Teátrum

A ház, a soha fel nem épülő ház, a félbehagyott falak, a beroskadt tető. A kert gyomos. Körül mindenkinek rendben a portája, csak az enyém befejezetlen. Restellem, de azért benn lakunk a házban, bútorokat tologatunk jobbra, balra, elfedni a réseket, a padlás repedésein becsorgó esőlé tócsáit.

Vendégek érkeznek. Zavarban vagyok: hol fogadjam őket? A betört ablaküvegen lesek ki; puha gördülésű autóból Örkény István és Várkonyi Zoltán száll ki. Mindketten kockás zakóban, elegánsan. Vitázva, lassan érnek a házhoz. Kitárom az ajtót, elmennek mellettem, hevesen gesztikulálva ülnek konyhaasztalomhoz. Invitálnám őket a szobába, de eszembe jut, hogy beszakadt a mennyezet, tátong, fellátni a pókhálós gerendázatra. Szeretnék bekapcsolódni a beszélgetésükbe; nem lehet, valamilyen, az angolhoz hasonló nyelven diskurálnak.

– Azért csak próbáld meg! – szól végre Örkényhez magyarul Várkonyi.

– Komplikált – szabadkozik Örkény. – Komplikált és veszélyes.

– Na, azért csak mutasd meg neki, hadd tanuljon.

És ezzel rám néz. Whiskyt tölt magának, jeget dobál a poharába, elégedett. Örkény megadja magát, feláll, tapogatja a konyha falát, hümmögve vizsgálja. Mállik a vályog. De azért szöget, kalapácsot kér. Sietve szedem elő a szerszámokat az asztalfiából. – Jól figyeld meg a mestert! – figyelmeztet Várkonyi.

– Hokedlit! – intézkedik Örkény.

Hozom. Felkapaszkodik rá, megbillen, elkapom. De elhárítja a segítséget. – Semmi izgalom! Biztosan állok!

Kampókat ver a falba, meghúzgálja, tartanak-e. Spárgát kotor elő a zsebéből, két kampó közé feszíti a madzagot. Ráteríti a zsebkendőjét, az egyszeriben olyan lesz, mint egy színházi kortina.

– Lássuk! – dől hátra a székén Várkonyi. – Hadd tanuljon a fiú!

Örkény felvonja a kortinát. Színészek perdülnek be, tréfákat mondanak, táncolnak. Az egyiknek megakad a lába a függöny zsinórjában, belegabalyodik, megrántja, leszakad az egész. És dől a fal is, száll a mészpor.

– Általános konsternáció! – kiáltja Örkény, mint egy instrukciót. Malterdarabokat söpör le magáról. Szemrehányóan fordul felém:

– Vacak házad van, hallod-e?!

Várkonyi ingerülten távozik, Örkény sajnálkozva követi. Elhajtanak a hangtalan suhanó autón. A színészek nyögve másznak ki a romok alól.

– Nem történt bajuk? – kérdem aggódva.

A fejüket rázzák, porolgatják magukról a törmeléket: – Megmondta a mester, hogy komplikált és veszélyes. Így is van. Elment? Na, de úgyis vissza fog térni. Ni, már jön is.

Valóban. Hatalmas tó terül el a ház mellett. Örkény a vízen át közeledik, kissé imbolyogva ugyan, de magabiztosan jár a tó tükrén. Egyszercsak megemelkedik kissé, mert a jobb talpa alól Karinthy Frigyes, a bal talpa alól Franz Kafka emeli prüszkölve a vízszint fölé a fejét. Épp csak annyi időre, hogy levegőt vehessenek, aztán Örkény lába alatt máris visszamerülnek. Ő pedig jön, jön tovább, alig sodorva lépteivel a felszín habjait.