Vízisellő

Vad vihar tombol, a tó hullámai magasra csapnak a kőgáton. Omlik a part. Faházak dőlnek össze, deszkák, gerendák között bóklászunk. Sötét, ólmos az ég.

A kocsmaajtót alig bírjuk kinyitni, de odabenn nyugalom van. Szakállas arcok fordulnak felénk, biccentenek, aztán tovább merengenek a poharuk fölött a durván ácsolt asztaloknál.

Kamondy Lászlót ismeri a csapos. Elénk lök két féldeci konyakot. Fázunk, felhajtjuk.

– Iszunk még? – kérdi Laci. – De nálam most nincs pénz. Mindenem odaveszett…

Akkor látom, milyen gyűrött a felöltője. És a lábán tornacipő. Pedig máskor milyen elegáns!

Mohón hajtja fel a második pohárkával. Még le se nyeli, már mondja panaszosan, apró köhécselések közben:

– Tudod, szörnyű, ha egy katolikus fiút a bigott szülők eltiltanak a menyasszonyától csak azért, mert a lány református. És a református szülők ugyanúgy gyűlölik a katolikus legényt. A világ meg van őrülve! Ha tudnád, hogy forr emiatt bennem a méreg! Tehetetlen vagyok a bigottsággal szemben. Én ezek között nem bírok élni!

Kimutat az ablakon.

– Inkább szálljunk vízre.

– Vihar van – mondom. Félek tőle, olyan elszánt, a szája keskeny, szeme összeszűkül.

– Ott a csónakom – mondja. – Majd lecsendesül a tó. Gyere!

Kinn járunk a fövényen, bokáig süppedünk a talajba. Mire a cölöpökhöz érünk, valóban csitul a szél, ragyog a nap, a víz sima, mint a tükör.

Hatalmas csónakban evezünk. Lacin atlétatrikó és rövidnadrág. Derűsen meríti a lapátokat a víztükörbe. Aztán behúzza az evezőket, szelíden ringunk a tó közepén.

– Látod? – kérdi suttogva. – Hát nem gyönyörű?

A csónak orrába tekintek, amerre Laci fiús izgalommal int a fejével, alig észrevehetően.

Meztelen nő fekszik ott; karcsú, barna testét kitakarva a napnak. Haja a tóba ér, hullámzik a lassan tovaúszó csónak után a vízbarázdában. Fejét hátraveti, nem látni az arcát, csak melle halmát csodálhatjuk, a has simaságát meg a bódító ágyékot.

Kamondyn diáksapka. Bajsza éppen csak pelyhedzik.

– Mindennap beszáll hozzám – mondja elbűvölve.

De mire a csónakorrba nézek, már nincs ott senki.

Kikötünk. Sokáig bajlódunk a lánccal a cölöpnél. A fövényen csigák, puhatestűek, mint apálykor a tenger partján. Laci hallgatag, már felöltőben van, fején baszk sapka; és borostás. Ráncok barázdálják sápadt arcát. Végre bekattintja a lakatot a láncon.

– Ez most már itt marad – mondja.

De hirtelen újratámadnak a hullámok, táncol a habokon a csónak, recseg-ropog a cölöp, csikordul a lánc. Aztán egy óriási vízözön elragadja a csónakot. Laci utánakap, belegázol a vízbe, kiáltok neki, hogy vigyázzon, de nem hallja; én sem hallom a saját hangomat, de tudom, hogy kiáltok… Átcsap felette egy hullám.

A meztelen nő áll mellettem, a háborgó tavat nézi mozdulatlanul.

– Szegény fiú! – mondja szenvtelenül.