Hómezőben

Havas mezőben megszenesedett gerendák, ledőlt házfalak. Hegy magasodik előttünk, a felhőkig ér, fekete és fehér minden. Valaki betuszkol egy hosszú, elegáns, de régimódi autóba. Talán egy állami rendszámú ZIM. A sofőr mozdulatlan, akár egy bábu.

– Gyerünk! – adja ki az utasítást egy rekedtes hangú férfi. Az autó kerekei megpördülnek, jég van a hó alatt.

– A keservit!… – szitkozódik a férfi. Odébb taszítja a sofőrt, megragadja a volánt, kapcsol, gázt ad finoman; máris száguldunk. Szerpentin út, meredek szakadékok balról, jobbkézről meg a fekete szikla. – Így kell ezt, kispajtás! – nevet a férfi. Most ismerem meg. Dobozi. Erős, vidám. Markolja a volánt; száguldunk a keskeny peremen.

– Nem felfelé akartunk menni? – kérdem tőle aggodalmasan.

– Felfelé nem lehet! Csak lefelé! De legalább megyünk!

Robog, ringatózik a kocsi. Dobozi Imre fél kézzel a belső zsebébe nyúl, papírlapokat, gyűrött nemzeti színű zászlót, vörös lobogót, vasból kovácsolt ötágú csillagot, koronás címert, apró fakeresztet rak ki az ülésre. – Nem találom a dokumentet – mondja idegesen. – Pedig adott a patrul!

– Ez lesz az! – mutatok az egyik papírra.

– Azonnal dugd el! – kiált rám. – Az egy régi versem! A Zászlónkban jelent meg, diákkoromban! Ha megtalálják nálam, végem! Felrendelnek Moszkvába!

Titkon beleolvasok a kéziratba. Isten, haza, Csonkamagyarország… Észreveszi, rámnevet. – Azért tudtam én valamikor, kispajtás! Fakadó rügyek! Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi az isten?!

A sofőr mogorván szűri a foga között: – Ezt jelenteni fogom!

– Barom! – nevet fel harsányan Dobozi. Fékez, kiugrik a kocsiból. Kiégett, ledőlt tornyú templom előtt állunk, parasztok jajonganak, szovjet tábornok terelgeti őket. – Tovaris! Daragoj tovaris! – fut eléje Imre. Átölelik egymást. Veregeti a katona vállát, keze óvatosan a pisztolytáska körül matat, ügyesen elcseni a tábornok revolverét. Búcsúcsók háromszor, szlávosan.

– Nyicsevó, nyicsevó! – harsogja Dobozi, s titokban int a parasztoknak, hogy gyorsan oszoljanak.

– Itt van! – dobja be az ülésre a hosszú csövű fegyvert. Beszáll, indít, menet vigyorogva bólogat a tábornoknak. – Kharasó!…

– Mindent jelentek! – dünnyögi a sofőr.

– Inkább igyál, testvér! – Vodkásüveget nyújt feléje; nevet. – Így kell ezt! Ölelni kell őket, s közben kilopni a fegyverüket!

Robogunk a hómezőn. Üszkös gerendák; egy motorbicikli ég; kóbor mén szaglássza a rögöket. Palota előtt állunk meg. Odabenn csillárok égnek, fehér abroszú asztalon kaviár, pezsgő. Sötét ruhás férfiak, estélyi ruhás nők. Poharat nyomnak a kezünkbe. – Vigyorogj te is! – bök oldalba Imre. Anekdotákat mesél, oroszul, harsányan röhög mindenki.

Aztán hirtelen csend. Üres a terem. Oltogatják a csillárokat. Egy öreg színész Firsz jelmezében behajtogatja az ablaktáblákat. Deszkákat szögelnek, egyre kevesebb a fény. Dobozi egy kárpitozott székre rogy, sápadt, homloka verejtékes.

– Rosszul vagy, Imre?

Int, hogy semmi, semmi. De riadtan tekint rám, tenyerét a mellére szorítja. A kezemért nyúlna, de Firsz behajtja az utolsó ablaktáblát is, sötét lesz, nem látok semmit.