Kossuth a kertbenVidéki házának kertjében ebédelünk Cseres Tiborral. A malomkerék asztalon kolbász, hagyma, kenyér, cserépkorsóban hideg fehér bor; ott az egész társaság a Dunakanyarból. Jegenyék magasodnak fölénk, árnyékokat vetve ránk a meleg nyárban. Cseres anekdotázik, aztán meg csak ül, kissé behunyt szemmel, mintha szunyókálna, de figyeli a társaságot, bort tölt, koccintunk. Valaki matat a kertkapunál, Cseres felneszel, egyszeriben friss lesz, felugrik az asztal mellől. – Nézzétek csak! Kossuth Lajos! Valóban ő az, a körszakállas, elegáns férfiú. Felénk tart. – Üdvözölnöm kell! – tüsténkedik Cseres. Elébe megy. Kezelnek. – Ön Cseres Tibor, az író? – kérdi a volt kormányzó. – Szolgálatjára! – És az asztalhoz ülteti. Kossuth kissé feszeng, nincs is ínyére, hogy ennyien vagyunk, ő csak a mesterrel akar beszélni. – Hallottam irodalmi munkásságáról és a terveiről… – mondja körülményesen Kossuth. – Szívesen venném, ha beavatna műhelyének titkaiba. Azt mondják, óriási dokumentációja van… Láthatnám? Cseres kéri, hogy kövesse. Hatalmas könyvet formázó épülethez vezeti. Kitárja a kétszárnyú tölgyfaajtót. A kertből beáradó fényben alakokat látunk, hunyorogva néznek felénk. Legtöbbje egyenruhát visel, régi dolmányt, forgós csákót, vitézkötéses mentét vagy világháborús komiszt; csizmásak, bakancsosak; nyűtt gúnyájú frontkatonák. Egy százados vigyázz-t vezényel, de Cseres int, hogy ereszkedjenek csak pihenj állásba. Kossuth körbejár. Némán szemléli a magyarok vert seregeit. Hátrább sebesülteket is talál, némelyiket éppen most kötözi be gyolccsal egy-egy fehérnép. Még hátrább jutva felkoncolt férfiakat, nőket, gyermekeket is láthat. Iszonyodva elfordul. Cseres támogatja ki a levegőre. – Ezeket mind megírja? – Mind. Nem győzök a szörnyűségekkel. Ön jól tette, hogy elmenekült innen. – Tudom. Menekülés, emigráció, száműzetés… Hiszen magyarok vagyunk. De maga hogyhogy kibírja itt? – Góbé vagyok, nem fognak ki egykönnyen rajtam. Kossuth kissé félrevonja: – Úgy tudom, rólam is ír… – Jól tudja. De ihatnánk még egy pohárral! A malomkerék asztalnál Kossuth éppen csak belenyalint a borába. – Igaz, hogy ön szereti a pikáns históriákat, az intimitásokat? Cseres hamiskásan mosolyog. – Hát, igaz, ami igaz! Az például ismeretes-e ön előtt, hogy Ferenc Jóska anyja, a gonosz lelkű Zsófia miért haragudott annyira a magyarokra? – A trónfosztás miatt! – húzza ki magát Kossuth. – Részben azért! De másrészt asszonyi hiúságból. A férje ugyanis tehetetlen volt, hát a testőreit parancsolta be az ágyába. Köztük néhány magyart is. Jeles férfiút. De nem mind volt hajlandó! Így aztán kapóra jött negyvenkilencben Zsófiának a megtorlás! Személyes bosszú a visszautasítás miatt! Ilyen a politika! Kossuth elkomorodik. – Remélem, a rólam szóló könyvben kerül minden effélét! Cseres nem válaszol. Koccint. És mosolyog. Titokzatosan. |