Vendégfogadóban

Szamaras kordé fordul be a falusi fogadó udvarára. Színes rongybugyrokon cseréppipát szívó cigányasszony ücsörög, rikkantva nógatja a csacsit. A kapubolt alatt gyerekek hancúroznak a porban, köztük egy sovány, magas, nevetős alak nádsípot fújva ugrabugrál.

– Jenőkém! – ugrik a nyakába a bugyrok hegyiből a cigányasszony.

Tersánszky, a nádsíppal bolondozó, megöleli a vénségében is kívánatos nénét.

– Siessünk! – fogja kézen, s vonszolja magával az udvaron felvert sátrak felé. – Mindjárt kezdődik a mulatság!

Ott ülünk néhányan a fogadó ámbitusán, ebédelünk. Dél lehet, mert fehéren izzik a nap.

– Már megint, már megint! – hallom a mellettem falatozó Veres Pétert. – Már megint az asszonynépséggel bolondozik ez a Józsi Jenő! Hogy nem jön meg az esze! Mert ugye, szociológiai szempontból helyes, hogy a néppel tart, de nem elég dialektikus.

Tersánszky meghallja, odafut az asztalunkhoz, megemeli a boros palackot, jót húz belőle. – Egészségedre, Péter! Te úgysem iszol! – Aztán kacsintva. – Nem kérsz a menyecskéből?

Veres Péternek ráng a bajsza mérgében, Tersánszky hahotázva, bakugrásokkal fut vissza a sátrakhoz. Muzsikusok fogadják, ő is velük tart, szájharmonikán játszik, aztán egyszercsak csendet int, felpattan egy kecskelábú asztal tetejére, és kijelenti, hogy állathangokat fog utánozni. Nyávog, kukorékol, hápog, kotkodácsol, nyerít.

Taps és éljenzés kíséri.

– Így nem lehet megváltani a népet! – dohog Veres Péter. – Ez komédia! Ez nem irodalom! Ez, hogy úgy mondjam, nem népben-nemzetben való gondolkodás!

– Ne bomolj, Péter! – kiált át hozzá Józsi Jenő. – Hiszen avar sípom van! Avar sípom van nekem is!

De Veres Péter engesztelhetetlen. Begombolja kicsiny gallérú ingét, fejébe nyomja kalapját, és csizmásan, szűk, fekete kabátjában kivonul a fogadóból.

Tersánszky bukfencet vet; nyalka hadnaggyá változik. Szép szál rózsával a kezében kiválaszt a tömegből egy szőke, sápadt leányt, összevágja előtte a bokáját, és átnyújtja a virágot.

Ismét dörgő taps. A cigányasszony jósolni akar, de Jenő fáradtan int, noha arcán még ott a derű. Felkapaszkodik egy rossz létrán a padlásra, az ajtóból törek hull alá. Tersánszky a poros gerendák alatt szalmazsákra heveredik, hanyatt fekve nézi a cserepek rései közt behulló fényt. Így szenderedik el lassan, álmában is széles mosollyal meggyötört arcán.