Lány, nejlonszárnnyal

Hatalmas szerelőcsarnokban állok, vastraverzek, láncos csigák alatt. Az üvegtetőn át szórt fény hullik a műhelyre. Vasreszelék borítja a betonpadlót, néhol forgácshalmokon kell átvergődni. Bőrkötényes munkások rézlemezeket szállítanak targoncákon.

Madártestű lány vezet, karcsú vállán áttetsző nejlonszárnyak. Halk, furcsa teremtés; sápadt arc, szomorú, riadt tekintet. Csaknem úszik előttem a levegőben.

Vészi Endrét keresem, a diszpécser irodában azt mondták, a csarnokban munkálkodik.

– Ott van – mutat a messzibe a szárnyas lány. De mielőtt továbbmennénk, felém fordul. – Én hittem! Én mindig is hittem! A külvárosban nőttem fel. De csalódtam. Rettenetesen csalódtam.

– Jöjjön – fogom meg a kezét gyengéden.

– Nem, nem, taggyűlés lesz, ott kell lennem. Megszégyenítenek. De maga csak menjen, már várja a mester. – Hirtelen kigombolja a zubbonyát; agyonégett szélű, még az öntés nyomát viselő medált látok a nyakában. Feketét, csillag alakút.

Aztán felszáll, ügyesen repdes a traverzek között.

Megyek Vészi felé. Most látom, hogy a csarnok hátsó fala hiányzik, sík mező terül el odakinn, egybeolvad a horizonttal. És ebben a sík mezőben csonka korinthoszi oszlopok, romos kupolák, ledőlt árkádok állnak, hosszú, végtelen árnyékot vetve az alacsonyan úszó nap fényében.

Vészi nem vesz észre. Magam is nehezen ismerem fel, csak puha, ősz haja, mely lágy hullámban tapad a koponyájára, meg a szürke öltönye és keskeny kézfeje igazít el. Zöld kertészkötényt kötött maga elé, egy széles rézlemez fölé hajol, hegyes tűvel betűket vés a fémlapra.

– Nézd! – egyenesedik fel váratlanul. Kissé megemeli a lemezt, de nem látok rajta semmit. Megmondom neki. – Talán a fénytörés miatt – mondja; s billent valamelyest a fémlap állásán. – És most?

– Vers? – kérdem zavartan.

– Versek, novellák, drámák. Lemezbe vésem a műveimet, hogy örökre megmaradjanak.

– És a rozsda?

– Ez króm-nikkel-acél. Rozsdamentes. Az ágyúcső is ebből készül. De én pacifikálom a fémet. Ne gyilkos fegyverré váljon, hanem elmém termékeinek őrizőjévé! Mielőtt továbbítom, érintsd meg!

– Hideg – mondom bizonytalanul, amint hozzáérek.

– Hát persze! – néz rám kissé ingerülten. – Hiszen fém!

Int, két munkás rákapcsolja a lemezt a darura, kiszállítják a műhely mögötti térbe, a csonka oszlopok, bedőlt kupolák közé.