Hegedűszó

Vénséges, roskatag házban boltíves szobák. Keskeny folyosón jutok be az egyikbe; oly szűkös a járás, hogy vállamat súrolják a falak, fuldoklom, tapogatódzom a sötétben.

Aztán a szoba. Alacsony, s tele ósdi bútorokkal. Csipkék a karosszékeken; a mosdótál porcelánból, mellette hasas kancsóban víz. Tükör lóg a lavór fölött, belenézek, de annyira kopott a foncsor, hogy csak foltokat látok.

Valaki rekedten felnevet; keresem, ki az és hol rejtőzik.

– Erre, erre, kedvesem! – Zelk Zoltán egy fotel mélyén kuporog, cigarettázik, ő füstöli be ködössé a szobát.

Képeslapokat, újságokat nézeget; ölében, körötte a földön mindenütt azok hevernek.

– Egyik versemet keresem – mondja. – A legszebb, és senki sem ismeri. Valamelyik lap hozta, de nem találom…

Egészen belevész a nagy fotelba, csak golyószeme világít.

– Hogy élsz, kedvesem? – néz rám nyájasan. – Én rettenetesen szenvedek. Hiányoznak a kávéházak, a szerkesztőségek, a lovi meg a barátok. És itt erős feketét sem kapok, senki sem szolgál ki, magamra hagytak… – S megint kutat a lapokban. – De az a vers! Hol lehet?

Reccsennek a bútorok; az egyik szekrény, különösen hatalmas, meginog, csaknem ránk dől; ajtaja nyikordulva tárul. Ruhák hullanak, ömlenek ki belőle; kabátok, nadrágok, szoknyák, blúzok és ingek; cipők; tűsarkú női cipőcskék meg ormótlan bakancsok, hegyes orrú, lakk lábbelik. Mintha emberek zuhannának a földre.

– Látod! – mutat rájuk Zelk. – Ezek is mind éltek valaha. De a sors végzett velük!…

Aztán titokzatosan:

– Ezt figyeld meg!

Gyufát lobbant. Fényénél látom, a szekrénynek nincs háta, a végtelenségbe nyílik, onnan dől elő az a sok holmi.

Szatócsbolt tűnik fel a fényben. Parányi üzletecske; az almákkal, körtékkel, szőlőfürtökkel, zöldségekkel teli rekeszek, a színes kávésdobozok és celofánba csomagolt datolyák között egy kaftános férfi hegedül. Üres a bolt; és a bársonykalapos öreg hunyt szemmel játszik.

Göndör haját copfba fonogató lányka ül a bolt lépcsőjén, s minket figyel.

– Megvan! – hallom Zelk diadalmas hangját. – Megvan, megvan!…

Kezében lobogtat egy kitépett újságlapot.

– Itt van, itt van! A legszebb versem! Végre, végre! Mennyit kerestem! Hallgasd meg, kedvesem, ezt meg kell hallgatnod!…

Olvasni kezdi a lapról a verset, de nem értem a szavait, mert felzeng a hegedű; a szaggatott, furcsa ritmusú dallam felülkerekedik Zelk rekedtes hangján.

A szekrényből dőlnek a ruhák; széttárt karú kabátok, roggyant térdű nadrágok, foltos, gyűrött ingek, kombinék. Már térdig gázolok bennük, lábam elakad. Pedig Zelkhez meg a hegedülő öreghez szeretnék eljutni, de képtelen vagyok rá, belesüppedek a rongyhalmazba.