Nő a szalmakazalban

Cipőtlen megyünk a tarlón. Bök, sziszegek, kapkodom a lábam.

– Nem bírod, ugye? – néz rám kajánul Galambos Lajos. Újságot szorongat a hóna alatt, fekete öltönyben van, és mezítláb. Hőség van, veri a déli nap. De ő csak megy, megy, sebezhetetlen a talpa.

– Itt kell lennie valahol – néz körül türelmetlenül, amint sorra magunk mögött hagyjuk az aratás utáni kereszteket. – Ezek még nem csépelnek? Hát akkor hogyan találom meg?

Szekerek zörögnek el a dűlőn. Lajos felkapja fejét a zajra.

– Amott, ni! – kurjant. – Azon a fogaton az ura!

– Kicsoda? – kérdem.

– Az ura! A menyecske férje! Siessünk!

Szaporáznám lépteimet, de erősen szurkál a tarló. Lajos rohan, útközben felhajt egy üveg sört, talán zakója zsebéből kaphatta elő. Tanyához érünk. Masinálnak. Csattog a hajtószíj a gépen, száll a pelyva. De ember sehol, csak a vakító fény.

– Fogd ezeket! – nyomja kezembe az újságot meg az üres palackot. – Mindjárt jövök!

A kazalhoz fut. Menyecske perdül elébe; Lajos hadonászva magyaráz neki, amaz incselkedik egy darabig, aztán kézenfogva a kazal mögé kerülnek.

Nem kell sokáig várnom, jön Galambos, leveri magáról a töreket; kikapja kezemből a holmiját. – Mehetünk!

– Hová?

– Tovább! – Ceruzával jegyezget az újság szélire.

– Novella? – kérdem.

– Vagy regény! – Megáll, széttekint. – Amott, ni! – S megint eltűnik egy kazal mögött.

Frissen érkezik vissza, fáradhatatlan. A kazal mögül asszonykéz integet, kendőt lobogtatva; nem törődik vele, sorokat ró a gyűrött napilap margójára.

Aztán egyszercsak egy olcsó bécsi hotelszobában. Hubertust iszunk. Utálatosan émelyítő.

– De felviszi a vércukrot – mondja Lajos. Cigarettázik, köhög, harákol. Az ablaknál áll, nézi a hóesést. – Azt hitték, mindent csak kitaláltam… – Köhögés fojtogatja. – A fene megeszi, csak nem lesz akkora hó, hogy útközben elakadjunk?!

Mire kinézek az utcára, mindent elfed a rengeteg fehérség.