Fekete nénékHomok pereg egy likas kőkorsóból. Rengeteg homok. Beborít mindent; udvart, kertet, parasztszobát, nyírfaligetet. Fekete madarak gubbasztanak a kórókerítésen. Szürke csőrük előremered, halkan duruzsolnak, mint cserfesszájú nénék. – Ott jön, ott jön, ott jön! – csapdosnak egyszercsak szárnyukkal; felrebbennek, visszaszállnak a kórókra. A térdig érő homokban Váci Mihály törtet feléjük. Nehezen jár, akárha hóban tiporná magának az utat. Homokszínű kabátja szára hosszan úszik utána. Feltartott kezében lapok. Versek. – Itt vagyok, aranyoskáim! A fekete madarak könnyezve röpdösik körül a költőt. De Váci csendet int. Nádtetős parasztház udvarán, a diófa alatt harmónium. Miska hátrasimítja lobogó haját, ujjai végigfutnak a klaviatúrán. Játszik és átszellemülten énekli a zsoltárokat. Papírlapok hullanak a magasból, keringenek, emelkednek, süllyednek; apró, mezítlábas gyerekek kapkodnak értük. Meghemperednek, viaskodnak a zsákmányért. Váci szeméből patakzik a könny, amikor látja, hogyan veszekszenek, tülekednek a verseiért. Az aprószentek körülállják, kinek-kinek mennyi jutott a verslapokból, azt majszolják önfeledten. Éhségük csillapíthatatlan; falják a költeményeket. Miska fél kézzel végigsimít egyikük-másikuk fejebúbján. Hirtelen felugrik. A mozdulattól megriadt fekete madarak elhessennek, szárnycsapkodásuk felkavarja a homokot. Kontyos, feszes keblű, kurta szoknyás, szigorú aktivista nő száll ki egy Warszawából. Hóna alatt aktatáska; közeledik fenyegetőn. Váci Mihály a kölykök fölött sápadtan felém fordul. – Ez most feljelent a központi bizottságnál! Hirtelen ötlettel hatalmas, hegyes töltőtollat ránt elő, azt tartja maga elé dárdaként. A kontyos nő megtorpan, hátrál, kicsi ponttá zsugorodik; akkor látom, hogy csak egy tintacsepp a toll hegyéről. Szétmaszatolódik. A fekete madarak visszatérnek; egyikük öreganyóvá változik; Miska a tenyerébe veszi, óvatosan behelyezi egy tanyasi szobát formázó babaházba. – A nép! – mondja megrendülten Mihály. – A népem! Pereg a homok a likas kőkorsóból, halomba gyűlik, a költőnek már a válláig ér, de csak ismételgeti egyre, meghatottan: – A népem!… A népem!… |