Gödör

Fel kell kapaszkodnunk egy szűk sikátorban a város dombjára. Sivár, szögletes épületekre látni, meg a városszéli, messzire nyúló erdőségre.

Fagyos szélben didergünk. Sokan. Katonák őriznek, senki sem hagyhatja el a dombot, se asszony, se gyerek. Nem tudjuk, miért tartanak itt bennünket, már sötétedik, reflektorokból fénynyalábokkal pásztázzák végig a környéket.

Páncélautó fut be a térre. Alacsony, vézna emberkét taszigálnak ki belőle. Bekerül a fénybe, megismerem. Lengyel József. Riasztóan sovány, meggyötört; gallértalan inge szakadozott. Lökdösik, taszigálják a tér közepére.

Észrevesz, integet. Nem merek visszainteni, figyelnek az őrök. Restellem gyávaságomat, de félek.

– Ismeri?! – kérdi mégis egy katona. Elém áll, hogy takarjon. – Ismeri?!

Csak dadogni tudok. Közben hallom a térről Lengyel kétségbeesett hangját: – Telefonálj a szerkesztőségbe! Telefonálj, hogy magyarázzák meg ezeknek, ki vagyok! A folyóirat szerkesztőségébe! Telefonálj!…

Puskák szegeződnek rá. De ekkor az inge alól kéziratlapokat kapdos elő, szétereszti őket a szélben. A lapok rászállnak a katonák arcára, rátapadnak; vaksin hadonásznak; Lengyelnek sikerül megszöknie.

Teázóban várok rá. Már öltönyben van, csendben kortyolja a fémtartós pohárból a csáját. Szabadkozom, amiért nem siettem a segítségére. Legyint. A tócsás asztallapra ötágú csillagot rajzol szórakozottan az ujjával. Nézi, aztán tenyerével szétmaszatolja.

Kucsmás alakok térnek be. Lengyel összerezzen, elfordul, cirill betűs újsággal fedi el arcát. Int, hogy kövessem.

Falusias utcán, földes utakon megyünk az erdő felé. A fákon túl tisztás. Bokros, füves rét. Kutya fut elénk örvendezve, felugrál a gazdájára, a kezét nyaldossa.

– A társam – mondja meghatottan Lengyel. Játszanak.

Lövés dörren, a kutya vinnyogva kinyúl.

Sápadtan hajol le a tetemhez, megsimogatja; a kutya mellől néz fel rám.

– Most azt mondd meg, hová menekülhetne az ember az ember elől?

Gödröt ásunk az ebnek. Esősre fordul az idő, csupa sár lesz minden, ásónkra tapad az agyag. Szögesdrót kerül elő a földből. Szerszámaink beleakadnak, abba akarom hagyni a munkát, de Lengyel nem engedi.

– Csak hadd kerüljön elő minden! – mondja konok elszántsággal.

Csontot, koponyát, szétmállott zubbonyt, bakancsot, penészes iratokat kotor ki a gödörből. Mindent sorba kirak az esőáztatta földre.