Vasút

Téli erdőn, havas ösvényen megyünk B. Nagy Lászlóval. Nincs nagykabátja, fázik, összefogja mellén a gombos szvetterét; sovány, erőtlen. Nem tudom, hová megyünk, miért is kísérem; kérlelem, hogy zörgessünk be egy menedékházba, fogadjunk fuvarost, vagy térjünk le az ösvényről, kerüljünk a falunak, akadhat a közelben egy állomás, ahol vonatra szállhatunk. De Laci tiltakozik; nem, nem, azt mondja, gyalogolni kell.

Didereg, a cipője is átázott a hóban, de hajthatatlan.

Megtorpanunk; farkasok üvöltenek a fák között. Nincs idő menekülésre, ránk törnek, vicsorognak, hörögnek vad indulattal. B. Nagy nem is akar menekülni. Csapkod, füzetlapokkal hadonász, összesodort kéziratokkal ütlegeli a támadó férgek fejét. Rettenetesen iszonyodom, kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon; Laci elém áll, megvéd.

– A teremtésit! Tűnés innen, gonosz dögök! – ordít rájuk.

A farkasok lesunyt fejjel, behúzott farokkal iszkolnak.

– Na, gyerünk tovább! – biztat a győzelemtől megittasulva László. És tapodja szorgosan, szétmálló cipőben, a havat. Fejét felveti, derűs. – Ennek erejében kell hinnünk, kérlek, az írás erejében! – És kisimítgatja a lapokat.

De surranva, alattomban újra támadnak, s most már hátulról a farkasok. Laci megrémül, erre nem számított, csak a karját tudja maga elé emelni védekezésül, belemarnak, tépik, cibálják. Furcsa mód csak reá fenekednek, így aztán el tudom vonszolni onnan; vonszolom, cipelem az erdő havas fái között, míg csak ki nem érünk egy faluszélre.

Szürke, dermesztő minden. Laci szótlanul nézi vérző karját, havat rak a sebre, bánatos, szótlan.

– Szálljunk vonatra – mondom. – Jobb lesz talán, mint gyalog.

Engedelmeskedik. Megtaláljuk az állomást. Lámpással jön elénk a vasutas. B. Nagy Laci arcába világít, hátrahőköl. – Nem, nem!… – azt mondja –, maga ne!…

Laci mosolyogva félretolja. A sínek közé lép, kémleli a távolt. Feltűnik a mozdony sötét pontja. Laci áll mozdulatlanul.