Szeparé

Piros sportkocsiban száguldunk, szél cibálja üstökünket; Kolozsvári Grandpierre Emil tarka selyemsálját kibontja, elrepíti.

– Sebaj – mondja Emil –, úgyis repülővel utazunk tovább.

S már fenn is vagyunk a gépen. Tágas terem, repülő szalon bárpulttal, öblös fotelokkal. Csinos stewardessek hozzák a whiskyt. Emil a feneküket fogdossa; szép combjaik ott villognak előttünk.

De baj támad; elfogy a gép felhajtó ereje, landolni kell. Egy horhosban érünk földet. Alig férnek el a szárnyak, de megússzuk némi súrlódással. Ki kell szállni, hogy a gép fel tudjon kapaszkodni a műútra. A pilóta hátramenetben próbálkozik; meredek parton ér fel a betonra. Jeges, csúszós minden. A lányok fáznak a miniszoknyában, Emil tweed zakóját teríti rájuk; vihognak, viháncolnak, míg mi megtoljuk a repülőt, hogy újra felszállhasson.

Mégis ők kerülnek a fedélzetre.

– Hát nem jössz? – kiált vissza Emil a stewardessek karjaiból a jégvirágos ablakon át.

De a gép elrugaszkodik, s már csak azt látom, hogy Emil boldogan integet; török mintás selyemsálja lobog a kék égen, s nevet, nevet.

Egy kis hotelban találkozunk újra.

– Mi a fenének maradtál le? – kérdi. – Félsz a nőktől? Olyan jól elszórakoztattak!

Nagy levelű pálmák alatt ül a hallban, kávézik. Aztán sétára indulunk. Párizs utcáit járjuk, a Montmartre dombjait, aztán a Pigalle környékét. Utcalányok karolnak belénk, zavarban vagyok, Emil bátorít. Megbeszéljük, hogy szobára megyünk velük, de majd csak később, még dolgunk van, Emil mindent látni akar.

Betérünk egy kávéházba, tonettszékek és márványasztalok között eljutunk egy bordó bársonyfüggönnyel fedett szeparéba. Emil pezsgőt rendel, de hátrahőköl, s int, hogy hagyjam magára. Elküldi a frakkos, fehér kötényes pincért is.

Nézem, mi történik.

Emil áhítattal lép be a szeparéba. A kanapén egy szolid, kedves asszony várja. Kitárt karral fogadja Emilt.

– Hát eljöttél?

– Hát itt vagy? – tűnik el Emil arcáról minden kópéság, és szétárad rajta a kedves derű. Virágcsokrot varázsol elő a háta mögül, átnyújtja az asszonynak, fél térdre ereszkedik előtte. Az asszony szeretettel, megbocsátón fogja két tenyerébe Emil arcát, homlokon csókolja.

– Mondd, hogy nem megyek többé sehová! – kiált ki nekem Emil. – Menj egyedül a lányokhoz! És a stewardessek se várjanak!

Aztán az asszony ölébe hajtja csendesen a fejét.