Bolgáros

Hatalmas, hegyes tornyú, kőlépcsőkkel teli épületben botorkálok. Érdeklődnék valakitől Nagy László felől, mert őt keresem. Poros, fellocsolt padlójú, füstös irodában igazítottak útba a palotához. De sehol senki.

Márványoszlopok között mélybe vezető csigalépcsőhöz érek. Leereszkedem; alant szerteágazó folyosók. Koporsókat visznek barna asszonyok. Barna köntöst viselnek, csuklyát, sarut. Fél kézzel rózsafüzért morzsolnak. Segíteni akarok nekik, mert jajongva roskadoznak a cipekedésben.

Kinyújtott bot térít el, s egy ismerős hang: – Ne háborgasd őket! Anyáink!

Tudom, hogy Nagy László szólt hozzám, de hiába fordulok a hang irányába, nem látom.

– Örökké temetnek… – mondja, de távolodva.

Futok, hogy megtaláljam. Tapogatódzva jutok előbbre az asszonyok között. Ki sem térnek, mégsem akadok beléjük.

A Nagykörútra érek. Sötétedik, hirtelen teljes sötétség borul a házakra, a New York palotára, ahonnan kijutottam. Még az ablakszemek sem világítanak. Rettenetesen kihalt minden. Egymagam vagyok az egész városban, borzongat a félelem.

Megállít egy hangszóró bömbölése:

„Figyelem, figyelem, gép indul a kettes terminálról Iszkázra! Kérjük, kezdjék el a beszállást!”

Bukdácsolva rohanok, hogy elérjem a járatot.

Mintha repítenének. Érzem a lebegést a légben.

És egyszercsak egy füves udvar.

A bot megint az oldalamat érinti.

– Vacsorázzunk! – mondja Nagy László. Leengedi a botját, arcán enyhe mosoly. – Hol keresel te engem? – Bekísér a falusi házba, terítős asztalhoz ültet, szalonnát, kenyeret tesz elém.

– Láss neki!

Ő nem nyúl az ételhez, csak figyel, kedves tekintettel. Nézi, hogyan eszem. Nehezen nyeldeklem, zavar a figyelése. Restellem magam, úgy vélem, helytelenül viselkedem, s éppen őelőtte. Talán el is ítél mohóságomért. De nem szól semmit, csak várakozik mosolyogva. Aztán azt mondja: – Gyerünk!

Bolgár faházban vagyunk, valahol a hegyekben. A falak mentén körben padka párnákkal, szőttesekkel, a padlót vastag szőnyegek fedik, a szoba közepén vasrostélyban parázs vöröslik.

Gyönyörű, fonott hajú lány táncol mezítláb, röpköd a szoknyája, kivillan formás lába. Nagy Laci citerázik, imádattal kíséri tekintete a táncos minden mozdulatát.

Dobbant, pörög a lány, kitárt karral forog, mintha elszállni vágyna. De egy gyors szárnyalás után hirtelen Nagy Laci elé borul, gyűrűkkel ékes kezével a költő szívéhez kap és elalél.

Nagy László szeméből peregnek a könnyek.