Sasfészek

A hegyi vezető alacsony, fürge emberke, nem látom a fejére húzott kámzsától az arcát. Egyre magasabbra hágunk valamiféle keskeny sziklaösvényen. A hegyoldalban furcsa madarak fészkei, zajongva, hangos szárnysuhogással reppennek fel lakóik, amint a közelükbe érünk.

Félúton öblös vesszőkosárba szállunk. A kámzsás alak megránt egy zsineget, mire a kötélzet működésbe lép, s egy csigarendszer segítségével a csúcsra érünk.

Kicsiny cellába nyitunk be, de mégis mintha egy budai ház gangját látnám az ablakból. Pedig felettünk már csak a fellegek birodalma, s a légben a megzavart madárrajok.

Vezetőm meghajlással köszön, én azonban csak lassan fedezem fel a sűrű cigarettafüstbe és a zöldes lámpafénybe vesző alakokat. Fűszínű posztóval fedett kártyaasztal körül fiatal, szemüveges, bölcs tekintetű fiatalemberek ülnek. Az alacsonyra eresztett lámpa ernyője árnyékban tartja homlokukat.

Csak Ottlik Gézát ismerem föl.

– Bridzs? – kérdi udvariasan, de kurtán.

Dadogva vallom be, hogy nem értek a kártyához.

– Akkor hát mihez?

A fiatalemberek kíváncsian, gyanakodva pillantanak rám.

Ottlik végigmér. Szemöldöke bozontos, arca sovány, tweedzakója lazán lóg a testén.

Nem merem bevallani, hogy írással foglalkozom, látom, itt senki sem ismer, még azt hihetnék, lódítok.

– Csak befizettem odalenn a látogatás díját – mondom szabadkozva. – A hegyi vezető felkísért…

Amazok ott, az asztalnál halkan összesúgnak, nevetgélnek, aztán legyintve visszafordulnak a kártyalapok fölé, s nagy szakértelemmel folytatják a játékot.

Feszengek. Nem kellett volna feltolakodnom ide. De amint szemem megszokja a sötétet, az antik bútorok között fölfedezek egy könyvespolcot is.

Egyetlen kötet díszeleg rajta.

– Megnézhetem? – kérdem, hogy valami jelét adjam jövetelem céljának. – Ez talán a…

Ottlik bólint. Mielőtt azonban a könyvet megérinthetném, az egyik fiatalember rám szól: – Az tudniillik a mű! Ha megkérhetnénk, ne nyúljon hozzá!

Ottliknak mintha nem tetszene ez a figyelmeztetés. Félrevon, kávéval kínál; törökösen főzte, a csésze alján sűrű zacc, de kikanalazom, mert nem tudom, nem bántom-e meg vele, ha otthagyom.

– Nagyon tisztelnek ezek engem – fogja suttogóra Ottlik. – Én magam sem nyúlhatok a saját könyvemhez. Azt mondják, az már az övék. Nem vitatkozom velük, mert jól bridzseznek, pedig kissé terhes, hogy örökösen nálam lebzselnek. De hová meneküljek? Ennél följebb már nem költözhetem. Tényleg nem tud bridzsezni?

– Sajnos.

– Akkor hát el kell búcsúznunk. Tisztelnek, de korlátoznak is. Talán nem érti félre, de nem szeretik, ha olyannal is szóba állok, aki nem ért a bridzshez…