Öt láda CinzanoSzáguldás az országúton. Fehér, széles út, vakító beton. Kétfelől pineák. Aztán a tenger. Pálmák az Adria partján. A nyitott sportkocsival megállunk egy elegáns szálloda előtt. Teraszán vászonöltönyös, szalmakalapos urak és selyemruhás hölgyek. Süt a nap. Barátom, a Balbo-szakállú, éles arcélű férfiú a hotelra mutat. – Hát ez az! Ez volt az apámé! Londiner szalad ki elénk. – Signore Telegdi! T. P. I. leereszkedően int, felnyitja a csomagtartót. Zsákokban rengeteg sárgarépa. – Vigyék a konyhára. Ebből minden étkezéshez kérek, reszelve, citrommal és oliva olajjal meglocsolva, egy nagy tányérral! Aztán felém fordul: – Szükségem van vitaminokra, strapás az életem! A londiner nyög a csomagok terhe alatt. Telegdi Polgár István a zsebében kotorász aprópénzért, de meggondolja magát, és csak megveregeti a fiú vállát. Santarcangeli vár ránk a hallban. Elegáns öltöny, csokornyakkendő. – Amice! – Átölelik egymást. Santarcangeli, a költő négy vadonatúj Pirelli autógumit nyújt át, színes szalaggal átkötve. – És a Cinzano? – kérdi megütközve Pista. – Öt láda Cinzanóról volt szó! Meg whiskyről! Baccardi rumról! Elsinkófáltátok? Santarcangeli sápadtan dadog: – De hiszen még le sem fordítottad a verseimet! – Hát aztán! Calvinót fordítok meg Buzzatit! Mégpedig remekül! Inkább azt mondd meg, rendben vannak-e az Opel papírjai! Mert én nem fizetek vámot! Intézkedj, holnap utazom haza, beutalóm van Szigligetre! Már a szigligeti kastély. Dénes Zsófia jön velünk szemben a folyosón. T. P. I. feljajdul, de Szepi, Zsuka férje karon ragadja. – Tudod, Pistám, mit mondott Ady temetésén Csinszka az Édesnek? Zsuka elmeséli! Mert az fantasztikus, kérlek, hogy milyen kapzsi volt az az asszony! – Bocsáss meg – hárítja el magától T. P. I. –, most képtelen vagyok ezt meghallgatni. – Megszédül, a homlokához kap. – Nincs valami nyugtatód? – Rosszul vagy? – Szerelmes vagyok. – Á, úgy! És kibe? – Fogalmam sincs róla. Csak szenvedek. Rettenetesen szenvedek! – Felcsattan. – Miért nincs itt csend?! Mi ez az írógépkattogás?! Ez a lárma?! Minek lármáz itt ez a sok dilettáns?! Zsuka nagy kalapban áll előttünk, mosolyog. Vállán színes kendő, arca, ajka pirosítva. – A szerelem – mondja ellágyulva –, nagy gyönyörűség! Elég egy csók, és könyvek garmadája születhet belőle! Én még mindig imádom! – Szepit? – Bandit! – Nem, én itt nem bírom ki! – T. P. I. hisztérikusan toporzékol. – És hol vannak a gyógyszereim? Azt hiszem, beteg vagyok, lázam is van! Kirohan. A kertben érem utol. Beül az Opelba, a volánra hajtja a fejét. Némán gubbasztok mellette, de nem merem zavarni fájdalmában. Besötétedik. T. P. I. lassan feltekint. Könnyes a szeme. – Meg fogok házasodni! – Megint? – Mi az, hogy megint?! Eddig csak hétszer voltam nős! Felélénkül, az útra mutat. Az esti sötétből férfiak tűnnek fel a kavicsos ösvényen; ládákat cipelnek. Előttük Santarcangeli. Pista kiszáll a kocsiból, int, felnyitja a csomagtartót. A férfiak csendben elhelyezik a ládákat. T. P. I. elégedetten visszaül a volánhoz. Szúrós tekintetet vet rám. – Ha bárki kérdezné, az ott hátul csupa kézirat. Moravia, Calvino, Buzzati, Natalia Ginzburg… Kell egy kis tőke. Lakásom sincs, ebben az autóban élek! Kapcsol, gázt ad. – És a verseim?! – kiált utánunk kétségbeesve Santarcangeli. Elhúzunk az éjszakába. |