Akrobat, óh!…

Cirkuszban vagyunk a város szélén. A ponyva alatt termetes artista gyakorol a kötélen. Abody Béla. A kifeszített sodronyon egyensúlyban tartott asztal és szék. Amikor Abody elér odáig, letelepszik, s nekilát falatozni. Rengeteget eszik, miközben ide-oda ring vele a kötél.

Néhány ismétlés után lekúszik a porondra. Lehuppan. Teste merő veríték, fürdőlepedővel törölgeti magát. Trikójából kibodorodik mellkasi szőrzete.

– Újra! – kiáltanak rá valahonnan. – Ne lazsáljon! Újra!

Int, fáradtan, hogy mindjárt. Felém fordul. – Baromi nehéz. De a koszt megéri!

És tovább próbál. Nézem, ahogy az a hatalmas test billeg ott a magasban. Mellettem áll az igazgató. Ő is nézi Béla mutatványát.

– Ezzel sikerünk lesz! Ilyen alakkal mindig biztosra lehet menni!

– Mennyit ad esténként? – kiált le odaföntről Abody.

Alkusznak. Béla egy vendéglőben panaszkodik nekem, hogy kizsákmányolják a tehetségét. Halászlét, rántott pontyot, túróscsuszát rendel.

– Ha ennyit eszel, majd nem tudsz fellépni – figyelmeztetem.

– Fellépni?! – röhinti el magát.

És már a fények. A zenekar a bevonulási indulót játssza. Tele a cirkusz.

– Hol az az alak? – kérdi idegesen a direktor. Végre meglátja a sápadt, verejtékező Bélát. – Mi van magával? Rosszul van?

– Ki nincs rosszul? – néz rá szelíden Abody.

Peregnek a számok. Béla következne, de nem találják a felszerelését. Nincs meg a kötél, nincsenek meg az állványok.

– Kereshetik! – dörzsöli a kezét Béla, s hozzám hajol. – Eladtam. Jó pénzért!

Óriási botrány. Zajong a közönség. Menekülni kellene. Az igazgató őrjöng. – Ember! Hiszen abból élt!

– Sajnálom – von vállat Béla. – Éhezett a családom. Apropó! Nem adna kölcsön egy százast?

– Takarodjon! – üvölt a direktor.

– Ha nem, hát nem! Pedig lett volna itt letétnek néhány remekmű! – Trikója alól kéziratokat húz elő. – A dolgozataim! De nem erőszak a disznótor! – Nyerítős röhögéssel vonul ki a cirkuszból.

– Remekművek? – néz rám döbbenten az igazgató. – Azt hittem, ez csak egy mutatványos?!…