Horogütés

Egy kisfiú néz be az ablakon. Reggel van, süt a nap a kertben, vakító fény és derűs színek. Ritkán adódó színes álom. A kisfiú szőke, vidám; futástól pihegve zörög az ablakon, eltűnik, de máris benn van a verandán.

Mintha nyár lenne. Vagy tavasz?

– Bokszoljunk! – veti oda csillogó szemmel, kihívóan.

De nem bújtatja bőrkesztyűbe az öklét, hanem leül velem szemben, és türelmetlenül kérdi: – Mi a szabadság? Mi a szerelem? Mi a barátság? Mi a hűség?…

Nevet, kedves. – Na, nem tudod?! Ápám! Máris kiütöttelek! Máris! De legközelebb tégy fogvédőt a szádba, mert nem akarom kiverni a fogadat! Csak sportszerűen, ápám, csak sportszerűen!

Ditke jön, leül mellé, átfogja a vállát. – Hát itt vagy, Bandika?

Gerelyes bólint, de arca már nem kisfiús. Inkább fáradt, meggyötört. A kézirataimat nézi, emelgeti a lapokat, méricskéli az eredményt.

– Te bírod még? – kérdi. – Érdemes lett volna nekem is maradni?

Nem válaszolok, mert Ditke, a felesége int, hogy ne kezdjek vitát. De Bandit ez sérti. Ingerült lesz, támad: – Felelj! Erre felelj! Érdemes lett volna maradnom?

– Szeretlek, Bandika! – suttogja megrendülten Ditke.

Már egy régi szobában vagyunk; cigarettafüst száll az állólámpa körül. Sokan kuporgunk a fotelokban, a szőnyegen, barátok, ismerősök, idegenek. Mind Gerelyest figyeljük. Ingujja felgyűrve, pléhlapú asztal fölé görnyedve boncol. Testeket nyit fel, koponyát lékel. – Meg kell tudnom! – hajtogatja. – Meg kell tudnom!… – Döbbenetes látvány: kihúzza kezét a tetem mellüregéből, s öklén ott egy bokszkesztyű. Meglepődik; alig hihet a szemének, mert próbaképpen horogütést mér a semmire, a levegőben. Torz nevetésre fakad. – Tehát ez az igazság?! Bokszkesztyű a szív helyén?! – Felém fordul. – Ápám! Te tudtad ezt?! Hát te tudtad ezt?!