Aknamező

Szürke felhők lógnak a fenyves felett. Kietlen táj. Szögesdrótok a felszántott talajon. Gáll Pista sátorlapba burkolódzva vezetget. – Itt mindent aláaknáztunk. De csak gyere!

Kunyhóba visz, petróleumlámpa ég a durván ácsolt asztalon. Rajta villanyírógép.

– Pihenj le, nekem írnom kell.

– Ezen a gépen? Hiszen itt nincs áram!

Nem szól, aggregátort kapcsol be. Remeg a dübörgéstől a kunyhó.

Hideg van, dideregve dolgozik. – Tudod, jelentéseket kellene készítenem, de novellákat írok. – Szivarra gyújt, nyugodtan, tempósan gépel.

Kinn géppisztolysorozatok.

– Hallod ezt? – kérdem riadtan.

– Hallom. Ide is lőhetnek. Be vagyunk mérve. De ha félsz, elmehetünk.

A Trabantjában ülünk máris. Rükvercel, nekitolat egy oszlopnak. – Miért nem nézel hátra?! – kérdem szemrehányóan.

– Nem tudok hátranézni. A gerincem. Tönkre akarták tenni, most aztán merev. Képtelen vagyok hátranézni. De nem is akarok.

Recseg-ropog a Trabant.