A bárka

Bazaltoszlopok tartják a templom kupoláját. A padokban falusi asszonyok, férfiak hallgatják Tatay Sándort. Fekete talárban áll előttük, kezében s körötte az Úrasztalán felvágatlan könyvek sokasága. Polcok sorakoznak a meszelt fal előtt, friss kiadványokkal telezsúfolva. Tatay olykor fellép egy nyeles zsámolyra, kiszolgálja a templomba betévedő vevőket, pénztárkönyvbe jegyzi a bevételt, közben biztatón int a zsoltárt éneklő gyülekezetnek.

Magam is veszek Tataytól egy kötetet, nézem, milyen szépen berendezte a boltját ebben a falusi templomban. Biztat, hogy majd átballagunk hűs pincéjébe egy pohárka borra. De odalenn, a szőlősorokon túl, ahol szürkén-ezüstösen csillog a Balaton, bárka köt ki a mólónál. Tarka tömeg özönlik elő a viking formájú hajó gyomrából.

– A vendégek! – derül fel Tatay arca.

S már ott látom a jegenyék alatt, a terített asztaloknál. Kondérból gulyást mer a turisták elé tett tányérokba, aztán meg a vállára billentett hébérrel jár körbe, bort ereget belőle a vendégek poharaiba.

– Mindjárt, mindjárt! – int felém. – Csak ellátom őket, és máris átmegyünk a Wartburggal Szigligetre. Ott várnak a többiek!

Csakhogy ismét a templomban vagyunk. Tatay a szószékről prédikál; furcsállom, hogy kihajtott gallérú nyári ingben van, s a fején szalmakalap. Nyesőollóval hadonászik, nyakában rafiaköteg.

– Aki hűséget esküdött Isten színe előtt, de megszegi azt, vétkes!… – Ezt dörgi haragosan. Hívei áhitatos csendben figyelik.

Riadalom támad, vörös szőrű róka iszkol át a lábak alatt. Púpos asszony kergeti husánggal. Tatay rákiált feddőn, de a nyomorék mit sem törődik vele, rikácsolva lohol a róka után. Pedig odakinn szélvihar támad, a tó hullámait a szószékig veri az orkán. Sándor a fejéhez kap, mert a fergeteg lecibálná róla a kertészkalapot.

– Imádkozzunk! – kiáltja; a gyülekezet belekezd egy könyörgő zsoltárba. Sándor a szószékbe kapaszkodik, velük énekel. Ám elhallgat hirtelen, mert a kintről bevetülő fényben s a vízpermetet hullajtó szélben a templom ajtajánál florentin kalapos, napernyős asszonyság tűnik fel.

– Sándor! – harsogja versenyben a viharral. – Hát maga még itt van? Hiszen várják!

Alakok tetszenek elő a különös derengésből. – Zsuka! – lepődik meg Tatay. – És te is, Lőrinc!… – Most már felismerhető az arcuk. Dénes Zsófia mosolyog a nagy karimájú kalap alól, mellette búsan, szemüvegesen, kissé hajlott háttal Szabó Lőrinc. De Sinka István is ott van vállára vetett subában. És fájdalmas arccal Kodolányi János. Meg Szabó Pál, izgágán, hadonászva.

– Gyere, gyere! – integetnek mind Tataynak. – Vár a bárka!

– De a gyülekezetem! A könyveim! A könyvesboltom! Nem hagyhatom itt! – szabadkozik Sándor. – Meg a szőlőm! Kacsolnom kell és kötöznöm!

Dénes Zsuka szelíden a kijárat felé mutat. Elül a szél, a templom üres, a bejáratnál feltűnik a bárka.

– Jöjjön, Sándor! – És a többiek is: – Gyere, gyere!

Tatay vonakodva, mégis engedelmesen követi őket. Egyenként billegnek át a keskeny pallón. Tatay visszanéz, intek neki.

– A hébért! A hébért! – akarna visszafutni, de imbolyogva megindul a bárka, és úszik velük a szőlősorok fölött.