Furnír katonákTéren megyek át, sötét van, a bokrok között a padokon mozdulatlan párok. Különös, hogy nem veszik észre a katonákat, akik ott gyakorlatoznak körülöttünk. Alacsony, vékony tisztes vezényli őket, de amikor meglát, odafut hozzám örömmel. Lóg rajta az egyenruha. Nem értem, mit akar, mert csak néz, néz; végre elneveti magát, fejcsóválva cigarettát sodor, komótosan rágyújt. Köhögés rázza a testét, fuldokolva köhög, arca elkomorodik; sietve az egyik padhoz vezetem, leülök mellé, mozdulatával kérlel, hogy maradjak. – Nem ismersz meg? – kérdi végre, a rohamtól könnyes szemmel rám tekintve. – Nem, ne haragudj. Pedig ismerős vagy. A rangod… – Őrmester. De ez csak álca. – Közelebb hajol, bizalmasan súgja: – Valójában költő vagyok. Egyszerű költő! – Ottó! – kiáltom örömmel. – Demény Ottó! De rég nem láttalak! – Hát… csak elvagyok magamnak. – És mit keresel itt? – Gyakorlatozunk. De azok is megvannak nélkülem. Egyébként nem tudnak rólam semmit. Akárcsak ti. – Hátradől a padon, elmereng. – Mátészalka messze van… – Mit mondasz? – Mátészalka gyászban van. Ezt daloltam mindig, ha ittunk. Hát erre sem emlékszel? De Mátészalka messze van… – Megretten, felugrik, mögém akar bújni. Nézem, mitől félhet, s látom, fehér köpenyes férfiak közelednek, mogorván megállnak előttünk. – Maga velünk jön! – mutatnak Deményre. – De miért?! – kérdi riadtan Ottó. – Tébécé. Gyomorbaj. Na, siessen! – De hová siessek?! És miért siessek?! – üvölti. Aztán felderül. A szomszédos padon kék ruhás, cigányosan fekete nő ül mosolyogva. – Látod? – kérdi tőlem Demény. – Látod őt? Rám vár. – Aztán a fehér köpenyeseknek. – Oszoljanak! Én egy kimenős baka vagyok! Azok vállat vonnak, sarkon fordulnak: – Maga tudja!… Demény a nőhöz siet, átfogja a derekát, boldogan magához húzza. Még átint nekem: – Csak kérdezz meg akárkit! Én költő vagyok! – Hát persze, hogy az vagy! Nem elég ez neki. Ölelgeti a nőt, és bizonygatja: – Költő! Kérdezz csak meg akárkit! Költő!… A katonák, mint festett furnír-figurák, ott állnak elszórtan a tér bokrai között. |