Külváros

Aládúcolt gangok, penészes falak, hámló vakolat. Szűk pincefolyosón át jutok fel az udvarra. A téglafal előtt maszatos kölykök ácsorognak, pléhtányérokkal zörömbölnek, pedig zene szól. Nagy télikabátban, ami majdnem elfedi az egész termetét, Benjámin László ócska, fekete verklit nyekeregtet az udvar közepén. A szerkentyű kerekei piroslanak, de amint jobban megnézem, nem azért, mert befestették a küllőket, hanem a rájuk száradt vértől.

Benjámin felfordított kalapja a kövezeten. Aprópénz hull belé, néhány fillér.

Hirtelen sikoltás, csattanás, rongycsomónak tetsző test hull az emeleti gangról az udvar kövére. Nem mozdul; talán nem is ember. Benjámin abbahagyja a verklizést, lassan odaballag hozzá, két ujjal megfogja, s megemeli a gubancot. Egy szoknya. Fiatal, sápadt lány kél ki belőle meztelenül, és táncolni kezd lassan, széles mozdulatokkal.

Emberek gyűlnek köréje; vásott öltözékű asszonyok, kenyér sarkát rágcsáló gyerekek, sildes sapkájú, cigarettázó férfiak. Mind többen és többen; s valami érthetetlen verset skandálnak, mormolnak. Zsongó, riasztó kórus. Ott vagyok magam is; kiszorítanak a gyűrűből, már nem láthatom a lányt, csak a tűzfalra szerelt porolót, s fölötte, az eresz alatt egy színtelen zászlót.

Szól a monoton kórus, s közben cafatokká szaggatja a szél a fakult lobogót.

Aztán már egy kapu alatt. Sivár, hosszú kapualj, a végén, mint egy alagút kijáratánál, némi szürke fény. Árnyak surrannak ki és be; pusmognak, hadonásznak, de mintha nagyon távol volnának, hangjuk nem hallatszik. És azt sem hallom, mit üvölt nekik a szónok, egy hokedlin ágáló, sapkájával csapkodó, vad tekintetű férfi. Megéljenzik.

Benjámin mellettem áll, a falhoz szorít minket a tömeg. Egykedvűen tűri, s csak nézi, nézi a forrongókat.

Meglátjuk az imént még táncoló lányt. Mintha keresne valakit, rongyaiba burkolózva ténfereg, ide-oda lökdösik, nem törődnek vele.

Szirénázó mentőkocsi érkezik, behajt a szűk kapu alá. Ketten-hárman megragadják a lányt, befektetik az autóba. A kapualj kiürül. Csak ketten maradunk: Benjámin és én. Kong minden az ürességtől. Nézem a költőt. Hangtalan mozognak ajkai. Vagy verset mond, vagy imádkozik.