Téli délután

Hóban taposok, megyek a csonka lombú, kopasz eperfák alatt, de mintha helyben járnék. Szürke a délutáni ég. Feltűnik a major; átlépek egy keskeny árkot, trágyalé folyik benne habosan az istálló betoncsatornájából. Düledező épületek közé érek; rozzant szekerek sora állja utamat a szecskázó pajta előtt; rúdjaik vége a földre eresztve, s mindegyiknek nekitámasztva ott a járom; nemrég foghatták ki előlük a barmokat.

Szabó István jön csizmában, bekecsben, hajadonfőtt. Lusta, kaszáló járású ökröket vezet. – Hííík!… Heeejsssz!… – Pattintgatja szarvuk mellett az ostort, a jószágok minden csördítéskor pislognak. – Hííík!… Heeejsz!… – Befaroltatja őket az egyik szekér rúdja mellé, nyakukba akasztja az igát, helyére ejti a hosszú járomszöget.

– Gyere! – szólít kedvetlenül. Bizalmatlanul méreget. – Félcipőben vagy? Ez nem a flaszter! – Meg sem várja, hogy felkapaszkodjam a döcögve induló szekérre, hajtja a fogatot. – Hííík!… Heeejsssz! – rikkantja, s cserdít.

Az ide-oda csusszanó ülésdeszkán kuporgok, kapaszkodom a szekéroldalba. – Hová megyünk? – kérdem, de Pista nem válaszol, félszemmel azonban lesi, hogyan kínlódom, arcán kaján mosoly, így ballagdál az ökrök mellett. Már nincs hó; fekete, fagyott földek vesznek körül.

A pusztaságon át a Hungária Kávéházhoz érünk. Meg kell várni, míg elzörög a villamos a körúton, csak akkor fordulhatunk be a Dohány utcába.

– Hoóóóóó! – áll az ökrök elé Pista.

A kávéházban füst, lárma. Ismerős arcok, de olyan gyengén égnek a csillárok, hogy képtelen vagyok felfedezni, kik integetnek felénk. Már Szabó Pisti is öltönyt visel és fényes lábbelit, nyakkendősen, büszkén vonul végig a termen. A kirakat melletti asztalhoz ülünk. Szamárfüles füzetet tesz elém.

Amint kinyitom, falusi udvart látok, vesszőkosarat cipelő paraszt bukdácsol a fagyott rögökön. Alkonyodik.

– Az apám – mondja keserűen Pista. – Vénember. Vén volt már akkor is, amikor megszülettem. De még mindig veszkődik. Makacs… Mit mondtam?!

A cipekedő alak megbotlik, valamit elejt. Tyúktojások gurulnak szét, folyik a föld feketéjén a sárga, kocsonyás anyag. Pista elkapja előlem a füzetet. – Micsoda hideg, téli délután! Fázom. Igyunk egy fröccsöt a kocsmában!

A községi Nagyvendéglőben a kármentő elé telepszünk. Petrólámpa ég. Pista kifújja cigarettája füstjét, előrehajol, az arcomba néz. – Mindent megírtam ezekben a füzetekben. Mindent. Kár, mert jó érzés volt írni. Menedéket találni. De minden dolgommal végeztem, s már nem merülhetek el a szavakba többé…

Dombos vidéken vezet, falusi utcákon, s megint a major. A kovácsműhely előtt lovat patkolnak a színben. Bőrkötényben, maszatosan jön elénk a kovács. Mögötte lángol a tűz, amint szítják a fújtatóval.

– Vigyázz! – kiáltok Szabó Pistire hirtelen. – Megégsz!

Mint egy filmkocka széle, lángot fog a kép. Pirul, szürkül, hamvad. Pista keze a magasba lendül, kiált, de nem értem szavát; pernyék hullanak a szürke, téli égből.