Pogány tánc

Égbe nyúló hegyek között kanyarog az ösvény. Fenyőerdők sötétlenek, aztán feljebb már csak a sziklák tömbjét látom. Este van, késő alkonyat. Régimódi pesti taxin utazunk Tamási Áronnal. Irodalmi estre igyekszünk. De mintha nem lenne sofőr a volánnál. Az automobil mégis könnyedén kapaszkodik fel a kövekkel, bozótokkal teli úton.

Tamási hallgatag. Sötét, csíkos öltönyt visel és babos csokornyakkendőt. Magas homlokát tenyerébe hajtva töpreng mellettem.

Elfog a kétség, jó helyen járunk-e, hiszen egy kisvárosba hívtak, s nem a havasokba. Sehol senki, néma a táj.

Egyszercsak megáll a taxi egy fényes kávéház előtt. Tamási kiszáll, nem törődik velem, magamra hagy, de besietek utána a hajlongó pincérek között a terembe. Figyelmeztetni akarom, elkésünk az estről, ahol várják, hogy felolvassa egyik novelláját. De ő meg se áll egy víg, zajos társaságig. A márványasztal körül cimborák s nők; balerinák, testes, fekete loboncú meg szőke kontyos férjes asszonyok, csitri lányok; tárt karral fogadják, nyakába csimpaszkodnak, ölébe ülnek, csókolják. Áron olvadozik a gyönyörűségtől, vacsorát rendel, bort. Ott szoronkodom köztük, bár sürgetném, mennünk kellene, de leint.

Az asztal végén kucsmás, ködmönös fiúcska, sovány, csak a szeme hatalmas és csillogó; meghúzódva ül; megismerem, Ábel ő, a rengetegből. Puliszkát eszik, míg mi franciás étkeket; maga Tamási is; sőt pezsgőt bontat, cigány is kerül, de akkor elsírja magát.

Újra a taxiban utazunk. Távolban tűz lobog, arra tartunk. Hegyi emberek kuporognak a füstölgő, lángoló farakás körül.

– Megjöttünk! – állítja meg Tamási a kocsit.

– De nem ide várnak! – akadékoskodom.

Meg se hallgat. Kituszkol az ülésről; az emberek közé telepszünk.

Felénk fordulnak várakozva mind.

– Na, látod! – mondja Áron. És imádkozni kezd. Legalábbis imának vélem szavait. Szép, litániás mondatok. Beleborzongok. Nemigen értem, de a tűzkörüliek igen; vele mormolják, eleinte csak halkan, majd mind hangosabban, míg végre felpattannak, és vad, ősi táncba kezdenek. Áron abban a csíkos, angol szabású öltönyében velük ropja, míg csak lövések nem dördülnek a völgyből.

Valamennyien mozdulatlanságba dermednek.

Alakok surrannak át a sötétség mélyén, körbe-körbe, egyre többen és többen. Bezárul köröttünk a gyűrű.

A hamvadó parázs gyengülő fénye megvilágítja az imént még táncolók képét. Fából faragott arcokat látok, rajtuk a véső nyoma. Tamási int, hogy nézzem: testüket is szekercével faragták.

– Elhagytak minket pogány isteneink! – kiáltja emelt karral elébük állva, akár egy sámán. Visszhangot ver kiáltása.

Elindul, s én utána. Megyünk le a hegyről. Az úton mindenütt azok a faragott, mozdulatlan alakok.

– Kopjafák – mondja csendesen Tamási.

Odalenn vár a taxi. – Budapestre! – adja ki az utasítást, amint beszállunk. Zötyög velünk a kocsi. Hallom, amint Tamási mondja:

– Ti ezt nem értitek. Nem érthetitek…

Mire ránéznék s kérdezhetném, kikre gondol, már nincs mellettem. A taxis, aki idáig láthatatlan volt, hátraszól: – Az író úr visszatért a hegybéliekhez. Nem jön velünk.

Egyedül utazom a taxiban.