Mellékvágányon

Ócska szárnyvonalon utazunk. Döcög a vonat, a régimódi kocsiban öntöttvas csomagtartók, fapadok. Ólmos eső veri a vagon ablakát, de azért felsejlik a táj; kis házak, sufnik a kertek végében, baromfiudvarok, akácfák.

Jön a kalauz, kéri a jegyet. Nem találom. Türelmesen vár. Magas, sovány alak. Arca kreolos, homorú. Finom ujjú kezében a lyukasztó. Zavartan felpillantok, meglep, hogy barátságosan kacsint.

– Nem baj, majd úgy teszek, mintha kezelném! – mondja.

Felismerem. Garai Gábor. – Te itt?!

– Csssss! – teszi vékony ujját a szája elé. – Nem kell tudni róla senkinek. Meghúzom magam a vasútnál. De már nem sokáig!

Jegyblokkot vesz elő, titkon megpergeti. A lapok hátán kézírásos sorok. – A verseim! Vájtfülűeknek!

Hirtelen fékez a szerelvény. Csörömpölés, ahogy az ütközők összekoccannak. Garai kiszalad a peronra, riadtan tér vissza.

– Mellékvágányra futottunk, ki kell szállni.

A vonat nem megy tovább. Gyalogolunk a mezőn, néma tömeg bandukol utánunk csomagokkal. Egy zöldre mázolt gerendaháznál szétoszlik a népség; letanyáznak, bőröndjeikre kuporodnak, várnak.

Garaival a házban ebédelünk egy négyszögletű asztalnál. Már civilben van, sötét öltönyben; agyonmosott nejlon ingének gallérja alatt göbre kötött nyakkendő. Velünk szemben alacsony, kopaszodó, hegyes szakállú alak kanalazza a levesét; nem látom az arcát, annyira belehajol a tányérjába.

– Ki lehet ez? – kérdem Garait.

Felszisszen. – Hát nem ismered?! Én rögtön láttam! Ő Lenin!

– És képes vagy vele együtt ebédelni?!

– Ne légy tapintatlan! Csak semmi csodálkozás. Mondtam már, hogy vájtfülűeknek írok. Valahogy csak meg kell óvnom a költészetemet! Különben mehetek vissza a vasúthoz!

Lenin fanyalog: – Hideg ez a leves! Utálatos a hideg leves!

– Megyek, és megmelegíttetem a konyhán! – pattan fel Gábor.

Kisiet a tányérral.

Lenin kedvtelve néz utána. – Tehetséges ember. Csak tudnám, mitől retteg örökösen. Majd telefonálok Pestre, hogy válasszák be valamilyen pártbizottságba. Akkor talán megnyugszik.

A konyhából hangoskodás. Nevetés, női sikongatás. Kinézek. Garai incselkedik a konyhalánnyal meg a szakácsnővel. Öblös pohárból issza a konyakot, vidám, szertelen. Szerelmet vall a nőknek.

Lenin áll mögöttem, döbbenten nézi a konyhai jelenetet.

– És a levesem?! – Azonnal csend támad. – Szóval konyakozunk? Attól vagyunk ilyen bátrak? Ejnye, ejnye, ez helytelen! Konyak, nők, és azután még ki tudja, mi következik? A levesemre meg hiába várok!

Garai megretten, kihúzza magát. – Írtam önhöz egy verset. Elmondhatom?

– A levesem! – toppant ingerülten Lenin. – Hol a levesem?! Azt mondta, megmelegítteti! És ahelyett a konyak, a nők meg a költészet?!

Sarkon fordul dühösen. Garai sápadtan kapaszkodik a konyhalány meg a szakácsnő karjába. Hangtalan jár a szája; csak sokára hallható, mit ismételget riadtan, de dacosan: – De hiszen költő vagyok! Költő!… Költő!… Költő!…