbe

fogant volna… A földi képzelet

sugárzó csecsemője

szakállasan és kecskelábbal

bőgött és fújta sípját,

s mint tanuk szoritottak közre

a pásztorok s a sziklák…

Kék mámor ez^*

Mészkőre dermedt síkok

átlátszó penge-éle

ragyog a barlangok felett.

Csillog a bérc a jégbe.

Kék mámor ez, magában!

Pincénk fölött ragyogva

széthull a nap is tőle

szikrányi darabokra.

Fehér Olümposz!… Tisztább

és szebb, mint az istenek

tanyája s márvány szobraik.

Tisztább és mindnél hidegebb!

Csak lábunknál a forrás:

a nagy anya kristály-teje

csörgedez a völgy kövéről,

mint lépcsős szilofon zene.

De hol vannak a nimfák?…

Egy varjú… Szörnyű egyedül!…

S feketék az emberek

a nagy Tüzépek körül…

Az anya-meleget veszik,

melyet itt nárciszfehéren

szétoszt, mint szimbolumát,

e náddal tüzdelt réten

a földanya… De kertemen

mégis jeget szakít a múzsa,

mint nyáron fűzfa levelet,

és ágra fagy az ujja!

Úgy áll gyémánt-keményen,

s míg barlangjára gondol,

már kékre fagy szemében.

Nagy kard hasad a tóról.

Dermedt szívek… A mácsonyák

bogáncsa és a liliom

jégtűkkel nyársalt lányok

e fehér Olümposzon.

S álmuk fölött a hangnál

már sebesebben szállva

dörög az idővel vívó

új titánok éles szárnya

s a szétszelt háromezer év

szívét-vesztette népe,

mint mélyhűtött hajdan-való,

áll a hó márvány kezébe.

Igy látlak téli kertünk.

Egy meghalt kor emlékeit

benned!… Csupán a forrás még,

mely bár hideg, de melegít,

mert él!… S tudom, velem szalad!

Ki egyszer ivott egy vízből,

már soha ki nem szökhet

az óceán-egészből.

Euterpe^*

Vibrál a kert ezernyi tükre.

Megjöttél… Káprázik szobám

s a dal beérett aszú fürtje

a szív és hegyek oszlopán

megzendül… Euterpe jár itt.

Játszik a tiszta furulyán

s a kő, az érc, beton világít,

mint ég a napkelte után.

Gereblyék tál s völgyek ívébe

megannyi lant és kék ideg

remeg s van célja már, mi végre

élnek a gépek, emberek.

S a szénszínű vásott grafitba

pattog a tücsöklábú szikra.

Delphi felé^*

Micsoda szétvert kövek a pálma

kétélű lándzsás mosolyába! –

Arcuk lehasadt… Szívük tűzbe mártva,

csak nézik a csikó-hullámokat,

mint játszanak széttört lábuk alatt…

Micsoda törött szobrok e tájba.

Tenger előtt e tarka ragyogásba.

Temetők fölött magasra tartva

hitük mályváit, föl a napba!

Mézsárga párkányán a földnek

csak állnak s egyre tündökölnek.

Kapák, vitorlák és luxus-kocsik

verik még magasabbra roncsaik

elszántan szilárd vonalát

s a fügefa, kakas és kovács

az időben megnőtt árnyékuk alatt

hagymába sózza a halat

és forgatja ágát, égre kukorít

s e tisztán fénylő rend fölött azok

mellük odvában mézet

és tört szívükön az egészet

tartják kopár gerincén e földnek,

s márvány ingekben tündökölnek.

Emlék Eleusisból^*

Demeter istennő városa

Csak láttalak, de ahhoz már

nem volt meg az!… A legnagyobb,

hogy megszüless, szívem alatt

mintázva legszebb alakod,

hogy úgy legyél enyém s világ,

hogy bennem s általam kinőve

szülessél, mint egy márvány nőbe

akár a vers… Igy hát csak álmaimban

munkálsz, ragyogsz és látlak,

mint Eleusis rom-templomában

az oszlopot és azt a szárnyat…

Jeleit, hogy mindig földön álltak.

Igy kisértesz s én csak hordalak,

enyém ki nem vagy, mint a halált,

akarva, nem, a bordáim alatt…

A Zeusz templom egyik oszlopára^*

Tragédia Epidaurus színpadán^*

Bemutató előtt

Itt a királyok és a filozófusok már mind sorba álltak.

Sorba és készen:

hogy milyen legyen a világ!

Amott a próféták és a szegény emberek,

az intézmények és a szemetesek is

fölsorakoztak:

hogy milyen ne legyen a világ!

Kezükben cédulák csigája: a szerepek.

És most, mint hajdan a jelre a kórus

– mert a szinház, mint kagyló a tengerig tárult –,

megszólaltak váratlanul a mindig néma halak

és a kakasülő márványpatkója fölött a ligetben

elhallgattak egyszerre mind az éneklő madarak.

A halak szava, mint a szél:

nincs vizünk!

A madarak némasága, mint a halál:

nincs már egünk!

A szereplők dermedten összenéztek.

És akkor a legnagyobb földi körré tágult e szinpad,

de az abroncs tűrte még a terv s a rendezők kezét!

És az egyet képező le és föl égighajló két félgömb

homorú kupolájának kék kárpitja alatt rendületlenül

álltak a tragédiához készült szinfalak!

„Sétakocsizás újholdnál Athénben”

1965

Ragyog az esti holdas sétány.

De hol az erkély és a lépcső,

melyen Csontváry állt?… S az állvány

eget tartott, akár a márvány!…

E búrák zafírlázú fénye

a ciprusok kését kirántva,

a templomok szívébe mártja

s mint higany szikrázik a korzó!

Vadul s a torkom fojtogatja,

mert nincs!… Nem csattog az a patkó!…

A Hold sem az… Mint sértett torzó

csonkán – az istenek előtti –,

ujján a jegygyűrüt cibálva,

dermedten néz a földi párra?

Szalamisz öble fölött^*

Mint a mükénéi arany,

oly áthatóan sárga

e hangos madárnak szárnya…

S mikor nyilait fölvillantja

a tengerzöld smaragdba,

mint e vidám szigetsor,

akként ragyog a hangja…

A világ hajóján állva,

pajzsát egy olajághoz döntve,

rózsaszín sisakját a fény

homlokán felüti könnyedén.

Mintha előtte Trója volna,

szétnéz a kertben mosolyogva,

– s véle forog a hajnal törzse –

hogy ráleljen a támadóra,

ki ágról villogva ágra,

vidáman lődöz a hajójára.

E látvány s e dal szokatlan varázsa

megnő a szalamiszi tájba.

Élő torzók és kék bárkák fölött

sugárzik, mint egy ősi monda,

amely az éggel egyidős

és most e tiszta madárhangra,

mintha csak szárnyas teste volna,

közénk repült a pirkadatba.

Csak szózat volt?^*

Jég és fagylalt közé lejöttek…

Lejöttek minden este a hegyek.

A hátukon templom és istenek,

és alkonytájt Kifissziába

rózsaszínű lett a pálma…

Rózsaszín és birkabőr szagú

s a marathóni bátor szélben

mit mondtam volna?… Rendületlen

Vörösmartyt, Zalánt idéztem,

midőn, hogy nyelvünket csak hallják,

biztattak, körbe-körbe állva,

s magnóra vették!… El ne szállna

s próbálták… Mondták újra,

– nem úgy, mint Nyéken, vagy Somogyba –

de spártai és attikai mód!

S a Parnasszusról jött hegyek tövén

e saját ritmusukra mért,

csak szózat volt?… S talán igaz se

– mert olyan olümpi, hogy az első

tán én voltam, aki

Homérosz földjén magyar verseket

kezdtem tanítani!

Kirándulás^*

Piros foltok a szántott tavaszi mezőn… Égett okker-színű agyag

az ásón… Ime a kőkor tűzhelygödrei… És minden putri öléről

egy-egy nagymellű ősanya kisért… Az emlők kora… Amikor

a háznép még ott ült a tűz és a tej körül…

Tűz és tej!

Két ősi áldás…

És az emberiség azóta is egyvégtében lopja és feji, de nemcsak

őket, azt a legfőbb anyát is: a természetet…

Ő, a türelmes természet pedig – tán bosszúból is –

mosolyogva egyre csak magába eszi, magába temeti

az emberiséget.

És az anyák könnyet, átkot

és gyermeket

ejtenek!

És

oooooo hosszú ooooooooooooooooooooooo hosszú oooooo

anyaláncolatban vész el az emberiség

a mult és a jövő felé!

Akkor lesz^*

Ne csak papolj!… Én köztük élek:

ammóniák és bezárt ablakok…

Már nem hiszek, kimondom bátran

– és te se higgy, te babér-homlokú –,

az idilli falu-romantikában…

Vagy mégis kell, mint ritmus csermelyébe kép?

Hát állj akkor ide,

de nem tógában és a lanttal,

s csak lélekben, akár a rossz pap,

de itt tavaszban, télben ázva

dalolj köztünk egy vályogfalú házban!

Előtted trágya és fölötted

– nem úgy, mint olvastad görögben,

hogy kagylós öblökből a párás tenger –

rozskévék rothadt gőze száll…

Strandok helyett csak sár és újra sár,

s e század üvegbe formált fénye

oly messze ég, mint álmodott

kék, légi kikötőkbe…

Hát nem hiszek, kimondom bátran,

és te se higgy,

te kőlakó, szép babérhomlokú,

az idilli falu-romantikában!

De hiszem,

hogy gyors e század,

és tudom,

csak akkor lesz nagyobb

ha bennük a hitet, hogy itt is fölragyog,

műveddel úgy hagyod,

miként reménnyel ők

a földeken hagyják a jó magot!

Oly startra kész^*

Egy eltört gramofon lemez

a hóba dobva,

vad kontrasztjával, mint a dzsezz,

mintha dalolna,

úgy harsog, torzan és a hó

szikrázva olvad,

mint test a rángva átfonó

tviszt ficamokban.

Üvölt jeges bokrunk megett,

akár az árva

néger, kit anyja kivetett

a tél havába.

Igy zengünk sokszor már mi is.

Közös kertünkből

rend-vágyó gyors szavunk hamis

hangon előtör,

hogy jobb és telt egész legyen,

kovánál lágyabb

s mint anyaöl, föl úgy vegyen

hazánk s e század,

mert tört lemez se hasztalan

szemét a versbe!

Az értelemnek szárnya van,

nem csupán teste,

s oly startra kész, miként e dal,

mely törve itten

versenyre hív egy diadalt

kivívó hittel.

Dühös irodalmár^*

Nem ember!… Hidd el: pulyka!

Oly gőggel jár a porba.

Tokája, orra lila rózsa.

Reá se néz a halandókra…

De hogyha meglesed,

rájössz, zavartan mindig égre

sandít! Az éteri vidékre,

s mind kisebb lesz az orra,

mert gőgös homloka felett

egy szál babért se lát,

se bátorító Múzsát,

csak mint tehén fölött a bögölyök,

felette bagzó kis legyek

spiráljai örvénylenek.

A jó gazda^*

Ötezer tőke közt egyetlen korai… A fürtje már lassan sárgul… A rigó látja és rája száll… Csipegeti és vörös lesz, mint a bíbor az ötezer tőke gazdája.

Vágócsapdát állít a fürt alá.

Estére dermedt sárgarigó hullára néz a szőlő szomorú fürtje, mert tudja, jön… És itt áll fölötte máris a győztes mosoly… Fényéből, mint a kígyó, kinyúl egy kar. Kitátja rózsaszín száját a kéz. Fürge ujjaival, mint fogakkal fölveszi a halott madarat.

Forgatja és fölhasad a mandulán a rémület hosszú madárkiáltása… Az élő sárgarigó halott párjára ismer… A szőlő nem tud kiáltani!… Lerogyni sem tud, mert fölkötötték, mint Pilátus fölköttette Jézus fája mellé a latrokat. És a győztes mosoly most ismét lehajol… Letépi a csonka fürtöt és akkor kék veriték lepi el az egyetlen korai tőkét.

Az ötezer tőke gazdája elindul.

Egyik kezében az égről letépett szárny, másikban a szőlőről leszakított gyümölcs… A szárnyat klozet-gödrébe veti! A fürtöt mosolyogva szemezni kezdi… Egy óra múlva sietve a szárny fölé guggol, hogy megkönnyebbülve boldogan otthonába térjen.

Lakoma^*

Egy meghökkent barátra^*

Bosszant, hogy elhagytam Árkádiám

s nem dőlhetsz tiszta fám alá?…

Én most is ott lakom,

de mind, ami neked

csak árnyék volt és fa, lugas,

nekem szívgörcs – míg műveltem –,

és verejték sós magja volt,

hogy legyen lomb, öröm, ha jössz

e tüzes és kemény hegyen.

Egy aszfalti nimfára^*

Nem látsz mást kicsi nimfánk csak csupa fényteli tájat?

Ormok alatt heverésző költőt?… Ajka a méztől

illatozó dalokat fuj s mint szivaros, ha pöfékel

mindig kész karikákba repülnek a versei égbe?…

Szajkós ósdi szöveg! Fújod a régi sipon?

Nem tájkép! Földem s dalom egybe s együtt ez az ország!

S nem pingálgatom én, mint Pöstyént hajdan anyácskám.

Anzihtsz sem, se görögből cseppent tinta, higítva.

Iskola, élet, mint a parasztnak a földje s eképen

ő tanit és táplál! Nem modelem, de anyám!

Élmény?… Érzés?… Ezt se betükből! Tőle tanultam.

Nem dominózva kirakni, de öt érzék tüzivel szép,

így tanitott, így nézzed a könyvem, mert csak a kezdő

rossz madarász nyögi – hol van? – s közben zeng a csepőtés.

Járd föl az erdőt hát s lásd meg a fészkeit is.

Egybe süríti e kép s vonalával a lényegesig visz,

nem papiron, de a vegytan képleti tájain is túl:

s tudd meg, nem fujom én, de kovácsként edzem a verset

és cukrász se vagyok mazsolázva a korszerü szóval…

Nékem anyám föld, nyelv s bennük a gondolat is!

Epigrammák és xéniák^*

Mérce

– Parányi? – Nékem végtelen,

mert csupán véle mérhetem,

melyről te úgy szólsz, mint a mérce.

A kozmoszról kotyog a jérce.

A barackszedő Epikúrosz

– E hullott barack a fürge hangya

csárdája lett!… De így is a kezembe

szebb, mint a legszebb tündér vénuszhalma

s mint Aphrodite édes melle. –

Fekete hold

Szunyókálok… Versem felét

alig írtam… Esteledik

a szívemben s ujjam begyén

fekete hold sarlója kél.

Mester

Kovácsolja… Rakja, vasalja

világát!… Nem úgy, mint a fák,

melyek szárnyukkal egyre nőnek

s bennük a fészkek és az áriák.

Források

Minden szó: Eszme! – És minden sor: Újság!

Amit olvastak, abból fújják

s minél messzebbről, annál inkább,

s mint források folynak a tinták!

Ó stíl, mint új divat

Vénusz herékkel… Herkules bot nélkül…

S a jó itész gerjedve beleszédül.

Fuldoklik, mintha nemzene s zihálva

a legnagyobb zsenit dobja világra.

Egy megrészegült kappanra

Addig küldte a versét, jó kritikát kunyerálva

míg a tojásból – nézd – vad kukurí kerekült,

s menten, mint sarkantyús már cicerélni feszül, sőt

verseiden próbál hágni magasba e korcs.

Reklám?

A reklám nagy dolog. Hát mindent megragadsz.

Hajadnál fogva hordod önmagad,

majd zsonglőrként, míg zsebrevágod lényed,

a szövés résein hatását nézed.

Előbb-utóbb

Kerek bugyor… Keményre tömve…

Előbb-utóbb magam is közte,

de addig is s talán utána

vigasztal egy szárny suhogása.

Ifjúság

Húsz év előtt ezt írtam egy papírra:

– Hökkenteni, de minden pillanatra! –

Arany testedtől csobban most a tinta.

Szép tündérem, ne hagyj egy pillanatra!

Ziza

Condráján új csengők és új szalag…

Minden bogáncs belé s vele szalad.

Loholva dől rá minden útra

s izzadva minden tiszta kútra.

A sors könyve

Iszonyú könyv… Egyetlen egy sora

és minden könyvnél vaskosabb kötet.

Betűtlen is sugárzik lapja

és szól és hall, bár néma és süket.

Vojtina levele

1952

Nagy verseny áll… Hát versenyezzetek.

Recsegjenek a cintányér rezek…

Hirdesse dob a Nagy Költő nevét,

kinek térdéig meghajolt a szép.

Harsogja rádió és kisbíró!

Szállítsa Művét luxus-autó…

Addig magam, míg zengnek a falak,

kemencét fűtök szabad ég alatt,

és tanítok, vetek… Olykor írok…

Gerlék, parasztok nézik papírom.

Egy-egy mester és inas is benéz,

hogy mozdul az és miből lesz a méz!

– Nem versemben!… De nála itt,

aki szomszédban őrzi méheit,

s legtöbbször együtt dolgozik velem

e szérűntúli-szilvás kerteken,

ahol a tej, kenyér és méz és trágyaszag,

mint jó testvérek játszanak

hajamban, ujjamon s a papíron…

Pajtás, hát itt, e nép között írom

– mi szép s mi fáj –… És értik is szavam!

Ne vess meg!… Köztük honn lelem magam!

Köztük s velük… S dalom, polgári lenne?…

Vagy nem láttál polgárt rokon körödbe?

– Vess össze hát: – szavamban és a tettbe! –

Elég!… Bosszantott, hát kimondtam végre!

Azért sebaj… Csak megvagyunk, komám.

Rigók a mesgyén, egy cseresznyefán.

Igen… Te bent… Magam kivül

s fölöttem sokszor éles kés repül.

Pengéjén nézhettem, mint más tükörbe,

míg torkomat csikálta éle,

hogy arcom míly fehér… A tiéd?… Fekete…

Suviksszal keni a serény kefe,

hogy lássanak s hogy olvassák dalod,

zsebben visznek a literátorok.

De legalább onnan tekintenél,

az ujságról szét: – mit kiván a nép?! –

S hogy él a műhely és falú? – Belásd,

nem árt, ha zsebben is kirándulás,

és mindezt, mint jó ráadást megírva,

hogy ne piruljon körmödig a tinta…

De addig is csak versenyezzetek.

Recsegjenek a cintányér-rezek.

Hirdesse dob a Nagy Költő nevét,

kinek térdéig meghajolt a szép!…

Nekem meg az szép, ha a zöld tavasz

kifürdet mindent s lepkéket havaz.

És földre száll a rózsaszin-lila

felhők fátylából a tüzes bika

s zihálva szerelemre kel… A rét,

vetés fordítja már tükrös felét,

s a kék és zöld lakója boldogan

tüzes örvényben reszket és fogan.

– Hát ez a szép!… – E nép és ég közel!… –

E láz! – A nemzés, nemzet tüzivel!… –

Jó nékem hát az új puszták ölén,

az alkotók két kézzel döngölt szérűjén

etetni és hallgatni azt a masinát,

amig a dob arany búzát szitál…

Igy élek hát s nem fáj, hogy lemarad

a versenyen kocsim a hegy alatt,

hol hajtod és írod, mi kell a pénzhez!

Hű vagy magadhoz, de nem ám a néphez!

S hová repít majd még a lendület!?

– Pár év és hol találkozunk veled? –

Most sejted, hol a cél s vesd el magad!

De addig is, vigyázz, ne törd nyakad.

Mi lenne nélküled?… Gondolj reánk…

S a hegyre is… A zöld babérfa ág

múzsád nélkül szárazra válna még

s barbár liget lenne e szent vidék.

Mert tudjuk jól – s meghajlunk sorra mind –,

térdednél fénylik a magyar Olymp!

Fénylik?… Olykor még dörren is nagyot,

amint szülöd a roppant darabot…

Magam meg itt a kis szérük között

nézem a verset hálózó ködöt,

amely szárnyadról szitál és ragyog.

Hegyedben, ó, én pásztor sem vagyok!

Magas nékem a Szentlélek-orom.

Itt lent az én helyem és birtokom,

mert istenülni, jól tudod komám,

nem óhajtok Velence oszlopán…

Jobb nékem itt, hol szálankint nyüvöm,

nem a babért!… Csak kenderem szövöm,

mely melegít… Nem tudja senki sem?…

Ember vagyok!… Érzik!… És elég ez nekem.

– S a majd?… A vers? –… Jövőre bízom azt!

Dolgozz! Nevelj, te legnagyobb parancs,

s elég e láthatatlan szép öröm.

Még félek is, hogy egyszer eltöröm,

s csak az marad, mi fogható,

mint hal, csigák, sziklák között a tó,

mely távol kéklik s nem mutatja meg,

hogy fény alatt még szebb fény is remeg.

– Hogy Vojtina már egyszer mondta ezt? –

– Nem így!… A szívre tettem én lemezt,

s azt hallgatom, hogy pontosabban tudjam

a ritmust minden tárgyba, tettbe, dalban…

Jó nékem hát e népi közteren,

hol álom és a tett együtt terem,

és ép e munkából fölébredő idill

szűz tisztasága, éppen ez vidít…

A szent ponyvák, tervek, disznótorok

tölgy asztalánál is otthon vagyok.

Aesopus, Shakespeare… Arany, Kölcsey

s korunk pusztáin fénylő sok zseni

csak vonz, mint az atom, de nem a szürke zaj,

melytől körödben glóriás a haj,

s nem egy könyök fölött babér lobog,

csak bírja és harsogja a torok!

– Nyárvégén most is hallhatsz még ilyent,

mikor a berkes völgy zsombékja zeng. –

S e méla, szétfolyó egyhangúság,

oly álmosan zsong, hogy szívünkbe vág,

hogy nincs tovább! – S vad pesszimizmusát

belénk döfi, mint kést, a sok derűs dalár.

Igy bicskáztok s a dal mégsem halott.

A lénye, mint a hold fénylőn ragyog,

s ha csalogány nyít rája ablakot

a könnyenlüktető vad áriák

tüzes üllőjén szikráznak a fák.

Nem kórus!… Egy!… Hát versenyezzetek.

Magam e zengő szárny után megyek,

s mert nem láttam csapatban csalogányt,

hát kedvelem e dalszülő magányt.

S jó versnek nem kell pásztor és kanász!

Lábánál mindig többeket találsz…

– De ott, kit hajtanak?… Ha nem tudod,

a verseid ma nékik szavalod! –

Szárnyat feszíteni így is lehet,

de mérd le végre sikered,

és itt a perc, hazudj, és végre igazat!

Dunánk megáll!… Lesi a szavadat…

Utóirat 1962-ből:

A szerkesztő tíz évig spekulált,

hogy hozhatja-e ezt a Vojtinát.

Vagy most se még?… Ó rózsaszín remény

biztass, te lakknélküli régi költemény.

Mesterek és gazdák^*

1

A műhely-udvaron óriás cseresznyefa fehér csokra alatt két legény dolgozik. Ragyog a készülő asztal fatörzshöz támasztott csiszolt lapja… Olyan, akárcsak egy óriás mikroszkop alá készült körfürésszel leszelt metszet, hogy íme ilyen volt az a rég halott cseresznye-törzs… És körülötte megannyi előkészített arányos darab és kimunkált rész ragyog… Már csak épp össze kell ütni az asztalt… És kilép a műhelyből a Mester… Sziromragyogás és méhzümmögés körülötte. Csak nézi az élő törzsnek támasztott halott fát és róla némán a virágkoszorúra emeli a tekintetét. Nézem és várom, amíg összeállítja az asztalt, aztán odaül és levelet ír a költőnek az alkotás mesterségéről.

2

Egész hegyeket mozdítanak el ezek az emberek, hogy szőlőt ültethessenek… Aztán a vágók végibe, a lösz meredek falába kriptányi hideg pincét raknak… Néha kinyítják az ajtaját… Eléje ülnek… Bort töltenek és ez a hordó-szűzen ragyogó tűz kinyítja képzeletüket és ez a pár tiszta és fényes óra újra erőt ad nekik ahhoz, hogy ismét egész hegyeket mozdítsanak el a tájban és az életben.

A sziklák szakadnak^*

Hegyi kaszálónk sziklái között

versem szúrom egy száraz nyársra!

Mint növénygyűjtő, olyan illatú

most szénám fényes garmadája.

Herbárium… De nem papír között!…

Gereblyém fésűjén zizegnek

s tejédes forrás korall-tőgye

suttyog és szirom-hártyás ingek

ölelnek… Aztán meg csigát szedek

a mesgyén, hol pajzsos gyíkok

az árnyékok hűs zászlóin lihegnek

s szemük srétje körmömre villog.

Mint remetét a szép holló madár,

táplál a hegy s a tó naponta.

Gyors szárnyait és tüskés uszonyát

köröttem a világ kibontja

s versem csak vár az éles nyárs fokán…

– Irjad tovább! – Engem vad áram

repít e réten át és mintha

nyakszirttől széthasadna vállam.

– De nem a szárny! – A tűzsarlós kaszál,

a sarkamig szikrákat verve

s nem zsenge kis virág, a sziklák

szakadnak, mint fű a versbe!

Felhők Árkádiából

Összegyűjtött versek 1930–1967

Kút

1930–1935

Kora ébredés

Magány

Keleti rózsafüzér

Lápi remete-zsoltár

Balatonparton*

Fonyód-hegyi est…

A Gitándzsali ciklusból

Rabindranath Tagore után

1

2

3

Májusi kórus*

A somogyi klasszikus*

Alkonyóra*

Kút*

Reggeli szendergés

Cyclus ruptus

1

2

A szomszéd macska

Faluvég

Készülődés favágásra

A „Zrinyihez”

Pirkadás

Kakuk a dombon

1935–1937

Carmen nocturnale

Szülőföldem*

Kosárfonó köszönti a tavaszt*

Somogyi tavasz*

Zselicség*

Zselici kanász*

Nyár falun

Vén halász

A hajnal és a bivalyos*

1

2

3

Áhítat*

Téli készülődés*

Jeges táj

Disznóölés*

Esti látomások*

Költői titok

Visszhang tavaszi erdőn

Sugár

Kis alkonyi vers

Októberi melankólia

Egy nyugágyra

Késő ősz*

Mint kagyló

A kétezeréves költő tanácsa*

Vers a magányból

Holdkóros álma

A pécsi Flórián kocsmában

Csöngei emlék*

Május

1937–1939

Ecce*

Csak nézz reá

Magányosan*

1

2

3

Az életről*

Nagyapám*

Hajdani ház*

Vidék

Félálomban

Tatár alkonyat

Vidéki vasárnap*

Inaséveimből*

Őszköszöntő*

Puritán vers*

Dal a tél elé*

Márciusi erdőn

Összegyűjtött versek
1930–1967

Balatonparton^*

Májusi kórus^*

A somogyi klasszikus^*

Alkonyóra^*

Kút^*

Szülőföldem^*

Kosárfonó köszönti a tavaszt^*

Somogyi tavasz^*

Zselicség^*

Zselici kanász^*

A hajnal és a bivalyos^*

Áhítat^*

Téli készülődés^*

Disznóölés^*

Esti látomások^*

Késő ősz^*

A kétezeréves költő tanácsa^*

Csöngei emlék^*

Ecce^*

Magányosan^*

Az életről^*

Nagyapám^*

Hajdani ház^*

Vidéki vasárnap^*

Inaséveimből^*

Őszköszöntő^*

Puritán vers^*

Dal a tél elé^*

Görög cserepek^*

Egy lány nyomán^*

Suomi utazás előtt^*

Finn tanyán^*

Fenyőcske^*

Kymi folyónál^*

Néma délután^*

Szerelemhez^*

Erdőirtás után^*

Reménykedés^*

Hárfások falun^*

Nevem után^*

Szigetvár^*

Kétségek között^*

Légy áldott^*

Dalolva állsz^*

Egyre fényesebben^*

Rajzok lobogóra^*

Neki^*

Pince előtt^*

Carmen lugubre^*