A költő és koraEz talán a régi Vörösvári út Óbudán, a villamos remiz meg a Bécsi út környéke a kis, roskadt tetejű viskókkal, szűk sikátorokkal, macskaköves, oleanderes udvarokkal. Kertvendéglőben ülünk, szódáskocsisok, sildes sapkájú munkások, kalapos urak között. Áhítattal nézünk egy nagy attrakciót: Galsai Pongrác előtt hatalmas tálon disznócsülök, remegősre főtt, s akkora, mint egy borjúcomb. Mustárba, tormába mártogatja a falatokat, hagymás krumplit tűz villája hegyére; nekigyürkőzve eszik. Verejték csorog a halántékáról; időnként fényes, sima hajába túr, de eszik, eszik; hanem a csülök mintha egyáltalán nem fogyna. Egy keserves nyeldeklés után Galsai felnéz, végigpásztáz rajtunk ijedt tekintete, s nyögve, kétségbeesve azt mondja: – Nem megy! Nem bírom megenni! Döbbent csend fogadja a tragikus bejelentést. Galsai maga sem akarja elhinni, hogy kudarcot vallott; megpróbálkozik még egy falattal, de csak ímmel-ámmal rágja. Szeme elkerekül, kezéből kiesik a kés meg a villa. Inge csupa lucsok az izzadtságtól. – Nem! – kiáltja. – Nem! Képtelenség! Sajnálom!… Óriási hangzavar támad; a vendéglős is ott terem, utat tör magának a felbolydult tömegben. – Valami baj van az étellel, szerkesztő úr?! – Nem, dehogy, semmi baj! Kitűnő! Ízletes, de… láthatja, kifog rajtam! – Ennie kell! – szűri foga közt a vendéglős. – Ezek azért vannak itt! Hogy csodálják! Ezek azt várják… – Vissza a pénzt! – rikoltja valaki. Egy másik meg: – Csalás! Mindig csak becsapják az embert!… – Nem teheti meg velük, hogy félbehagyja! – mondja a vendéglős. Galsai rémülten bámulja a hatalmas csülköt. Többen odarohannak hozzá, sörös korsót, fröccsös poharat, vodkás üveget nyújtanak felé. – Talán ha inna egy kortyot, szerkesztő úr! Gráci gépiesen engedelmeskedik, felhajt néhány pohárral, s újra nekiveselkedik. Zúg a kerthelyiség, mint egy aréna. A vendéglős kéztördelve figyeli a hangulatot. Már rendőrkordon szorítja vissza a türelmetlen tömeget. – Hajráááá! Hajráááá! – üvölt száz torok. Pongrác észrevesz a tömegben, magához int, megragadja a karomat, a fülembe súgja: – Nem bírom! Nem és nem! De ezek ezt sohasem fogják elhinni. Ezek követelik!… Ezek azt hiszik, hogy én… A rendőrkordon csaknem szétszakad, úgy meglódul a tömeg: – Nem segíthet neki! Csak egyedül! Arra fizettünk be!… Már lányok is vannak ott; kurta szoknyás, festett ajkú, retiküljüket meztelen combjukhoz csapkodó lányok. Vihognak, integetnek: – Gráci! Imádunk! Egyél! Mindent bele! – Ha lehetne, inkább elmesélnék egy érdekes, sőt pikáns történetet, vagy esetleg az Istenről beszélnék, aki… De lehurrogják. – En-ni! En-ni! – Ezt kiáltják ütemesen. Gráci az égre néz; fohászkodik, vagy káromkodik talán. Hallom, ahogy felsóhajt: – A költő és kora! – Aztán sápadtan, verejtékezve int, s mosolyog fáradtan, hogy rendben, nyugalom, meglesz, amire várnak. És levág egy óriási falatot a csülökből. Amint kitátja a száját, hogy bekapja, felzeng az éljen. |