A szertartásNehéz kárpitok, vastag terítők egy gazdagon berendezett teremben. Faragott tölgyfa bútorok, terebélyes baldachinos ágy, csipkék és bársonyok és gyertyafény. Az olvadt viasz szétfolyik a kőpadlón; kristálypoharakban bíborszínű ital, mint a vér. Fekete bársonyba öltözött szolgák ifjú nőt vezetnek be; gyönyörű a selyemköntösére omló hajzuhataga; ő maga sápadt, félénk. Ráfektetik a baldachinos ágyra. Könyörgőn néz rám, de nem segíthetek, talán azt sem tudják a szolgák, hogy ott vagyok a teremben. Mintha kívülről látnám az egészet. Messziről, akár a színházban. Feltárul az ajtó; öregember száguld be vad nevetéssel. Rémes alak; hatalmas metszőfogai elővillannak keskeny ajkai közül, orra horgas, szemöldöke bozontos; vállán vörös lepel, fején püspöksüveg. Széttárt karral, kimeresztett karmokkal hajol kéjesen a reszkető lány fölé. Lobbannak a gyertyák, füstcsíkot eregetnek a kanócok a mennyezet felé. A vénember egyetlen rántással szétszakítja a nő selyemköntösét, körme belehasít a has simaságába, aztán felkapja a testet, és imát mormolva az égnek emeli. A nő elalél. – Ki ez? – kérdem hideglelősen egy fotóstól. Ott csettegteti a masináját mellettem. – Maga nem tudja?! Maga nem tudja, hogy ez maga Szentkuthy Miklós?! A hangra Szentkuthy felénk fordul. Arca félelmetes, szeme villog, szája körül torz mosoly. – A világmindenség ura vagyok! – harsogja önelégülten. Pattint az ujjával; lila, kék, sárga lángok csapnak fel a padozatból, füst terjeng; Szentkuthy eltűnik a gomolygásban. Csak a nevetése hallatszik, s valahonnan távolból a harangzúgás. Mire eloszlik a füst, hatalmas, terített asztal mellett látom; előtte óriási ezüsttálon a selyemköntösű nő fekszik gyümölcs- és zöldséghalmokkal körítve. Szentkuthy késsel és villával közelít feléje, de eszébe jut, hogy nem mondta el az asztali áldást, elhadarja gyorsan, s közben éhes, mohó tekintettel nézi a feltálalt testet. |